Legyilkolt rendőrök és munkások: Amikor Kun Béláék a Népszava ellen uszították a tömeget
Száz éve,1919 februárján a bolsevikok által felheccelt tömeg megtámadta a szociáldemokrata Népszava szerkesztőségét, majd miután az ablakokból "ismeretlenek" rálőttek a tüntetőket kísérő rendőrökre és népőrökre (ketten azonnal meghaltak), tűzharc támadt, amelynek még több halálos áldozata volt. Kun, Szamuely és a többi tűzgyújtogató közben otthon lapult. A rendőrség később letartóztatta őket, Károlyi azt követelte, hogy politikai foglyokként kezeljék őket. Néhány hét múlva jött a vörös terror.
Aki értőn olvassa és ismeri a történelmet, az egyrészt látja a múlt ciklikusságát, a szomorú ismétlődéseket, másrészt megpróbál az egészből tanulni. Amikor olvastam – vagyis nem olvastam, mert nem voltam hajlandó elolvasni – az Andy Vajna halála után a világhálón megjelent mocskolódásokat, akkor ismét megerősödött bennem, hogy itt valami nagyon elromlott.
Sokan érdekeltek abban, hogy feszült és mentális, lelki értelemben (egyelőre szerencsére csak ebben az értelemben) már-már polgárháborús helyzet alakuljon ki az országban, de mivel aktuálpolitizálni most nem kívánok, ennek részleteibe nem mennék bele.
Legyen elég annyi, hogy elég sokan részt vesznek „bal” és „jobb” oldalon ebben az árokásásban, különösen a politikában, a médiában. Ennek eredménye, hogy a közvélemény szélsőségekre hajlamosabb része már-már levadászandó vadakként tekint az „ellenoldal” újságíróra, szavazóira, képviselőire.
Halottak, sebesültek, a Népszava megtámadása
Most egy olyan elfelejtett, eltemetett történetet idézek fel, amely mintha kiesett volna a köztudatból. A hiány érthető: a kommunista diktatúrában jobbára elhallgatták, s ha véletlenül írtak róla, akkor meghamisították az eseményeket. A Népszava szerkesztőségének megtámadásáról, a bolsevik puccs főpróbájáról lesz szó. Korabeli cikkekből fogok idézni. Akit részletesen érdekel a téma és ez az időszak, annak csak ajánlani tudom Salamon Konrád Nemzeti önpusztítás című könyvét. A helyszín Budapest, az idő 1919 februárja, hatalmon Károlyi Mihály kormánya, de Kun Béláék már a spájzban vannak.
„(A Magyarország tudósitójától.) Félelmetes, véres eseményeket idézett fel a kommunisták tegnapi gyűlése. A gyűlésen összeverődött felfegyverkezett százak meg akarták ostromolni a magyar proletárság újságát, a Népszavát. A szocialista pártlap szerkesztőségének környékén – a Népszínház-utcában és a Conti-utcában – kegyetlen utcai harc fejlődött ki, amelynek eddig hét halottja és húsznál több sebesültje van, aránytalanul több áldozata tehát, mint volt az október 30-iki <őszirózsás forradalom> estének, amely pedig Magyarország államformáját változtatta meg.
A kommunisták voltak a támadók. Az áldozatok: rendőrök, munkások és a szocialista párthoz tartozó népőrök. Csupa szegény ember.
A népszinház-utcai puccs elszánt ellenakcióra késztette a szociáldemokrata pártot, amelynek hatalmas tömegei eddig a türelem és a megértetés eszközeivel igyekeztek leszerelni a kommunista akciót. A Vas- és Fémmunkások Szakszervezete az, amelyre a kezdődő kommunista mozgalom legerősebben számított, még tegnap este vészriadót fújt a baloldali ellenforradalom ellen, a vasasok ezerkétszáz bizalmiférfia – nem kevesebb, mint maga az egész kommunista tömeg – elhatározta, hogy ma kemény tüntetésben védelmezi meg a proletársajtó szabadságát” – így számolt be a Magyarország 1919. február 21-én arról a támadásról, amellyel a Tanácsköztársaság későbbi vezetői saját erejüket próbálgatták.
Ugyanebből a tudósításból: „Az esemény előzménye az, hogy délután a Vigadóban a kommunista munkanélküliek viharos gyűlést tartottak, ahol követelték a proletariátus felfegyverzését.
Innen a tömeg a Vörös Újság szerkesztősége elé vonult, majd kiadták a jelszót, hogy a Népszavát hatalmukba kell keríteni. Ekkor a körúton folytonos kiáltozások közben megindultak a Népszínház-utca felé, miközben a tömeg folytan szaporodott. Mögöttük rendőrök és a népőrség tagjai haladtak, azonban egyelőre nem avatkoztak bele a tüntetésbe.
Minthogy a kommunisták magatartása egyre fenyegetőbbé vált, a Conti-utca előtt a karhatalom kordont állított fel.”
Az ablakokból lőttek a rendőrökre és a népőrségre
És itt jön az érdekes, de a történelemből korántsem szokatlan részlet:
„A tüntetők ezt a kordont áttörték, és ekkor a Népszínház-utcának néhány ablakából lövések dördültek el, a népőrség felé irányítva. Kolonics Sándor rendőrellenőr és Vig János őrmester holtan esett össze, mire a rendőrség gépfegyverei és a rendőrök puskái is tüzelni kezdtek. A sötétségben a tömeg rémülten menekült.
Közben megérkeztek a tengerészek is és hozzáfogtak a tömeg széjjeloszlatásához. Az utcán sebesültek hevertek, közöttük Billik Károly karhatalmi katona és Nagy Zsigmond rendőr, akik az éj folyamán meg is haltak.
Később a mentők is megérkeztek, bekötözték a sebesülteket és beszállították a Rókus-kór- házba. A rendőrség és népőrség végigkutatta a lakásokat, de nem lehetett megállapítani, hogy kik tüzeltek. A főkapitányságra éjfélig 19 tüntetőt állítottak elő, a Rókusba 17 sebesültet vittek, ezek között van 11 rendőr és karhatalmi katona.”
Látjuk, hogy a halottak és sebesültek jelentős része a rendőrök és karhatalmisták közül került ki. Bár nem derült ki, hogy kik lőttek az ablakokból, a módszereket ismerve azért lehetnek sejtéseink – nyilván nem véletlen, hogy a rendőrökre és a népőrségre lőttek. Nem árulok el nagy titkot azzal, ha leírom, kik voltak a tűzgyújtogatók, akiket később a lakásaikról gyűjtöttek össze, így valószínűleg részt sem vettek a saját maguk által szervezett akcióban.
Kun, Vágó és Szamuely tüzelte a tömeget
Menjünk csak vissza a Népszava megtámadása előtti pillanatokhoz: „A gyűlés végeztével a tömeg a >Vörös Újság
Akinek még nincs fegyvere – mondotta – lássa el magát fegyverrel, ne tűrjük azt, hegy a Népszava bennünket piszkoljon.
Pénteken délelőtt gyertek el az Országház elé, onnan Böhm hadügyminiszterhez megyünk, majd megmutatjuk Böhm >elvtárs urnak<. A rögtönzött gyűlés tömege erre a Körúton végig, a proletárdiktatúrát éltetve, a Népszava szerkesztősége elé vonult.”
A beépített Pogány József ekkor még Kun Béla ellen beszélt
A legérdekesebb a szociáldemokratákhoz és a Népszavához beépült Pogány József szerepe, aki a katonatanácsok kormánybiztosaként gyakorlatilag előkészítette a vörösök későbbi puccsát. A későbbi Komintern-ügynök egy hónappal később már vezető alakja a Tanácsköztársaságnak, de ekkor még a szocdemet játszotta. „A gyűlésről távozó tömeg tekintélyes része a megjelent katonákkal együtt a nagy körutak felé vonult el. Mikor az oszladozó menet a Nagykörúton haladt, szembejött vele automobilon Pogány József, a katonatanácsok kormánybiztosa. A kormánybiztos fölállt automobilján és beszédet intézett a tüntetőkhöz. >Végezzünk, mondotta a többi közt, egyszer és mindenkorra a bal- és jobboldali ellenforradalommal, hogy végre megkezdhessük azt az alkotó munkát, amely a szocializmust akarja megvalósítani. Vesszen az ellenforradalom! Éljen a népköztársaság. éljen a proletárszociális forradalom<” – idézte a Budapesti Hírlap. A Népszava egész beszédét megörökítette:
„Börtönbe a háború megindítóival és nyújtóival, börtönbe a Tisza-kormány tagjaival, börtönbe Wekerlével, Szterényivel. József főherceggel, de börtönbe Kun Bélával is. Végezzünk egyszer és mindenkorra a bal és jobboldali ellenforradalommal. Vesszen az ellenforradalom. Éljen a proletárság szociális forradalma!”
Néhány héttel később Pogány megmutatta igazi arcát, egyik aláírója volt a két munkáspárt „egyesülésének”, majd a börtönbe kívánt Kun Béla egyik legfontosabb embere lett. A többi (is) történelem.
Kun Bélát és a többi bolsevik vezetőt a Népszava megtámadása után letartóztatta a rendőrség, Kunt a felháborodott rendőrök agyon akarták verni a toloncházban, de egy rendőrorvos és néhány tiszt megmentette. A sajtó a bolsevik ügynök meglincseléséről, „félig agyonveréséről” írt, Károlyi Mihály miniszterelnök pedig az újságokban követelte, hogy bánjanak velük politikai foglyokként. A későbbi cikkek már beszámoltak arról, hogy csak apróbb sérüléseket szenvedett, de ekkor már el lett terjesztve a mártír legendája.
Az sem meglepő, hogy Kunék már akkor letagadták szerepüket a véres eseményekben, azt mondták, semmi közük nem volt hozzá. Ezzel a mocskos üggyel persze később sem lehetett büszkélkedni, nem véletlen, hogy a Rákosi- és Kádár-diktatúrában nagyon kevés cikk jelent meg az esetről, és azokban is tagadták a kommunisták szerepét.
Folytatom.
