A cím álkérdés, a válasz nyilvánvalóan: nem. Vagyis nem valószínű. Ma, csütörtökön száz éve, hogy 1919. március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot, és elkezdődött a vörös terror, amely után a szakadék szélére került az ország. Most egy olyan epizódot mutatok be, amely Kun Béláék hatalomra jutását segítette. 1919 februárján a magyar sajtó Kun agyonveréséről, meglincseléséről írt, és mártírt, hőst faragott a későbbi hóhérból. A rendőrök valóban megverték a februári véres tömegtüntetés fő felelőseként toloncházba zárt Kunt, de messze nem úgy, mint ahogyan azt megírták. Az ügy főszereplője a korszak sztárújságírója, Tarján Vilmos, aki elképesztő hőskölteményt írt Kunról és a többi bolsevikról. Egy olyan cikket mutatok be, amely valóban befolyásolta hazánk történelmét. És nem a jó irányba…
Januári cikkemben megírtam, hogyan uszították Kun Béláék az első világháborús veszteségek, a vereség és a nélkülözések miatt amúgy is a végsőkig elkeseredett budapesti tömeget a Népszava szerkesztőségének ostromára. A szociáldemokrata napilap – akkor még – a bolsevikok kérlelhetetlen ellenfele volt, pontosan tudták, hogy Moszkva támogatásával mire készülnek a hazai bolsevikok – forradalomra és terrorra.
Azt is megírtam, hogy a korabeli sajtó a részletekre visszamenően feltárta az ostromot. Leírták, hogy máig „ismeretlen” emberek kezdtek el lőni az ablakokból a rendőrökre, akik visszalőttek. Az eredmény több halott, legalább a fele rendőr. Nem kell atomtudósnak lennünk ahhoz, hogy világosan lássuk, ezek Kun Béláék emberei lehettek. Jól bevett provokációs módszer ez a világ kezdete óta.
A következő idézet egy elismert történelemkönyvből származik, megnézhetjük, hogyan fest ez visszafogottabb tálalásban: „A súlyos incidenst a kommunista szónokok idézték elő, akik a Munkanélküliek Központi Bizottsága február 20-ai gyűlésén uszítottak a szociáldemokrata >árulók< és lapjuk, a Népszava ellen. A tömeg a gyűlés végeztével felvonult a lap szerkesztősége elé, és mivel az épületbe való behatolásukat az oda kirendelt rendőrök és a polgári őrség meg akarta akadályozni, fegyvert használtak, és több embert megsebesítettek” – írta Ormos Mária Világháború és forradalmak 1914-1919 című művében (főszerkesztő: Romsics Ignác).
Látjuk, hogy a történtek tálalásából kimaradt egy igen fontos részlet: az egész fegyveres lövöldözés provokáció volt. Nem maguktól kezdtek el lövöldözni a rendőrök. „Így a kabinet a [kommunisták] letartóztatás[a] mellett döntött – folytatta Ormos. – A letartóztatások másnap elkezdődtek, és a hónap végéig a rendőrség mintegy 100 kommunistát vett őrizetbe.
Kun Bélát a rendőrök megverték, aminek egy újságíró indiszkréciója folytán országos híre keletkezett. A budapesti munkások nagy tömegei először a lövöldözés ellen tiltakoztak az utcán szociáldemokrata felszólításra, néhány nap múlva viszont már kisebb egységekben a Kun Bélát ért rendőri brutalitás ellen tüntettek.”
Szóval Kun Bélát megverték, ami egy „újságíró indiszkréciója” miatt az egész ország megtudott.
Aki ismeri a sajtó történetét, illetve a kommunista (vagy tulajdonképpen bármilyen színű) propaganda működését, annak ez valahogy túl egyszerű megfogalmazás.
Megmutatok egy másik „verziót”. Szerintem, aki egy kicsit jártas a bolsevik módszerekben, az látni fogja, hogy ez közelebb állhat a valósághoz.
Meglincselték Kun Bélát! Ja, mégsem
„Agyonverték Kun Bélát!” „Meglincselték Kun Bélát!” „Félholtra verték Kun Bélát!” – így harsogott a magyar sajtó 1919. február 22-én, szombaton.
Szinte az összes napilap részletesen beszámolt a későbbi népbiztos állítólagos „agyonveréséről”, „félholtra veréséről”, részletesen leírva az esetet, mártírként beállítva a bomlasztót. Ismerős a mából? A cikkeket úgy írták meg, mintha a szerzők ott lettek volna a toloncházban („szelfizni” sajnálatosan még nem tudtak), pedig arra csak egyetlen embernek volt lehetősége, a korszak „sztárújságírójának”, a híres-hírhedt bűnügyi tudósítónak, Tarján Vilmosnak.
Vagyis „Vilinek”, ahogyan az újságok szerint akkor becézték.
Tarján Vilmos / Forrás: Moly.hu/MEK.oszk.hu
De adjuk is át a szót:
„Kun Bélát félholtra verték a rendőrök”
– így Az Est cikkének a címe.
„A toloncház reggel kilenc órakor azt a telefonértesítést adta le Dietz [Károly] főkapitánynak, hogy a rendőrök Kun Bélát agyonverték – kezdődik a tudósítás. – Szentkirályi főkapitánnyal és Páll főkapitány-helyettessel Az Est munkatársa [Tarján – MG] automobilon robogott ki a toloncházba. Szentkirályi főkapitány első kérdése ez volt: – Meghalt Kun Béla?
Jakabb Béla rendőrtanácsos, a toloncház helyettes vezetője a következő felvilágosításokat adta: – Kun Béla nem halt meg. Reggel kilenc órakor vagy hatszáz rendőr megrohanta a toloncházat. A szomszédos főparancsnoksági épületből jöttek és követelték Kun Béla kiadatását. A toloncház őrszemélyzete nem állhatott ellent, olyan óriási túlsúlyban voltak a tüntető rendőrök […]
A rendőrlegénység az udvaron a fogházhoz vezető lépcsőn állott fel. Mint ahogy szónok jelenik meg a hallgatósága előtt, úgy állott fel Kun Béla a lépcső legmagasabb fokán, mögötte pedig Vágó Béla és Rudas László. Rettenetes szitkok közben az egyik rendőr puskatussal fejbeütötte Kun Bélát, Tíz vagy húsz rendőr egymás után felemelte fegyverét s mind fejbeütötte a kommunista vezért.
Több ütést kapott Pál István felügyelő, a ki védeni akarta Kun Bélát.
Jakabb tanácsos jelentése után a főkapitányság vezetőivel felvonultunk a második emeleti kórházba, hogy megnézzük Kun Béla sérüléseit és hogy beszéljünk vele. […]”.
Kun Béla 1919-ben beszédet tart / Fotó: MTI
Ekkor következett a drámai rész, amíg Tarjánék az orvosi szobában beszélgetnek Kun Bélával, újra berontanak a rendőrök: „Reszkető szívvel azt hiszem e pillanatban, hogy Kun Bélát már csak percek választják el a haláltól. Kun körülnéz, később pedig szánalmat igyekezik maga iránt gerjeszteni.
Lassan, mint a hogy halálra ítéltek lépnek a bitó elé, olyan lassúsággal hátrál a szoba azon sarkába, ahol egy drapszinü pamlag áll. Összekulcsolja kezeit, lefekszik a pamlagra; kezével eltakarja arcát, majd pedig ismét leveszi onnan.
Közvetlen a pamlag mellett köröskörül vagy hat rendőr áll, mögöttük a többiek. A balszélen álló rendőr emeli meg először a puskáját s rettenetes csapást mér a pamlagon fetrengő kommunista vezér arcába.
Újabb vér fröccsen elő s ezután, mint ahogy kalapáccsal a szöget verik a falba, ugy érik egymás után az ütések jobbról-balról, a vállán, arcán, gyomrán a szánalomraméltó embert. Hiszen mégis csak ember”.
Szerencsére a főkapitány közbelép, és lassan lenyugszanak a kedélyek.
Kun Béla cellája a Gyûjtõfogházban. /
MTI Fotó: Reprodukció
A “rettenetesen összevert” Kun Béla hánykolódik
„Nagy fájdalmaim vannak – idézte a cikkben Tarján a későbbi népbiztost, de figyeljünk csak a drámai tálalásra: – A fejem zug, lázam van, rettenetesen fáj a karom és a lábam. (Maga elé mereng, majd mintha hegyezné a fülét, hogy hallatszik-e ismét zaj a folyosóról).
