Vitray Tamás ötvenhatban politikai tiszti egyenruhájában mászkált, amikor két vasutas belekötött. Ezután elrejtette az uniformist, és csak novemberben látogatott el a HM-be, ahol az agitpropos hadnagynak állítólag megengedték, hogy ne vegyen részt a megtorlásban. Szintén hadnagy volt iskolatársa nem volt ilyen szerencsés: őt „meggyilkolták” a forradalmárok. Bár Vitray ezután disszidálni próbált, és elkapták, memoárja szerint simán elengedték. A Magyar Rádióhoz a hírszerző-főiskola egykori párttitkára vitte be, ott propaganda-anyagokat készített, másodállásban a rendőrklub (!) tagságát tanította angolra. Rövid ideig a tibeti vérengzést kínai szempontból megmagyarázó szövegeket fordított a Kínai Nagykövetségen, majd a hírszerzés fedőszervének, a Chemolimpexnek az angol levelezője volt. Ezután került a tévéhez, ahol rögtön ő készíthetett interjút az ENSZ-ben a magyar ügyet elgáncsoló Péter Jánossal. Már 1960-ban kimehetett az olimpiára, majd a BBC-hez küldték, hogy tanulmányozza a brit közszolgálati adót. Csak ülök és mesélek – Vitray Tamás pályafutásának nyomában 2.
Előre szólok, hogy ez egy nagyon hosszú cikk, mert jobban nem akartam megkurtítani, és főleg nem kívántam ketté szedni.
Nem szerettem volna három cikket, ugyanis (ha hiszik, ha nem) nem lejáratni akarom Vitray Tamást, hanem megmutatni, hogyan építette fel a kommunista diktatúra a különböző szerepekre és terepekre szánt embereit.
Időt kell az elolvasásra szánni.
Vitray Tamás állítása szerint 1956-ban, a forradalom és szabadságharc időszakában hagyta ott a Magyar Néphadsereg Politikai Főcsoportfőnökségét. Ez elég furcsán és valószerűtlenül történt. Bár szerinte hivatalosan 1956. szeptember 19-én leszerelt, mégis bejárt a Politikai Főcsoportfőnökségre, és egyenruhásan járt-kelt a forrongó országban. Így tett október huszonharmadikán is. „Kisneufeld azon őszi estén egyenruhásan indult az egyetemre – írta a memoárban. – Az ám a tüntetés, a békés tüntetés. […] Őt is érdekelte, izgatta a tüntetés, de egyenruhában nem mert közelíteni. […] Jobbnak vélte, ha előbb hazamegy, és átöltözik. […]”.
Története szerint így is tett, hazament, átöltözött, de később mégis otthon maradt, mert meghallgatta a Gerő-beszédet, de megijedt. Csak másnap reggel ment be a városba, fürödni egyet a Lukácsban, még munka előtt. Ekkor is egyenruhában volt.
Memoárjában arról írt, hogy ekkor találkozott két vasutassal, akik csúnyán ráordítottak. Ez különösen akkor válik durva epizóddá, ha összehasonlítjuk az előző cikkemben pódiumra hívott „kedves” ÁVH-s szakemberekkel, a „majdnem” barát Tarlós századossal és az egyenruhában daliásan festő Rákosi Endre alezredessel [ezek mind az általa megrajzolt figurák]. Ezek a vasutasok viszont faragatlanok voltak:
„Hát te hova a kurva anyádba igyekszel”
– kérdezte az egyik, a másik meg leverte a fejéről a politikai tiszti kalapot. Még ennél is messzebbre mentek.
„Na, hátra arc, te komcsi vitéz”
– mondták szegény hadnagynak, majd fenéken billentették. [Ez a rövid anekdota csak megerősítheti az olvasót abban, amit amúgy is sejtett: a forradalmi napokkal tovaszállt az ötvenes évek baráti, derűs légköre.]
Kossuth Lajos tér, parlamenti szoba 1956. október 23-án, szemben ül Nagy Imre miniszterelnök, jobbra könyvekkel a kezében Sinkovits Imre színművész / Fotó: Fortepan.hu
Az eldugott egyenruha és a bokszoló felesége
Vitray ezután kapcsolt, hazaérve ledobta magáról az egyenruhát, átöltözött, és katonai holmiját az ágyneműtartóba rejtette. Nem ment többé az utcára, helyette a szomszéddal és annak Vitray szerint nagyon kívánatos feleségével kártyázott, akivel később – ezt is elmeséli – az ágyát is megosztotta. Később azért bement a HM-hez, kereste a főnökét [a Rákosi-unokaöccs Rákosi Endrét], aki tankkal addigra már Moszkvába indult. [És Baráth Magdolna tanulmánya szerint sok moszkovitához hasonlóan később sem jött vissza].
Vitray Tamásnak ekkor is szerencséje volt, bár az ott tartózkodó tiszt azt akarta, hogy csatlakozzon hozzájuk az „ellenforradalom” ellenében, nemet mondott, azzal az indokkal, hogy már korábban leszerelt. [Ez azért fontos részlet, mert így állítása szerint kimaradt a megtorlásból.]
Szintén hadnagy volt iskolatársát lelőtték az ellenforradalmárok
Nem volt mindenki ilyen szerencsés, egy 1957-es gyászhír Vitray egyik volt iskolatársáról szól: „Czink László hadnagyot aki az ellenforradalmárokkal vívott tűzharcban 1956. november 6-én a budapesti Dimitrov téren hősi halált halt […] katonai gyászpompával helyezik örök nyugalomra a Vértessomlói temetőben. A volt Idegen Nyelvek Főiskolájának hallgatói, Czink László egykori évfolyamtársai, elvtársai és barátai ezúton vesznek búcsút a halottól […].”
A párhuzam adott: Czink László ugyanott végzett mint ő, ugyanúgy a Néphadsereg hadnagya volt (talán ő is Tarlós századosnak fordított?), csak ő nem „szerelt le”. Most látjuk igazán, hogy Vitray Tamásra 1956-ban sokadjára is rámosolygott a szerencse, hogy simán elengedték a legkeményebb harcok idején.
1957, megalakul a Munkásőrség / Fotó: MTI
Egy újabb iskolatárs hosszú nekrológot írt
Czink Lászlóról a Békés Megyei Népújságban egy másik volt iskolatárs, Podina Péter írt hosszú nekrológot.
Kiderült, hogy Vitrayhoz és Czinkhez hasonlóan ő is a katonasághoz került, de ő Békéscsabára, és közben betették a helyi lapokhoz.
Előbb a Viharsarok népéhez, majd a Népújsághoz helyezték. „S egyszercsak elröpült a három esztendő, mely után Te Pécsre, én pedig Békéscsabára kerültem. Utána, 1954 őszén találkoztunk ismét a békéscsabai laktanya udvarán, s még három hónapig láttuk néha-néha egymást. […] Mikor e sorokat írom egy régi fénykép fekszik előttem az asztalon. 1952 szeptemberében készült a Városligetben. Hunyorgó szemmel nézünk a bágyadt őszi napba: Te, Garab Gyuszi, Rorwild Frici és a többiek – írta a nekrológban. – Huszonöt esztendős lennél talán mindössze, ha élnél.
Nem élhettél tovább, mert minderre elszánt gyilkosok kioltották fiatal életedet, örökre elraboltak tőlünk, kik szívünk minden szeretetével szerettünk. Vajon mit vétettél ellenük? […] A szabadságra törtek, mely olyan drága volt Néked.”
A Hungaricana elektronikus adatbázisának hála kiderül, hogy Podinát 1956 elején helyezték az újsághoz. Ez abból a dokumentumból válik világossá, amelyben a megtorlás időszakában „Klaukó Mátyás megyei párttitkár és Frank Ferenc, a megyei MSZMP agit.-prop, osztályának vezetője a MUOSZ-hoz írt levelükben minősítik a megyebeli újságírókat”. Podináról ezt írták: „Podina Péter: ellenforradalmi tevékenységet nem fejtett ki. Februártól van a megyei lapnál.” Vitrayhoz hasonlóan őt sem lehetett “ellenforradalmi cselekményekkel” vádolni.
Miután Podina átment az átvilágításon, rövidesen az újság párttitkára, majd lapszerkesztője lett, külföldi utakra küldték, majd a nyolcvanas években megkapta a szokásos megyei kitüntetéseket.
Feltehetően „Garab Gyuszira” is sikerült rátalálni: a Petőfi Népe 1982-ben arról tudósította olvasóit, hogy kitüntették az Artex Külkereskedelmi Vállalat főosztályvezetőjét, Garab Gyulát. 1987-ben ugyanő (forrás: Délmagyarország) már az Artex kereskedelmi igazgatójaként szerepelt. [Ennél az impexnél „Ligeti” fedőnéven még az egykori vezérigazgatót is beszervezte az állambiztonság.]
Disszidált, elkapták, de ekkor is barátságosak voltak vele
Most vissza Vitrayhoz. Bár a fiatalembert a kommunista diktatúra felemelte, hiszen hírszerző-főiskolára járhatott, majd rögtön hadnagy lett, és még – állítása szerint – azt is „megengedték”, hogy leszereljen, mégis disszidálni akart. Memoárja szerint november második felében próbált meg kijutni orosz szakos barátjával, „Dezsővel” együtt. [Egy újabb hírszerző-főiskolás a történetben].
Bár a szovjetek elkapták őket, egy a „Dezsőnek” kiosztott pofonon túl semmiféle retorzió nem történt, hanem átadták a fiatalembereket a magyar határőrségnek, akik – hasonlóan az ÁVH-s szereplőkhöz képest – emelkedett hangulatban lehettek.
Vitrayék egy szombathelyi cellába kerültek, ahol a barátságos határőr a következőről tájékoztatta őket:
„Mindenki kap egy vasútjegyet Budapestig. […] Nem kérdezünk semmit. Önök engedély nélkül behatoltak a határsávba, mi pedig visszatoloncoljuk Önöket. Ennek egyéb következménye nem lesz. Nyoma nem marad, ettől nem kell tartaniuk. És elmosolyodott.”
Szóval: a „disszidálni” próbáló egykori politikai tisztet, aki amúgy is cserben hagyta a Néphadsereget a legfontosabb pillanatban, szóval ezt az ex-hadnagyot nem lövik agyon a szovjetek a határon, nem, átadják a magyaroknak, akik mosolyogva hazaengedik őket. Bár később Vitray szerint egy kisteherautóval mégis továbbvitték a csapatot azért, hogy – szerinte – felírják az adataikat, a fiatalember a barátjával együtt leszálláskor megszökik. Az őrök a plató egyik oldalára figyeltek, és ők elszeleltek a túloldalon.
A határőrség akcióban / Fotó: MTI
Az egykori hírszerző iskola párttitkára vitte a Rádióhoz
A politikai tiszti pályát állítása szerint otthagyó Vitray ezután nyelvtanításból élt, de a sors megint rámosolygott.
Teljesen véletlenül találkozott „Bohó Jóskával”, a hírszerző-főiskola egykori párttitkárával, aki ekkor már a Rádiónál dolgozott szerkesztőként (nyilván fedőmunkában), aki a segítségére sietett. Mivel az ügynököktől amúgy is hemzsegő (gondoljunk a nemrégiben elhunyt Szepesi Györgyre) Magyar Rádióban éppen angolul beszélő munkatársat kerestek, ki lett volna megfelelőbb, mint az egykori főiskolás, majd politikai tiszt Vitray.
Bohó elvtársról amúgy nem sokat tudni. 1965-ben a Népszabadság azt írta, ő írta az Egy fiatal tiszt naplója című filmhez a magyar szinkronszöveget. Vitray a rádiós korszakáról a Kreatívnak adott interjúban 2016-ban így mesélt:
„A Magyar Rádiónak rövidhullámon volt tíz idegennyelvű adása, angol nyelven is, nem vitatható propagandaszándékkal. […] Azt hiszem, az volt az ambíciója a rádiónak, hogy igazolja: ’56 után konszolidálódik a helyzet. Propagandacélokat szolgált, még ha nem is annyira direkt bele a pofába”.
Ehhez képest elképesztően szabadon dolgozhattak: „Semennyire sem volt rám erőltetve, hogy miről szóljanak a riportok. Az, hogy a helyzet konszolidálódott, az nem csak propagandajelszó volt, hanem a valóságban is így történt. […]
Erről szólt az, amit úgy neveztek, hogy a legvidámabb barakk.”
Propaganda, de nem a pofánkba, a legvidámabb barakk, a konszolidáció – teljes a zűrzavar. Ne feledjük, Vitray ekkor 1958-ról beszél, a megtorlás időszakáról, amikor a Munkásőrség, az állambiztonság, a rendőrség és a vérbíróság együtt „vadászott” a forradalmárokra, sorban elítélve, majd kivégezve őket. De ez érdektelen történelemhamisítás, fontosabb az, amit saját munkájáról mondott: propagandaszándék.
Tehát: az egykori agitpropos hadnagy éppen propagandistaként folytatta, és éppen a hírszerző-főiskola egykori párttitkárának a segítségével. Különös a sors.
Vitray Tamás az Anna presszóban (1958) / Fotó: Fortepan.hu
A tagadhatatlanul művelt, tehetséges (ezt senki sem vitatja) Vitray bevált a rádiónál, elvégezte a feladatait, így nem sokkal később, még mindig ’58-ban éppen az ügynök Szepesi akarta átvinni a tévéhez, de ezt ekkor még megakadályozták. Vitray szerint a rádióban ekkor azt az információt kapja, hogy a BM értesítette őket 56-os disszidálási ügyéről, és ezért felfüggesztettek.
Szerencsére a „sors” megint kisegítette, mivel a „Zrinyi utcai rendőrklub” tagjait is ő tanította angolra, bátran megkérdezte a BM-eseket, ugyan mit tudnak az ügyéről. Egyikük utánanézett a belügyi átiratnak, de nem talált semmit.
Ekkor rájött, hogy csak személyes bosszúról volt szó. [Itt jegyezzük meg, hogy Vitray Tamás életében azért sokszor felbukkannak a diktatúra katonatisztjei, rendőrtisztjei, valahogy mindig őket tanítgatta.]
A Kreatívnak erről ezt mondta: „Több évtizeddel később a levéltárban utánanéztem, ott derült ki, hogy a fiút [elvileg a bizonyos „Dezsőt” – MG] megzsarolták és ő mondta el, hogy ki voltam. Ez bekerült az aktámba, amikor pedig a rádióból kirúgtak és át akartam kerülni a tévébe, már tudták rólam. Utána ez velem utazott.” Nem lényegtelen, hogy itt Vitray már kirúgásról beszél, míg memoárjában csak felfüggesztésről írt, de látni fogunk még ilyen különbségeket.
Zrinyi utcai klub: a rendőrség meleg otthona
Érdemes visszatérni a Zrinyi utcai rendőrklubra, hiszen akárki nem kerülhetett ebbe a körbe, nem taníthatta az erőszakszervezet tagjait. A klubot a volt Lipótvárosi Kaszinó, a mai BM Duna Palota épületében hozták létre, és Münnich Ferenc főkapitány jelenlétében 1948-ben avatták fel. Ahogy az újság írta, ez az a hely, ahol „a szolgálat után minden rendőr barátságos, meleg otthont talál.” Ötvenhat után állítólag egy tervezett merénylet célpontja volt. A Népszabadság 1957. március végén a következőről tudósította olvasóit. „Rendőrkézen a karhatalmista őrnagy gyilkosa. […] A vizsgálat során kiderült, hogy Sípos gyilkolta meg két hónappal ezelőtt a Nádor utcában Böjti Imre honvédőrnagyot. Ő tervezte a Zrínyi utcában levő rendőrklub felrobbantását is. Síposnak társai is voltak, s ennek a terrorista csoportnak több tagja hurokra került […]”.
Terrorista csoport. Sipost – akinek szerepét még ma is vitatják, röviden: lehet-e ötvenhatos hősnek tekinteni azt, aki Maléter Pál kiszabadítását tervezi, de az ügy érdekében (is) rabolt és ölt – és társait 1957 augusztusában kivégezték, a rendőrklub pedig tovább működött. Illusztris hely volt: szintén 1957-ben a BM-es, későbbi kékfényes Szabó László itt beszélgetett egy Venyegei Ferenc nevű hazatért emigránssal, aki állítása szerint az amerikai kémszervezetek markában volt korábban. Ennyire tartozott ez a hely az állambiztonsághoz.
Ismét bejött a bátorság: a főkáder megijedt a rádióstól
Ugorjunk vissza ismét Vitrayhoz: más talán összetört volna a tévés állás megfúrásától, de őt csak megerősítette. Memoárja szerint ismét a bátorságának köszönhette sikerét [ami saját bevallása szerint ’56-ban még hiányzott, de előtte és utána következetesen megvolt]. Bejelentkezett a Magyar Rádió és Televízió elnökénél, Gács Lászlónál, majd a méltatlan beszélgetés során teljesen kikészült, és elkezdett üvöltözni a főkáderrel.
Utóbbi ettől állítólag annyira megijedt, hogy megengedte a külsőzést, mind a rádiónak, mind a tévének. [Mi lett a kirúgással?] Rövid idő múlva megtörtént, aminek meg kellett történnie: Vitrayt felvették belsősnek a televízióhoz, ahol a kapun belépve már azt mondta a portásnak, hogy Vitray Tamásnak hívják.
A múlt lezárult.
Gács László, a Magyar Rádió és Televízió elnöke beszédet mond 1958-ban / Fotó: MTI
Rövidke besegítés a nagykövetségen és a Chemolimpexnél
Mi viszont ne szaladjunk ennyire előre. Roppant érdekes, hogy Vitray a memoárjában kihagyta két rövid ideig tartó, de nagyon érdekesen csengő munkaviszonyát. A tévét megelőzően ugyanis mind a Kínai Népköztársaság Nagykövetségén, mind a vegyipari Chemolimpexnél megfordult. Utóbbi a hírszerzés egyik fedőszerve volt (csak ajánlani lehet ezzel kapcsolatban Borvendég Zsuzsanna kutatásait), de a kínaiakhoz sem kerülhetett akárki. Erről így írt 2008-ban az olimpiai bojkott kapcsán:
„Amikor 1958-ban eltávolítottak a Rádióból avval, hogy a Belügy értesülései szerint 1956-ban a határon fogtak el a feleségemmel együtt, amint éppen >disszidálni< akartam, a Kínai Népköztársaság nagykövetségén kaptam állást, mint fordító.
A gondjaimra bízott anyag mindig Pekingből érkezett. Hosszú időn át legfőbb témája Tibet és a Dalai láma ügye volt.
Ennek most 50 éve.” Egy interjúban – ugyancsak nagyon röviden – ezt mondta: „Igen, amikor kirúgtak a rádióból. Ott fordítója voltam egy havonta megjelenő, Kínát propagáló kiadványnak. De nem kínaiból, hanem angolból fordítottam ott is.”
Értjük ugye? Eltávolítják mint megbízhatatlant, és odahelyezik a Kínai Nagykövetségre, ahol – mint eddig mindenhol – propaganda-anyagokkal foglalkozik.
Tibet ügyéről röviden: az 50-es évek végén több kínai tartományban lázadás tört ki. A dalai láma letartóztatásának rémhíre hatására a konfliktus átterjedt Tibetbe is, amit 1959-re a kínai hadsereg vérbe fojtott. A CIA segítségével a dalai láma ezután Indiába menekült, megalakítva a száműzött Központi Tibeti Adminisztrációt. Mi volt az akkori kommunista álláspont?
„Sokkal nagyobb azoknak a száma, akik azt mondják, hogy a tibeti lázadás reakciós, és hogy annak leverése igazságos. A szocialista országok népei egyhangúlag támogatják a kínai nép harcát a lázadók ellen. Még a kapitalista világban is a többség a kínai nép oldalán áll. Ezek között van az összes országok dolgozó népe, ide tartoznak az igazság és haladás hívei […]”
– ez a „tanulmány a Társadalmi Szemlében jelent meg 1959-ben („A testvérpártok sajtójából”), még az is elképzelhető, hogy az alapjául szolgáló anyagot éppen Vitray Tamás fordította.
Aczél György a Kínai Nagykövetségen / Fotó: MTI
Szintén ekkoriban dolgozott a hírszerzés alá tartozó Chemolimpexnél, ahol nem nagyon tudjuk, hogy pontosan mit csinált, hiszen sehol sem beszélt erről részletesen. Ha hihetünk az Értékteremtők 2018 című friss kiadványnak, akkor „1958 őszén, rövid ideig a Chemolimpex angol levelezőjeként tevékenykedett. […]”
Most Dezsővel vagy a feleségével kapták el?
Tehát a hírszerzés egyik fedővállalatának angol levelezője. Az is sokatmondó, amit feljebb a nagykövetséggel kapcsolatban mondott, hogy 1956-ban az értesítés szerint a feleségével együtt kapták el. A későbbi memoár szerint „Dezsővel” fogták el, és szó sem volt a nejéről. Hogyan, miért is írt volna csak úgy magától a BM a feleségéről? [Egy hozzászólás szerint állítólag januárban külön is disszidálni próbált a feleségével. Ha ez is a történet része, ez sem tűnik túl hitelesnek.]
Miről ismerhetők meg a hamis vallomások, az átírt történetek? Arról, hogy mindig kicsit máshogy mesélik őket. Feleség / „Dezső”, kirúgás / felfüggesztés – az apró részletek mindig mások kicsit. Vagy nagyon.
A már említett Értékteremtők 2018-ban Vitray az ÁVH állítólagos visszautasításáról is beszélt. Egészen pontosan ezt mondta: „Engem is ahhoz a bizottsághoz küldtek, ahol két belügyes férfi hallgatott meg. […] Majd megkérdeztem, milyen munkát képzelnek el nekem?
Operatívat – válaszolták. Fogalmam sem volt arról, hogy ez pontosan mit jelent, amikor elmagyarázták, hogy ezt a munkát többnyire külföldön végzik és, hogy szigorúan titkos, akkor közöltem, ha valami nem nekem való, akkor ez biztosan az.”
„Nem lett semmilyen káros következménye?” – kérdezte a riporter. Vitray: „A világon semmi. Annyi történt, hogy a főiskola vezetése behívatott és azt mondták, ha bármi történik, nem tudnak megvédeni. Kérdeztem, mitől. Hát – mondták – amiért nem fogadtam el az egyik legértékesebb állásajánlatot. Mosták kezeiket. Nem tagadom, ez kellemetlenül érintett. Aggályaimat elmondtam egyetlen magántanítványomnak, aki viszont a HM századosa volt. […]”.
Szemfülesebb olvasóim látják, hogy egy részlet kimaradt:
Vitray hősies cselekedetének hatása a diáktársaira, illetve az, ahogyan a Szabad Európa Rádió hírt adott az egészről.
Előző cikkemben felidéztem, hogy memoárja szerint az egész osztály nemet mondott utána az ÁVH-nak, és a SZER-nek köszönhetően óriási botrány lett az egészből. „Nem lett semmilyen káros következménye?”. „A világon semmi.” Felettébb furcsa, hogy Vitray most, több évvel életrajzi munkája után már nem mesélte el ezt a romantikus, filmbe illő szálat, pedig olyan kis részlet ez, amit elég nehezen felejt el az ember.
Rögtön ő beszélhetett a külügyes Péter Jánossal
Ha hihetünk a cikkeknek, Vitray Tamás 1958. augusztus 5-én mutatkozott be a magyar nézőknek a tévében, amikor amerikai atlétákkal készített interjút. Később régi iskolatársát, Regős Sándort is odavitte a tévéhez, utóbbi – akitől előző cikkemben is ídéztem, hiszen a Zelei Miklós által készített életútinterjú nagyon fontos forrás – így emlékezett erre: „… ekkor [1962 – MG] én már két éve aktív munkatársa voltam – külsősként – a televíziónak. Ugyanis együtt jártam a Vitray Tamással az idegen nyelvű főiskolára. Ő angolos volt, elkerült a HM-be fordítónak, én a rádióhoz.
Lényeg az, hogy Tomi szólt nekem ’60-ban, hogy te Sanyi, itt van ez a Telesport alakulóban.
Radnai János a vezetője, de keresünk még embereket. Gyere már, próbáld meg […]”.
Balról Péter János, Krasztju Sztojcsev bolgár nagykövet, Kiss Károly, Kádár János, Dögei Imre, készült 1958-ban / Fotó: Fortepan.hu
Vitrayt újoncként rögtön a mély vízbe dobták, saját bevallása szerint 1959-ben (de úgy tűnik, 1961-ben) olyan feladatot kapott, amin – állítása szerint – még maga is meglepődött. „Rendszeresen elemezte saját magát?” – kérdezte a riporter. Vitray így válaszolt: „Mondok egy példát, talán így érthetőbb, hogyan. 1959-ben, váratlanul kaptam egy olyan feladatot, amiről a mai napig sem tudom, hogy miért engem kértek fel rá.
Híre kelt, hogy Péter János, későbbi külügyminiszter, akkor a magyar ENSZ-delegáció vezetője, bejön a televízióba, egy önálló műsorba nyilatkozni. A ház tele volt igen tekintélyes és megbízható politikai újságírókkal, mégis engem kértek fel, hogy beszélgessek vele.
Nem értettem miért, de természetesen nagy megtiszteltetésnek tekintettem, hogy ilyen komoly feladatot bíznak rám.”
Valóban az volt. A református lelkészből lett békepap Péter János a kommunista diktatúrában gyorsan felemelkedett.
Előbb az ENSZ-nél próbálta elgáncsolni (összességében sajnos sikerrel jártak) 56 ügyét, majd jutalmul több mint egy évtizedig (1961-től 1973-ig) Kádárék külügyminisztere volt.
A hírszerzéssel való kapcsolatáról mindent elárul a következő részlet (Ungváry Krisztián: A londoni magyar hírszerzés 1951 és 1965 között): „Mészáros e.! Az ügyben nincs semmi tennivalónk! A KÜM [külügyminisztérium – MG] intézi. Galambos [József főcsoportfőnök] e. megbeszélte Péter [János külügyminiszter] e-sal.”
A Péter Jánossal készült beszélgetést Vitray később, a rendszerváltás után már nyilván nehezen kimagyarázhatónak tartotta, így egy másik interjúban is hosszan beszélt róla: „Mondok példát is: talán második éve voltam a tévénél, amikor érkezett haza a magyar ENSZ delegáció, amelyet Péter János, hajdani külügyminiszter vezetett. És úgy 1956 után voltunk, egyáltalán nem volt mellékes, hogy miként fogadták a magyar delegációt az Egyesült Államokban.
Éppen ezért is kérték meg: adjon interjút a magyar tévének. Teli volt a ház nálam sokkal alkalmasabb emberekkel, külpolitikusokkal például, mégis rám esett a választás, fogalmam sincs hogy miért.
Mindenesetre az egész tévé elkezdett kérdéseket gyártani nekem, mert tudták, hogy a politikával nem foglalkozom. [Hm.]
A rendező kávéházi sarokra emlékeztető díszletet talált ki, valamint azt, hogy egy csinos statiszta lány hozza be nekünk a teát […] felálltam és átvettem a tálcát a pincérlánytól. Be voltam kellőképpen…, féltem, hogy idegen területre tévedve elrontom a beszélgetést. Emiatt, amikor átvettem a tálcát, hihetetlen módon elkezdett remegni a kezem. Ettől pedig a teáskanál elkezdett cincogni. Péter János ezen nevetett, nem kinevetett, tetszett neki, hogy a profi be van trottyolva.
Ezek aztán én is elmosolyodtam, és szinte azonnal meg is nyugodtam. Olyannyira, hogy kialakult közöttünk egy bizalmas légkör, egyszerűen azért, mert már volt egy közös kalandunk. Ettől pedig az egész beszélgetés kapott egy nagyon kellemes hátteret.”
Érdekes interjú, közvetlen légkör
Az 1961 januárjában lefolytatott beszélgetéssel a Magyar Nemzet is elégedett volt: „Nagyon érdekes interjút hallhattak és láthattak a televízió nézői szombat este. Péter János, a külügyminiszter első helyettese beszélt az ENSZ legutóbbi ülésszakáról és a nemzetközi helyzet néhány kérdéséről. A beszélgetésben Vitray Tamás, a televízió munkatársa hálás feladathoz jutott. Kitűnő interjúalannyal került szembe. Emellett azonban ő is dicséretre méltó újságírói munkát végzett, érdekes, jól megfogalmazott kérdéseket tett fel […] és jelentős szerepe volt a beszélgetés valóban közvetlen légkörének kialakításában is.”
Már megint: kellemes háttér. Néhány fontosabb részlet: az ENSZ Közgyűlés 1960. október 11-én elfogadta a magyar kérdés napirendre tűzését. Péter János, a külügyminiszter első helyettese felszólalásában tiltakozást jelentett be. Nem sokkal később, december 20-án ugyanő levelet intézett az ENSZ Közgyűlés XV. ülésszakának elnökéhez, mely szerint Dag Hammarskjöld főtitkárt személyes felelősség terheli a kongói polgárháborús válságért. Aztán hazajött és adott egy interjút a fiatal Vitraynak.
Tudjuk, hogy még 1961-ben is folytak a kivégzések: az utolsó áldozatot, Nickelsburg Lászlót 1961. augusztus 26-án gyilkolták meg. Ebben a légkörben volt igazán szükséges egy ilyen, csevegő baráti interjúra.
Tóth Ilona és Obersovszky Gyula a tárgyaláson / Fotó: MTI
Rögtön olimpia, Moszkva, majd a BBC tanulmányozása
Bár Vitray nem értette, nekünk azért lehetnek sejtéseink, miért is éppen ő készíthetett interjút Péterrel. Így vagy úgy, a riporter pillanatok alatt befutott, 1960-ban már a római olimpiáról tudósított (1959 decemberétől volt csak belső munkatárs), majd igazi világjáróvá vált. Ha kellett, Nyugatról, ha kellett, Moszkvából tudósított. Jellemző volt az az 1963-as szovjet-magyar, amelyet a tévében ő, a rádióban Szepesi közvetített (ezek szerint ekkor Vitrayt halkította le sok néző Szepesi kedvéért). 1964-ben már Horváth Ádámmal küldték nyugat-európai körútra, amelynek során – egy régi riport szerint – a brit BBC-t is tanulmányozták. „A BBC Televízió Központ hatalmas épület-komplexuma London nyugati részében áll – mondta Vitray Tamás. –
Huszonnyolc kilométeres utat tettünk meg, amíg valamennyi helyiségét bejártuk.”
TV-kedvencek újévi kívánságai / Forrás: Arcanum.hu
Ma már világos, hogy a hírszerzésnek dolgozó újságíróknak, tévéseknek éppen az idegen objektumok feltérképezése volt az egyik feladatuk. Éppen a BBC-nél kutakodott az a Kutasi Kovács Lajos, aki nyilas propagandistából lett az állambiztonság fizetett ügynöke (ahogyan azt cikkeimben és munkafüzetemben is megírtam). Kutasi Kovácsot a következő feladattal bízták meg 1980-ban: „[…] egy az Amerikai Magyar Népszavának irandó cikksorozat ürügyén […] a kérdések egy részét úgy fogalmazta meg, hogy képet kaphassunk a BBC magyar osztályának belső életéről, működési mechanizmusáról, munkatársi gárdájáról stb”. Máskor a BBC Monitoring Service-t kellett feltérképeznie. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Vitray ugyanazt tette, de talán nem érdektelen ez a párhuzam.
Szintén nagy dobásnak indult jóval később az a világkörüli út, amelyet a MAHART megbízásából (gyakorlatilag amolyan PR-anyagként) a Vörösmarty nevű tengerjárón tett meg Amszterdam és Szingapúr között. A többrészes Tengerre, magyar a korabeli kritikusok szerint is rémunalmas lett, így eltűnt a süllyesztőben. Ez is csak akkor érdekes, ha tudjuk, hogy a MAHART a Kádár-diktatúrában hadiüzemként volt kezelve, a tengerjáró hajókat fegyver-, gyógyszercsempészésekre (is) használták. Majtényi Jánossal kapcsolatban már megemlítettem, hogy nem kerülhetett csak úgy ehhez a válllalathoz rögtön az ELTE után jogtanácsosnak. Kellettek az összeköttetések: anyja ÁVH-s, nevelőapja pedig – nahát – HM-es volt.
Azt gondolom, az sem véletlen, hogy éppen Vitray vezette ezt a csoportot. Ha finoman akarok fogalmazni: igen megbizhatónak kellett lenni egy ilyen úthoz.
Akár át is adhatná végre a HM a vonatkozó anyagokat
Mivel a Honvédelmi Minisztérium rendszerváltás előtti iratanyaga jórészt ma is titkos, ill. kutathatatlan, várnunk kell addig, amíg pontosabb képet kaphatunk az egykori politikai tisztek vagy éppen az MNVK/2. megnyertjeinek, vezetőinek pályafutásáról. Vitray Tamás pályaképe is homályos még, de azt azért most már látni, honnan indult, hogyan indították be a karrierjét. Azt látjuk, hogy Vitray állítólagos leszerelése után a hírszerző-főiskola egykori párttitkára vitte a rádióhoz.
Memoárja szerint másodállásban rendőröket tanított, s mind a rádiónál, mind a Kínai Nagykövetségnél propaganda tevékenységet végzett a kádári megtorlás idején.
Az is kiderült, hogy a Szabad Európa Rádiót érintő szálat az idén megjelent interjúban már nem hozta elő, és emigrációs kísérletéről is legalább két változatot olvashattunk. A tévéhez a Hálózathoz tartozó Szepesi György hívta, később ő csábította oda azt a hallgatótársát, aki vele együtt a hírszerző-főiskolára járt. Odakerülése után rögtön a Külügyminisztérium nagy emberével, a későbbi külügyminiszter Péter Jánossal készíhetett interjút, majd mehetett keletre, nyugatra, felderítőkörútra a BBC-hez. Ha valakiben ezután sem áll össze a kép a legenda szerint apolitikus riporterről, azzal nem igazán lehet, és kell mit kezdeni.
Vezető kép: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS