Vitray Tamás különös kalandjai: elvégezte a hírszerző iskolát, majd a Néphadsereg politikai tisztje lett

Rákosi Mátyásék hatalomra kerülve kitalálták, hogy ideje kinevelniük a saját, tökéletes nyelvtudású hírszerzőiket. 1951-ben megalapították az Idegen Nyelvek Főiskoláját, ahová Vitray Tamás, még Neufeld Tamásként is felvételt nyert. Vitray végzősként elment a Honvédelmi Minisztériumhoz politikai tisztnek, az agitprop osztály hadnagya lett. Később leszerelt, majd megfordult a hírszerzés egyik fedőszervénél, a Chemolimpexnél, és a Magyar Kínai Népköztársaság nagykövetségén. Aztán jött a rádió, majd a tévé. Története szerint végig szerencsés volt, és még az ÁVH-nak is nemet mondott. Megpróbálunk rájönni, valójában mi történhetett.

Volt egyszer egy Idegen Nyelvek Főiskolája nevű intézmény, amelyet Rákosiék azért alapítottak meg 1951-ben, hogy kineveljék a jövő hírszerzőit. A főiskolában csupán 1955-ig tanítottak, akkor megszüntették. Még mindig nagyon keveset tudunk róla, ezért minden egyes kis információmorzsa fontos lehet. Rövid ideig tartó működése ellenére több nevessé vált hallgatója volt, közéjük tartozott Regős Sándor is, aki előbb tévésként és tudósítóként vált ismertté, majd a rendszerváltás során múlhatatlan érdemeket szerzett az ellenzék táborában. Az állambiztonság ekkoriban már megfigyelte, hiszen a lakiteleki mozgalomhoz csatlakozott. Regőssel a kétezres években Zelei Miklós író, újságíró készített hosszú életút-interjút, amelyben a főiskoláról így beszélt:

„Rákosi Mátyás találta ki 1951 nyarán, hogy szükség van idegen nyelveket tudó káderekre. De akkoriban, akik idegen nyelvet tudtak, azok többnyire deklasszált elemek voltak, pláne, a nyugati nyelveket tudók. S ezért ezeket kellett helyettesíteni, helyükbe tenni nyelveket értő és tudó embereket. […]

Sok nyelvet tudó emberre volt szükség, akiket aztán más területen is igyekeztek volna felhasználni, kvázi hírszerzési és egyéb feladatokkal is meg lehessen majd bízni ezeket. Ennek a módszernek egy hátránya volt, hogy erről bennünket elfelejtettek értesíteni.”

Tény, hogy az itt végzett, válogatott tanulók magas, tolmács szinten megtanulták a különböző idegen nyelveket, így kitűnően el tudtak helyezkedni a külkereskedelemben, a diplomáciában, a sajtó területén vagy valamelyik erőszakszervezetnél. A Szabad Ifjúság korabeli propaganda-riportjának segítségével bepillanthatunk az iskola mindennapjaiba. Már a felütés erős:

„Az Idegen Nyelvek Főiskolája egyik tantermében orosz szavak ütik meg fülünket: – Kto zsil i rabotál v Ljenyingráde? – Ki élt, dolgozott Leningrádban?, Vera Andrejevna elvtársnő, a főiskola egyik tanára kérdez.

Feszülten figyelik a hallgatók és egyszerre 15 felemelkedő kéz is jelzi: a Rákosi Mátyás tanulmányi csoport jól készült, jól tanul.

Ezt bizonyítják a tanári asztalonfekvő dolgozatok is – csupa ötös”.

Letöltés (PDF, Ismeretlen)

Regős Sándor így emlékezett az iskolára: „Úgyhogy ott – ahogy akkoriban mondták – igen reakciós társaság gyűlt össze. Éppen az ellenkező hatást érték el.

Ahelyett, hogy mi lettünk volna az élharcosai a hírszerzőknek és az új feltörekvő, nyelveket tudó káderei a rendszernek, pontosan a másik oldalon voltunk. Jellemző, hogy százkilencvenen, kétszázan végeztünk az évfolyamon a négy karon, és ’56 után százhúszan disszidáltak közülünk.

A nyelv megvolt, a kötődés a rendszerhez már kevésbé.

Velünk hál’ Istennek nem közölték, hogy hírszerzőket is akarnak nevelni, de nem is tudták ezt végrehajtani”

– az interjúnak ez a része különösen cseng, Regőst hallgatótársa, Vitray története is megcáfolja, aki szerint az ÁVH hírszerzése válogatott a frissen végzettek közül.

A Rákosi-diktatúra frissen alapított káderképzőjében biztosan nem a „másik oldal” gyűlt össze, hiszen pont a „reakciósok” helyett akarták kinevelni a saját hírszerző-seregüket. Ez még akkor is igaz, ha nyilván akadtak, akadhattak olyanok, akik nem vállaltak a hírszerzést, és/vagy nem váltak a diktatúra szekértolóivá.

Azon is érdemes eltűnődni, amit Regős az 56-os forradalomról mondott, hogy a szabadságharc leverése után százhúszan disszidáltak közülük. Ez önmagában persze jól hangzik, de azért nem árt betekintenünk a színfalak mögé.

A kommunista diktatúra tökéletesen kihasználta az ötvenhatos emigrációs hullámot, és számtalan ügynököt, hírszerzőt, ÁVH-s küldött szét a világban.

[Gondoljunk csak arra a Szabó Miklósra, akit kisgazdaként szerveztek be, majd dobtak Nyugatra, hogy beépített ügynökként bomlassza a magyar emigrációt. Őt 1957-ben rendelték vissza, hogy megírja „leleplező”, lejárató könyveit].

A főiskola „disszidensei” között biztosan akadtak olyanok is, akik valóban Nyugaton akartak új életet kezdeni, de számos főiskolást – idegen nyelven remekül beszélő emberekről beszélünk – tudatosan küldhettek ki ejtőernyősként.

Szathmári: Főiskola, Moszkva, Népszava

Mielőtt továbblépünk Vitray történetére, bemutatnék egy harmadik ismertté vált hallgatót. Szathmári Gábor A lentről jött ember című memoárjáról 2015-ben írt elismerő recenziót a Népszavában Bernáth László, az Esti Hírlap néhai párttitkára, majd utolsó főszerkesztője.

Ebből is kiderül, hogy az Idegen Nyelvek Főiskoláját elvégző Szathmári az ötvenes évek közepén előbb az Esti Budapesthez, majd az 1956 telétől megjelenő Esti Hírlaphoz került. Mentora, Polgár Dénes vitte oda, akiről ma már tudjuk, hogy évtizedekig szolgálta a hírszerzést.

Bernáth ezt írta Szathmáriről: „Aztán elcsábították Moszkvába, ahol a nagykövetség sajtóattaséja lett. [Pontosan tudjuk, kik csábították el, és milyen szinten kellett beütve lennie egy ilyen álláshoz.] Öt év után hazajött és visszatért az Esti Hírlaphoz belpolitikai rovatvezetőnek. Aztán elcsábították lapunkhoz, a Népszavához, ahol főszerkesztő-helyettes volt.” (1975-től egészen 1990-ig).

Sok idő eltelt, nem tudom, hogy Szathmári a reakciós társasághoz tartozott-e. 2014-ben mindenesetre kitüntették a Szabad Sajtó-díjjal.

Vitray Tamás, azaz Kisneufeld története

Itt az idő, hogy rátérjünk Vitray Tamásra, aki szintén a főiskola hallgatója volt. Vitray Kiképzés címmel írta meg memoárját, amely gyerek- és fiatalkoráról szól, és amelyben végig Kisneufeldnek nevezi magát. A tévés Neufeld Tamás néven született, és valahol szimbolikus, hogy az állambiztonsági jelentésekhez hasonlóan E/3. személyben ír magáról, ugyanúgy, ahogyan a különböző ügynökök.

Ezzel persze véletlenül sem neveznénk ügynöknek, mert így akaratlanul is csökkentenénk a szerepét a diktatúrában. Vitray már fiatal korában, friss diplomásként a Honvédelmi Minisztérium politikai tisztje volt.

Könyvét azzal pillanattal zárja, amikor belép a tévé kapuján, és a portás kérdésére bemondja a nevét: Vitray Tamás. De most kezdjük az elején.

Aki nemet mondott az ÁVH-nak

A zsidóüldözések alatt a családja nagy részét elveszítő fiatal Neufeld természetesen remek eredményekkel végezte el a hírszerző-főiskolát. Aztán olyan bátorságról tett tanúbizonyságot, amely regénybe kívánkozik (talán nem csak én gyanakszom arra, hogy fikció). Tudjuk, hogy a Párt erőszakszervezetei és az állambiztonság különböző fedőszervei csemegéztek a frissen végzett főiskolások közül. Ez máshol is így volt.

Balázs Péter miniszterelnök-jelölttel kapcsolatos egyik cikkemben bemutattam, hogyan történt ez a hírszerzés másik kedvenc helyén, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. 

Sajnos, az iratok ismeretének hiányában egyelőre az nem világos, milyen erősorrend alapján döntöttek, ki választhatott először. Vitray története mindenesetre roppant hatásos. Már az is sokatmondó, ahogyan bemutatja az ÁVH szakembereit. Udvarias elvtársakat látunk magunk előtt, akik egyáltalán nem élnek vissza a hatalmukkal. Vitray – mint éltanuló – elsőként léphetett a „vizsgálóbizottság” elé.

„Két szürke szemű úr ült egy asztal mögött. […] barátságos modorban beszéltek. Elmondták, hogy milyen fontos munkakörbe keresnek embert. […] Kisneufeld törte a fejét, mit mondjon, hogyan szabaduljon. […]”.

Szerencsére kéznél volt a megoldás: Vitray a barátságos mini-bizottság előtt arra hivatkozott, hogy az ostrom alatt idegösszeomlása volt, ezért képtelen lenne ellátni ilyen fontos feladatot. Ennél persze szabatosabban fogalmazott a memoárja szerint: „nincs biztosíték arra, hogy az operatív munka közben a feszültség ne kerítse úgy hatalmába, hogy kárt okozzon.”

Elmés válasza az ÁVH szakembereire is hatással volt:

„A két szürke szemű hallgatott. Komolyan, de nem barátságtalanul.”

[Nem barátságtalanul – szürreális megjegyzés ez is.] „Felálltak, kezet nyújtottak.”

Így ment ez akkoriban az ÁVH-nál, pontosan így. A fiatal Vitrayt ezután a visszaemlékezése szerint kikérdezték a folyosón várakozó társai, és ő elmesélte, hogy nemet mondott.

Párhuzamos legenda egy titkos munkatárstól

Amikor ehhez a részhez értem, rögtön eszembe jutott, hogy ezt a történetet én már olvastam valahol. Mégpedig (közvetve) a saját cikkemben. Amikor Balázs Péter (Bajnai Gordon ex-külügyminisztere) titkos életét próbáltam felkutatni, hamar kiderítettem, hogy a külügynél csupa titkos munkatárs (BM) vette körül (maga Balázs a katonai szolgálatnak dolgozott). Ilyen volt kollégája, Mikosdi György, aki a rendszerváltás előtt káderként és hálózati emberként szolgálta a diktatúrát, míg 1992-ben (!) már brüsszeli magyar kereskedelmi tanácsosként dolgozhatott. Vitrayhoz hasonlóan ő is írt egy memoárt (szerencsémre, szerencsénkre, nagyon fontos mankók ezek).

„Mintegy 500-an végeztünk a 750-es induló létszámból – írta a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemről Mikosdi. – Már csak néhány nap volt hátra az első államvizsgáig, amíg végre megkaptam az értesítést, hogy jelenjek meg a Néphadsereg (jelenleg ismét Falk Miksa) utca valamelyik lakóházának egyik emeletén. Egy lakásnak tűnő helység előszobájában már többen várakoztak. Egyszer csak engem hívtak egy udvarra néző szobába, ahol egy hosszúkás asztal mögött ülő több tagú bizottsággal kellett szembenéznem. Valaki az asztal túlsó oldaláról üdvözölt és közölte, hogy az >elvtársat< egyszerre több szerv kívánja felvenni.

Hamarosan bemutatta a résztvevőket, közöttük volt a katonai hírszerzés, az ÁVH hírszerzésének és elhárításának képviselője, a Külkereskedelmi Minisztérium és a számomra megkönnyebbüléssel fogadott Külügyminisztérium személyzetise.

Nem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot, de amikor megköszöntem a nagy megtiszteltetést, akkor kijelentettem, hogy amikor az ember pályát választ, akkor nagyon fontos, hogy az ember érezzen hivatást a felajánlott pálya iránt és mivel én csak civil pályák irányában érzek hivatástudatot ezért időspórolás miatt csak a KKM és a KÜM képviselőitől kérek tájékoztatást. [Vö.: „nincs biztosíték arra, hogy az operatív munka közben a feszültség ne kerítse úgy hatalmába, hogy kárt okozzon.” – Vitray].

Szerencsére nem kapták fel a vizet [vö.: „Komolyan, de nem barátságtalanul.” – Vitray], de megjegyezték, hogy nyugodjak meg az ÁVH-nál, vagy a hírszerzésnél is megmaradhatok az egyetemi diplomámból adódó civil foglalkozásnál. Ezt akkor nem értettem, csak jóval későbbi pályám során jöttem rá, hogy mire is gondolhattak. Végül is megnyugodtam, sikerült a külügybe kerülnöm.”

Mikosdiról nyugodt szívvel leírhatom, hogy hazudott: ugyanis a hírszerzés titkos munkatársa lett Szárai fedőnéven. A legérdekesebb, hogy 1954-ben végezte el az egyetemet (tehát nagyjából akkor, amikor Vitray), így a párhuzam még erősebb. A hírszerzésnek állítólagosan “nemet mondó” Mikosdi is bizalmi helyen folytatta: a KÜM III. Politikai Főosztályán kezdett, amiből később ENSZ Főosztály lett. Ott lett referens. 

Vitray Tamás csak szükségből lett politikai tiszt

De most térjünk vissza Vitray Tamáshoz, azaz Kisneufeldhez. Állítása szerint az ÁVH visszautasítása után behívatta a rektor, Hermann József.

Ekkor tudta meg, hogy ismét elképesztő dolog történt. Miután elmondta a többieknek, hogy nemet mondott az ÁVH-nak, ők is hasonlóképp cselekedtek. Vitray szerint az esetet bemondta a Szabad Európa Rádió, ezért az ÁVH-nál éktelen haragra gerjedtek.

A rektor közölte vele, hogy választhat: vagy elfogadja az állást „vagy a következmények őt terhelik”. Herman szerint huszonnégy órája volt.

Éppen kéznél volt a HM politikai tisztje

A fiatal főiskolás szomorúan ment haza, és nem tudta, mit tegyen. De ezúttal is szerencséje volt!

Történt, hogy éppen egy HM-es tisztet, „Tarlós századost” tanította angolra (nahát), akinek elmesélte az esetet. [Az ötvenes években ez is így történt, mindenki szabadon beszélt az ÁVH-ról, és kinek másnak, mint egy HM-es tisztnek].

Mivel Kisneufeld tulajdonképpen már korábban is hírszerző feldolgozó-munkát végzett (a Tarlósnak feladatként kiadott angol nyelvű cikkeket ő fordította le a tiszt helyett), ezért nem meglepő, hogy a százados a segítségére sietett. Akiről Vitray egyébként kedvesen megjegyezte, hogy

„cinkosok lettek, majdnem barátok”.

A „majdnem barát” Tarlós természetesen segített, minden hihetetlenül gyorsan történt.

„Megkérdezi a parancsnokát, nem kell-e a Honvédelmi Minisztériumra egy ilyen klasszisú fordító. […] Együtt jöttek vissza a parancsnokkal. […] [Aki] Rákosi Mátyás unokaöccse és félig orosz volt. […] Jól állt neki az egyenruha. […]”.

Jól festett hát az uniformisban a derék alezredes, és fel is vetette Vitrayt a HM-hez, egészen pontosan – hova máshová? – a Politikai Főcsoportfőnökséghez. Rögtön hadnagy lett – ez ám a menekülés. Az ÁVH hiába tajtékzott, a lázadás és a Szabad Európa Rádió állítólagos tudósítása (nyomát sem láttam az ügynek, persze ettől megtörténhetett) ellenére Vitray puhára esett. Baráth Magdolna tanulmánya szerint egyébként az említett alezredes Rákosi Endre (született: 1920 vagy 1921) lehetett. „A II. világháború idején a Vörös Hadseregben harcolt, 1945-ben hazatért és a magyar honvédség tisztje lett. 1956-ban a Szovjetunióba távozott, azóta is ott él” – az írás a kétezres évek végén jelent meg.

Tehát foglaljuk össze a két történetet: Mikosdi memoárja szerint a marxos hallgatók közül egy olyan csapat válogatott, amibe a katonai hírszerzés és az ÁVH (hírszerzés és elhárítás) is beletartozott. Vitray erről egy szót sem ejtett, nála csak ÁVH-sok vannak.

Mindketten bátran nemet mondtak, egyikükből állítása szerint nem lett hálózati ember (de az lett), másikukat hatalmas szerencsével éppen a rivális szerv, a katonai szolgálat mentette meg. Mi a legvalószínűbb verzió? Kisneufeld a már akkor is rosszul csengő ÁVH helyett a katonai szolgálatot választotta, illetve még inkább az választotta ki őt, hogy egyből tisztet faragjanak a tehetséges fiúból.

Nógrádi Sándor főcsoportfőnök szervezete

Nem árt röviden bemutatni a HM 1949-ben létrehozott Politikai Főcsoportfőnökségét. „A Főcsoportfőnökséget akkor három nagyobb egységre lehetett felosztani. Nógrádi Sándor altábornagy, főcsoportfőnök közvetlen alárendeltségébe tartozott az oda áttelepült Pártszervezési Osztály, az Anyagi Osztály, valamint a Központi Iroda és Expedíciós Osztály. Az I. főcsoportfőnök-helyettes, Ilku Pál ezredes az Operatív Osztály, az Oktatási Osztály, az Ellenőrző Osztály és a Káder Osztály, a II. főcsoportfőnök-helyettes, dr. Jánosi Ferenc ezredes pedig az Agitációs és Propaganda Osztály, a Kulturális Osztály és a Sajtó Osztály közvetlen elöljárója lett”  –olvasható egy a nyolcvanas években megjelent, rendszerhű, katonai tanulmányban. [Jánosi egyébként Nagy Imre veje volt, 1951-ben leszerelt, civil pályára helyezték.] Ide került hát a fiatal Vitray.

Visszaemlékezésében csak röviden tér ki erre az időszakra, de azért tudálékosan elmagyarázza a nyilvánvalót, hogy a propaganda-szövegek szétszórása, az ellenség összezavarása a világ összes háborújában az egyik első számú feladat volt. Vitray az általa csak „ötosztály”-nak becézett osztályon dolgozott, ahol propaganda szövegeket kellett írnia. [Rövid megjegyzés: Lendvai Pálnak, azaz Paul Lendvainak ugyanez volt a feladata az ÁVH-nál, ő is mesés körülmények között került oda.] A diktatúra ekkor még bőszen a harmadik világháborúra készült, ott vetették volna be az agitproposokat is. Vitray visszaemlékezése szerint nem igazán kedvelte a dolgot, mert nem szeretett egyenruhás lenni, inkább külkereskedőnek készült (tehát nagyjából impexes akart lenni). Ki ne értené meg?

Bár ez végül nem sikerült, a hírszerzős egyik fedőszervénél, a Chemoimpexnél azért rövid ideig megfordult. De ki verte le a tiszti kalapját és ki rúgta fenékbe ’56-ban azzal, hogy (idézem) “tűnés haza, te komcsi vitéz?”

Ezzel (is) folytatom.

Fotók: MTI, ill: Fortepan.hu