Tessék megnézni, mi van kinn, nem jönnek? Mit gondolnak, még egyszer fognak jönni? – Nem! – mondja Páll főkapitányhelyettes.
Ez a rövid válasz azonban nem nyugtatja meg Kun Bélát, nagy fájdalmai dacára hánykolódni kezd a pamlagon. Behoznak egy ágyat az orvosi szobába, arra fogják ráfektetni a rettenetesen összeroncsolt embert. Hogy sérülései milyen természetűek, azt eddig a rendőrorvosok a nagy izgalomban nem tudták megállapítani. A főkapitányság vezetőivel elhagyjuk Kun Béla szobáját.
Távozáskor arra kér meg, hogy ne közöljem borzalmas megveretését Az Estben, mert felesége rémülettel fogja olvasni.”
Mit látunk? Egy remegő, szerencsétlen embert, akit majdnem megöltek, annyira fél, hogy még ekkor is folyamatosan nyugtalankodik, majd megkéri Tarjánt a diszkrécióra. Meg is van a nap hazugsága.
Egyértelmű (de ezt már akkor is részletesen feltárta a sajtó), hogy Kun Béláék előre készültek a letartóztatásra, és a várható túlkapásokra is. Volt, aki elmenekült az elfogás elől (például Szamuely Tibor), de a többiek már felkészülve várták az értük érkező rendőröket.
Az újságok megírták, hogy egészen konkrétan összecsomagolták a kis táskájukat nehogy bent elmaradjon a “fogmosás”.
Az egész forgatókönyv működött, előbb felheccelték a tömeget, aztán megtörtént a vérengzés, jöhetett a letartóztatás, és már csak egy mártír kellett. Maga Kun Béla! Ennél jobban nem is sikerülhetett. Nem eltitkolni kellett az esetet, hanem világgá kürtölni.
Ne bántsák már azt a szegény ember!
Kun egészen biztosan nem kérte az eset elhallgatását Tarjántól, vagy ha igen, csak meg akarta téveszteni. El tudjuk képzelni a korszak legjobbnak tartott bűnügyi tudósítójáról, hogy ez megtörténhessen vele? Ugyan már. De folytassuk a cikket:
„Ezután lementünk a toloncház pincéjébe, ahol dr. László Jenőt, Vágó Bélát és a többi kommunista vezért őrzik. Lászlónak [a későbbi Budapesti Forradalmi Törvényszék politikai biztosa] kezet nyujtunk, mire meglepetten így szólt: – Hát velem lehet még kezet fogni?
Miért bántják azt a szegény Kun Bélát, hiszen a tegnapi zavargást nem mi, hanem a tiszti ellenforradalmárok rendezték. Ezt az embert így eltaposni, hallatlan, borzasztó!
Vágó Béla [későbbi katonai, belügyi, vasúti stb. népbiztos] télikabátban, kalaplevéve járkált fel és alá cellájában, a mikor benyitottunk hozzá.
Csak arra kért meg bennünket, hogy gondoskodjunk feleségéről, gyermekeiről. Rendes bíróság elé vigyék, mert az életét meg akarja menteni.”
Így zárult a cikk. Az olvasó szinte kedved kapott ahhoz, hogy bemenjen, és betakargassa Vágó Béláékat.
Agyba-főbe verték a remegő embert
Tarján tudósítását szinte minden lap átvette, nyilván telefonon vagy személyesen mesélte el a többieknek. Volt, ahol még színezték is: „Jakab rendőrtanácsos, a toloncház vezetője, csitítani próbálta a rendőröket, de hiába, nem használt semmi könyörgés, semmi rimánkodás – írta a még visszafogottabb (!) Pesti Napló. –
A rendőrök a cella felé tódultak, a vasrácsot egy pillanat alatt kitépték helyéből és erős rendőrkezek kihurcolták a kommunista agitátort. Kun Béla sápadtan, remegve állott az izgatott, feldühödt rendőrök gyűrűjében. Jakab tanácsos és több rendőrfelügyelő valósággal életük veszélyeztetésével védték ki a rendőrök első támadását, de azután nem lehetett tovább, a rendőrök félretolták a tisztviselőket és ököllel, puskatussal agyba-főbe verték”.
A 8 Órai újság a címében már lincselésről írt: „A rendőrök meglincselték Kun Bélát és egy társát”. A napilap mintha meg is szólaltatta volna az áldozatot:
„A hordágyon a sok sebtől vérző Kun Béla elhaló hangon nyögte: – Ártatlan vagyok, én nem okoztam a tegnapi vérengzést.”
A sebei mégsem veszélyesek
Bár a sajtó szerint Kun Béla szinte haldoklott, másnapra kiderült, hogy az egész egy hatalmas hazugság volt.
„Kun Béla az éjszakát részben alvással töltötte. Orvost akartak melléje hívni, de ő maga kijelentette, hogy erre nincsen szükség. Márkus Soma dr. rendőrorvos ma reggel ismét bekötözte Kun Béla sebeit és megállapította, hogy azok nem veszélyesek”
– írta a Friss Újság huszonharmadikán.
Két eset lehetséges. Vagy Kun rendelkezett hihetetlen regenerációs képességekkel (ő volt a bolsevik Rozsomák) vagy átverték az egész országot. A Népszava – amelyet Kunék el akartak a Föld színéről törölni – világosan fogalmazott: „>Az Est< negyedfélhasábon számolt be Kun Béla >félholtra< vereteséről. Borzalomkeltő részletezéssel írta le a bolseviki vezér megkínzását; szerinte a rendőrpuskák úgy verték a fejét, mintha kalapáccsal szeget vernek a falba; a leírást olvasva, azt kell hinni, hogy a gyilkosságok és rablások értelmi szerzőjéből nem maradt egyéb összetört csontoknál és véres húscafatoknál.
A valóság pedig az, hogy Kun Béla gyilkosság- és rablás-szervező úr néhány kemény ökölcsapást kapott, néhány hátbaütést is puskatussal (de legalább annyit, ha nem többet, kapott az őt védelmező rendőrtisztviselő is), – az ütlegek után félórával pedig már igen értelmes és csinosan irt levelet küldött a feleségének és e mellett jobb koszt és cigaretta iránt érdeklődött.”
A Népszava nem titkolta, hogy az egész hazugságról Az Est és annak újságírója, Tarján tehetett. Nem is késett Az Est válasza: „A véletlen úgy hozta magával [véletlenül a rendőrfőkapitánnyal a toloncházba ment – MG], hogy Az Est rendőri tudósitója tegnap jelen volt a toloncházban, mikor a társaik erőszakos halálától felháborodott rendőrök összeverték a felforgatás, a rombolás, a minden rossz apostolát Kun Bélát.
Az újságíró végigélte ezt az idegtépő drámai eseményt, s kötelességéhez híven, még mindig reszketve és feldúlva a látottaktól és hallottaktól, megírta az esetet, úgy a hogy az történt.
Ma aztán végtelen meglepetéssel és a becsületes emberek nagy megdöbbenésével olvassuk a Népszavában, hogy >mindenképpen elítélni való és semmivel sem menthető alávalóság az<, hogy ez a tudósítás Az Est-ben megjelent. Azt írja a Népszava, hogy: >Aljas szándék rokonszenvet kelteni a népköztársasági rendet aláaknázó és fölrobbantással fenyegető, a rablást és gyilkolást szervező bolsevikek iránt és persze ugyanakkor gyűlöletessé tenni a köztársaságot és a forradalmi vívmányokat védelmező elemeket.”
Velejéig átlátszó az egész. Az Est szerint Tarján csak véletlenül volt ott a toloncházban, amikor Kunt „agyonverték”, holott erről szó sem volt, maguk is mást írtak.
Tarjánt maga a rendőrfőkapitány vitte be az automobilon, a tudósítása velejéig elfogult, az összes kommunistával elbeszélgetett, mindegyik rettegését, megfélemlítését a részletekig tálalta. Leírta, hogy Vágó Béla – akinek a haja szála sem görbült – csak azért kérte, hogy ők – Tarjánék – gondoskodjanak a családjáról. Hát komolyan, Vujity Tvrtko megemeli a kalapját.
1919. május. Vágó Béla (jobbra), a magyar Vörös Hadsereg I. hadtestének parancsnoka és Landler Jenõ (balra), a III. hadtest parancsnoka a frontra indulás elõtt. /Fotó: MTI
Érdekes, hogy bár Ormos Mária szerint csak egyszerű indiszkrécióról volt szó, a korabeli sajtóban azért valahogy világosabban fogalmaztak:
„A bolseviki-ügy mai főeseménye a Kun Béla kihallgatása, amelyről alább részletesen beszámolunk – írta szintén a Friss Újság. –
Egy másik esemény, amelyet érzékeny szívű és forradalmi ildommal felnevelt egyének a világ legnagyobb eseményévé akarnának felfújni: a bolsevikiek bántalmazása. Azok a bántalmazások, amelyek pénteken történtek és azok a bántalmazások, amelyek egyáltalán nem történtek meg. Erről zokognak fővárosszerte az érzékenyek és egyelőre nincs kilátás rá, hogy ezt a sírógörcsöt bármi módon is elállíthassák illetékes körök.
Az érzékeny szívűek sírni akarnak, minden áron, minden időben és a zokogás mindén hangnemében. Holott tudják, hogy nincs Magyarországon illetékes hatóság, mely el ne ítélte volna a bántalmazást: kormány, főkapitányság, szociáldemokrata-párt, munkástanács, katonatanács: mind-mind helyteleníti, mind őszintén sajnálja a Kun Béla, a Wilhelm Szidónia megveretését. Nem, ez mind nem elég! Ők. a forradalom széplelkű érzékenyei. nem tágítanak.
Csak azért is sírnak! Csak azért is – hogy mindenki elfelejtse a csütörtök esti vérengzést, a kézigránátokkal szétroncsolt fejű, robbanó golyókkal széttépett betű rendőr-proletárok dolgát, az éhező rendőr-árvák jajját és csak Wilhelm Szidónia sérelme uralkodjék a világesemények összességén. – Ezt akarják, ezért sírnak!”.
A trükk hatott. A tömeg, amely néhány napja még a bolsevikok ellen tüntetett, ekkor már mellettük ágált.
Így lett hős a politikai bűnözőből
Bár a nyomozók a korabeli sajtó szerint leleplezték a kommunisták terveit, megtalálták Kun Béláéknál a Moszkva által küldött hatalmas összegeket, és felderítették a „májusi” (!) hatalomátvétel részleteit, ez a látszólagos siker valójában a vereség, a veszteség kezdete volt. Nem májusban, hanem már két hónappal előtte megtörtént, amit akartak.
A hősökként, mártírokként kezelt Kunék szabadon mozoghattak a börtönben. Kinek köszönhették? Természetesen Károlyi Mihálynak. „Antantkörökben elégtétellel nyugtázták a magyar kormány energikus fellépését, azt viszont kevésbé vették jó néven, hogy Károlyi fellépésére a letartóztatottak őrzési körülményeit nagymértékben enyhítették, úgy hogy Kun Béla szabadon tárgyalhatott az őt felkereső vendégekkel” – írta erről Ormos Mária.
Kun mindent kidolgozott a börtönben, előkészítette a szociáldemokratákkal való egyesülést, vagyis azt, hogyan falják fel őket. A Moszkva által pénzelt sajtó végezte a dolgát, és 1919. március 21-én, éppen száz éve megtörtént az, aminek nem szabadott volna: kikiáltották a Tanácsköztársaságot.
Arra, hogy Kun Béla állítólagos agyonverése mennyire élő hazugság még napjainkban is, hadd idézzem lezárásként a Kunról szóló Wikipédia-jegyzet következő részletét:
„Letartóztatták, megkínozták”
– itt már meg is kínozták.
És még egy apró részlet: az „indiszkrét” Tarján Vilmos 1919. május elsején már Szamuely Tibornak segített a május elsejei ünnepségsorozat megszervezésében. Ez lehetett a jutalma. De később azért a helyére került: 1920-ban Az Est felmondott neki.
Folytatom.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS