Engedjék meg, hogy egy vallomással kezdjem! Eredeti végzettségemet tekintve biológus kutató volnék, ráadásul éppen konzervációbiológus. Az élettudományok egy olyan területe ez, melynek lényege és célja, hogy szilárd támasztékul szolgáljon a környezet- és természetvédelmi politika döntéseihez. Magyarul: megmondja, mit is kellene tenni. Más kérdés, hogy általában egy politikus sem hallgat ezekre a tanácsokra.
Azt is be kell vallanom, hogy tudományos teljesítményem komplexitása körülbelül egy burgonyából meg két eltérő összetételű fémlapocskából álló digitális óra bonyolultságával vetekszik. Bár az élet messzire sodort a kutatói pályától, azért néha még felhorgad bennem a szépreményű természetvédő. Figyelve az amazóniai őserdők körül kialakult cirkuszt, feltűnt, mennyire nem sikerül megragadni a lényeget sem az egyik, sem a másik oldalon.
A magukat aggódó ökoharcosoknak álcázó, zöldre mázolt globalista erők jelentette veszéllyel az utóbbi időben végre a magyar jobboldal is érdemben foglalkozik. Született jó pár remek és néhány pocsék – a kollegiális tisztelet jegyében ilyet inkább nem linkelnék – írás a témában. Előbbieket ajánlom szíves figyelmükbe, de részletes ismertetésüktől most inkább eltekintenék. Legkésőbb Greta kisasszony komikusan bugyuta hajóútja kapcsán mindenki számára világossá vált, mekkora haladár színjáték is ez az ökotudatosság. Ambrózy Áron minap megjelent cikke pedig tökéletesen össze is foglalja mindazt, amit az amazonasi hiszti kapcsán politikai szempontból tudni érdemes. Ő – és hála Istennek, mások is – szépen bizonyították: nem eszik olyan forrón a kását, vagy, hogy stílszerűek legyünk, nem ég olyan forrón Amazónia, ahogy azt velünk elhitetni szeretnék a mindenféle globalista érdekeket kiszolgáló sajtómunkások. A Forbes magazinban minap megjelent írás tartalmazott ugyan néhány üres, sőt helyenként hibás megállapítást, mégis leszámolt a „Föld tüdejéhez” hasonló lózungokkal. Nagy meglepetésemre a hazai liberális sajtó egy része is korrektül (helyenként szó szerinti fordításban) foglalkozott a témával. Arról azonban nem szabad megfeledkeznünk – politikai tőke ide, gazdasági lobbi oda –, hogy az őserdők pusztulása bizony tragédia – mind gazdasági, mind filozófiai értelemben.
Sir Roger Scruton magyarul tavaly megjelent, a természet- és környezetvédelmet konzervatív alapokra helyező könyvében briliánsan fekteti le a jobboldal számára is könnyen elfogadható zöld gondolat alapjait. Scruton gyakorlatilag kijelöli az egyetlen, nemzetben és közösségben gondolkodó ember számára járható utat, amit nagyon röviden úgy lehetne összefoglalni: törődj a saját és szűk közösséged dolgaival! Értsd: ne (csak) Amazóniáért aggódj, kötődj inkább a saját környezetedhez! Ez a kötődés (családhoz, faluhoz, városhoz, tájhoz, országhoz, nemzethez) a könyv központi fogalma, és egyben remek recept egy jól megalapozott zöld gondolathoz. A kötődés kialakítása viszont nem feltétlenül magától értetődő folyamat. Ezzel Scruton talán nem foglalkozik eleget. Egy fecske vagy gólyamadár még csak-csak szimpatikus, de mihez kezdjünk a lótetűvel vagy a varangyos békával?
A saját környezetünkért a facebookos megosztásokon túl is tehetünk. Fotó: MTI/Komka Péter
Erre két megoldás kínálkozik. Az egyik – komoly tudományos megalapozottsággal a háta mögött – azt hirdeti, hogy minden élőlénynek potenciálisan végtelen gazdasági értéke van. Éppen az esőerdők kapcsán gyakran emlegetett példa – legyen mégoly bugyuta és tudománytalan is –, hogy nem tudjuk, melyik apró kis virágocskában találjuk majd meg a rák ellenszerét. Nem tudjuk, egy-egy faj vagy élőhely eltűnése milyen következményekkel járhat a többi élőlényre – igen, az emberre is. Az ökológiai gazdaságtan tudománya – dollárokra és eurókra számszerűsítve a természet adományait – éppen azzal foglalkozik, hogy a pénztárca felől megközelítve bírja rá a döntéshozókat és a közvéleményt a megfelelő stratégiákra, illetve a már emlegetett kötődés kialakítására.
A másik egy sokkal kevésbé megfogható, a konzervatív, hívő emberhez mégis közelebb álló elképzelés, amely az élet önmagában való értékét hirdeti. Azaz „minden élő az ég alatt” egyformán értékes, pusztán azért, mert létezik és él. A kép nyilván árnyalható, és erre szükség is van. Azonban nem tévedünk nagyot, ha élő és élettelen környezetünket úgy fogjuk fel, mint a gondviselés öröktől való értékeit, melyet mindnyájunknak erkölcsi kötelessége fenntartani és megvédeni. Ahogy egy konzervatív számára isteni törvény a családról, utódokról, nemzetről, hazáról való gondoskodás, úgy ezt a gondoskodást kiterjesztve a körülöttünk lévő világra megkapjuk egy szilárd lábakon álló, logikailag is jól védhető, és nem mellesleg konzervatív zöld gondolat alapjait. Egy olyan gondolatét, amely világosan kijelöli az ember helyét a természet hierarchikus rendjében, de lényege nem az önfeladás, hanem a felelősségvállalás és annak megértése, hogy feladatunk van a teremtett világban.
Kötődjünk hát szegény lótetűhöz is!
POMICHAL KRISZTIÁN vendégkommentárja
Facebook
Twitter
YouTube
RSS