Sokan sokfélét gondolunk Magyarországról. Én azt az iskolát érzem magamhoz közel, amelyhez Márai Sándor is tartozott. Azt találta írni egyszer, hogy nem az a csoda, hogy Magyarország olyan, amilyen, az a csoda, hogy van. Milyen igaz! Ám az is igaz, hogy a csodák mélyén olykor egészen egyszerű igazságok rejlenek.
A mi megmaradásunk csodája is ebből a fajtából való. A pofonegyszerű igazság pedig úgy hangzik, hogy a magyar nép mélyreható és erős gyökerekkel kapaszkodik a kulturális örökségébe. Ezért állhatunk mi is ma itt. És hozzátehetjük, ez a gyökérrendszer az egész Kárpát-medencét átszövi. Mi, magyarok azért állhatunk ma itt, 1100 évvel a honfoglalásunk után, mert tudjuk, honnan jöttünk, és azt is tudjuk, hogy mivel tartozunk az előttünk járó nemzedékeknek. Sőt azt is tudjuk, mivel tartozunk az utánunk jövőknek.
A Hagyományok Háza székhelye, a felújított Budai Vigadó. Fotó: Máthé Zoltán/MTI
Hogy az utánunk jövők is tudhassák, amit mi tudtunk, ezt írtuk az alaptörvényünkbe:
Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát, a magyarországi nemzetiségek nyelvét és kultúráját, a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk. Felelősséget viselünk utódainkért, ezért anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos használatával védelmezzük az utánunk jövő nemzedékek életfeltételeit. Hisszük, hogy nemzeti kultúránk gazdag hozzájárulás az európai egység sokszínűségéhez.
Kodály, Bartók, Lajtha, Illyés, Csoóri, Kallós és még sorolhatnám a neveket, akiknek köszönhetően a magyarság ma is kivételesen gazdag kulturális örökséggel büszkélkedhet. És két nevet még hozzátoldhatunk az illusztris névsorhoz: Sebő Ferencét és Kelemen Lászlóét. Még a lassan már ködbe vesző első kormányzásunk idején az ő fejükből pattant elő a gondolat, hogy legyen a magyar népművészetnek állandó otthona Budapesten, ahol összegyűjtjük, rendszerezzük, bemutatjuk és továbbadjuk ezt a hagyományt. Ha lúd, legyen kövér, gondoltuk, s ma már aligha megérthető kulturális ellenforradalmi hetykeséggel választottuk ki éppen ezt az épületet.
Így került a Hagyományok Háza Budapest egyik legszebb eklektikus épületébe, a Budai Vigadóba. Aztán a nemzeti kormányt kiügyeskedték a kormányrúd mögül, és visszatértek ugyan az internacionalisták, de a hely és a gondolat valahogy mégis túlélte a mostoha időket, talán helyes, hogyha Vitányi Iván nevét itt megemlítjük, köszönettel. Mígnem ismét fordult egyet a szerencse kereke, vagy a kitartás hozta el jól megérdemelt gyümölcsét, a mai ünnepünk szempontjából mindegy is, de visszatértek a nemzeti felmentő csapatok, és hét és fél milliárd forintból kívül-belül felújítottuk és korszerűsítettük az épületet. Helyreállítottuk az előcsarnokot, a díszlépcsőházat és a dísztermet is, hogy a Budai Vigadó újra a magyar kultúra egyik főhadiszállása lehessen.
Egy ország jövőjét nemcsak gazdasága, katonai ütőereje és politikai befolyása alapozza meg, de kulturális teljesítménye is. Hogy visszatérjek Márai gondolatmenetéhez: a kulturális hagyomány, amelynek a népművészet a legmélyebb rétegét képezi, mi magunk vagyunk szőröstül-bőröstül. Kultúránk megmutatja, kik voltunk és kik vagyunk. Ez identitásunk foglalata és öntőformája. Erő, amely az országlakosokat nemzetté, a nemzet tagjait közösséggé teszi. A most készülő nemzeti alaptantervnek és vele az egész magyar iskolarendszernek is ezen az alapon kell majd állnia. Innen nézve minden kultúrára elköltött forint befektetés a jövőbe, egy magyar és keresztény, vagyis egy európai jövőbe.
Néha azt hallom, hogy Magyarországon kultúrharc zajlik. Azt gyanítom, hogy az egyes pozíciók közötti lökdösődés, a kultúrfilozófiák közötti hírlapi vita talán a modern élet megszokott rendjéhez tartozik. Magyarországon inkább kultúrbéke van. Lassan teljes egyetértés formálódik arról, hogy a jövőnket a családra, a munkára és a nemzet újraegyesítésére kell építenünk. Kultúrharc nem Magyarországon, hanem Európában van. Európában valóban kultúrharcos időket élünk, és ez az európai kultúrharc, ahogy én látom, valójában a saját kultúránkért folytatott harc.
Tudjuk, különböző kultúrákból különböző társadalmak, értékek, törvények és politikai berendezkedések sarjadnak. Néha olyanok is, amelyek az európai ember gondolkodásával nem férnek össze. Mi, európaiak tiszteletben tartjuk a más kultúrákat és képviselőiket, de senki sem kötelezhet minket arra, hogy ez a tisztelet saját kultúránk feladását és egy másik kultúrának való behódolást jelentse. A saját földünkön és – ez igaz Európára és Magyarországra is – a saját kultúránk szabályai és értékei szerint akarunk élni. Ha eltűnnek a történelmi-kulturális alapok, ha hagyjuk, hogy kicseréljék a kulturális altalajt, akkor Európa kártyavárként dől össze.
Mi, magyarok láttunk már ilyet, ezért érezzük is ezt a veszélyt. Ezért a magyarok szelíd, de rendíthetetlen módján kiállunk és elmondjuk, kik vagyunk, mit gondolunk Istenről, hazáról, családról. És azt is elmondjuk, hogy a magyarok szerint mi következik mindebből az európai életre nézvést.
Most ennek van itt az ideje. Ha nem ezt tesszük, áldozatai leszünk egy lopakodó összeurópai kulturális önfeladásnak. Mi hiszünk abban, hogy nem a véletlennek köszönhető, hogy magyarok és keresztények vagyunk, és az sem véletlen, hogy éppen itt élünk, a Kárpát-medencében. Elrendelést látunk ebben, és büszkék vagyunk civilizációs teljesítményünkre, kultúránkra, így büszkék vagyunk a dalainkra és a táncainkra is. A magyar népi kultúra nekünk nem muzeális dolgok gyűjteménye, hanem megtartóerő.
Ezért építettük meg a Nemzeti Színházat és a Müpát, ezért újítottuk fel a Zeneakadémiát, a Pesti Vigadót, az Erkel Színházat, a Nemzeti Lovardát, a Kossuth teret. Ezért adjuk át hamarosan a megújult Szépművészeti Múzeumot, gőzerővel halad az Opera felújítása, az új Közlekedési Múzeum építése, a Liget program, és újjászületik a budai Vár. Országszerte megújulnak a színházak, a főterek és a templomok.
Sokat vitatkoztak Magyarhonban arról, hogy ki a magyar. Van, aki szerint az, akinek a nagyszülője magyar volt. Tetszetős válasz, de a korszellem, amelyet kialakítottunk, a fejlődés, amit megindítottunk, az országépítés és nemzetegyesítés, amelybe belevágtunk, a lelkület, amely magával ragadott bennünket, egy új választ is ad arra a régi kérdésre: ki a magyar? Barátaim, az a magyar, akinek az unokája is magyar lesz. Ennek a háznak az a küldetése, hogy hozzásegítsen bennünket ahhoz, hogy az unokáink is magyarok lehessenek. Legyen ez a hely a magyar népi kultúra főhadiszállása. Legyen az a hely, ahol kitalálják annak a módját és megtalálják az utakat, hogy elvihessük népművészetünk értékeit a magyar fiatalokhoz.
Végezetül szeretném megköszönni mindenkinek, aki részt vett ennek a csodálatos épületnek a felújításában. A Budai Vigadó ma visszanyerte régi fényét, és azt kívánom, hogy hosszú évszázadokig őrizze is meg azt. Adjon kedvet, lelkesedést és büszkeséget unokáinknak, hogy itt állva ők is azt mondhassák: legyen úgy, mint régen volt!
Forrás: Magyar Idők; Kiemelt kép: Máthé Zoltán/MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS