Vallomás a Gulágról: „Apa, rendszeresen üvöltöttél éjszaka álmodban…”

A Gulág, mint jelenség olyan hosszú időszakot jelent a történelemben, hogy kutatása sajnos kiapadhatatlan forrást jelent az ezzel foglalkozó szakemberek számára. Csak Magyarországról annyi embert hurcoltak el a GULAG-GUPVI táborokba több éven keresztül, hogy a mai napig a számadatokat sem tudják egész pontosan meghatározni a történészek. Eközben újabb és újabb megdöbbentő részletek kerülnek napvilágra.

Halott német katonákat használtak föl a szovjetek

Amikor a második világháborúban a Vörös Hadsereg az ő értelmezésükben „fölszabadította” Budapestet, akkor a szovjet csapatok nyomában érkező, erre szakosodott elvtársak azonnal munkához láttak. Ha úgy tetszik, a „szabadságért” cserébe benyújtották a számlát, és a civil lakosságot hadifogolyként kezelve megkezdődött a magyarok összefogdosása és kényszermunkára hurcolása. A Szovjetunió ebben az időben hatalmas munkaerőhiánnyal küzdött, kellett az ingyen rabszolgamunka a távoli Kolimára vagy Vorkutára. A munkaerő-szükséglet akkora volt, hogy az elvtársaknak sok esetben cselhez kellett folyamodniuk. Budapest ostromakor például azt találták ki, hogy halott német katonákról húzták le az egyenruhájukat, majd magyar polgári lakosokat bújtattak bele és indították meg őket Szibériába. Köztudott, hogy nem kerestek okokat arra, hogy kit, miért lehetne kényszermunkára hurcolni; összefogdostak bárkit, akit éppen az utcán értek.

A magyar hóhérok: „policok”, avagy a „hajtók”

Vidéken úgy oldották meg a problémát a szovjetek, hogy lojális magyarokból álló karhatalmi egységeket állítottak föl; ezek az emberek munka közben fehér vagy vörös karszalagot viseltek. Azért alkalmazták őket, mert az idegen megszállókkal ellentétben pontos helyismerettel rendelkeztek az adott településen. Feladatuk az volt, hogy az egyházi anyakönyvek alapján listát készítsenek az elhurcolandó személyekről. A hóhérmunkát végzőket a népnyelv „policoknak” (a police szóból eredően) vagy „hajtóknak” nevezte. A közhiedelemmel ellentétben a „policok” nemcsak osztályalapon fogdosták össze az áldozatokat, hanem a nácik módszerét követve etnikai alapon is. Ki volt adva ugyanis, hogy minden német származásút, vagy németes hangzású névre hallgató egyént be kellett gyűjteni. Így állt bosszút a szovjet birodalom a németeken. Mondani sem kell, hogy a magyarországi svábok számára ez micsoda szenvedést jelentett.

Kényszermunka.

Ezeket a „polic” osztagokat többnyire az adott településeken kijelölt úgynevezett kisbírók vezették: nekik jogukban állt megkímélni és elveszíteni életeket. Volt olyan eset, hogy egy kisbíró megkönyörült valakin arra hivatkozva, hogy ezt a személyt „korábban megpofozta a csendőr, tehát ő biztosan baloldali”. Máskor viszont előfordult, hogy valaki a lenini eszmék iránti buzgóságát hangsúlyozandó a saját keresztlányát és annak szüleit fogatta el és szolgáltatta ki a szovjet hatóságoknak. A „hajtók” között nemcsak kommunisták voltak, hanem akadtak közöttük szép számmal olyan nyilasok is, akik az „új idők új dalait” szem előtt tartva „átöltöztek”, és a túlélést, a boldogulást szem előtt tartva végezték el a hóhérmunkát. A nyilasból lett kommunisták sokszor sokkal kegyetlenebbek voltak a kommunistáknál, így akarták ugyanis tisztára mosni magukat az új rendszerben.

„Apa, rendszeresen üvöltöttél éjszaka álmodban…”

Az elfogottak szenvedései nem a Gulág táboraiban kezdődtek el, de még csak nem is a vagonokban. A vonatozást, vagy éppen a hosszú hajóutat megelőzték a gyűjtőtáborok, illetve hadifogolytáborok viszontagságai. A leghírhedtebb táborok a kárpátaljai Szolyván, a szegedi Csillagban és a dél-erdélyi Barcaföldváron működtek. Ezeken a helyeken az élet sokszor rosszabb volt, mint a távoli szovjet kényszermunkatáborokban. A rendszer ugyanis az volt, hogy amennyiben járvány – a leggyakoribb a tífusz volt – ütött ki, akkor egész egyszerűen lezárták a táborokat és hagyták, hogy a kórság „kidühöngje” magát, majd a hullákat elszállították. Aki ezt is túlélte, az előtt pedig állt még egy több ezer kilométeres utazás vagy az Urálon inneni, vagy az azon túli kényszermunkatáborok világába. A magyarországi gyűjtőtáborok kimeneti és bemeneti funkcióval egyaránt bírtak.

Szovjetunió, 1940-es, 50-es évek. Tomas Kizny lengyel fotóművész kiállításának egyik fotója. A művésznek az 1990-es évek elején, az egykori Gulag táborok helyszínén készült fotóiból és a Memorial Egyesület – amely a sztálinizmus áldozatainak emlékét őrzi Moszkvában – dokumentumaiból nyílt kiállítás 1999. április 30-án Budapesten, a Zrínyi Nyomda egykori épületében. Fotó: MTI/Reprodukció

Azok a „szerencsések”, akiknek 10-15 év után sikerült visszatérniük a hófödte Szibériából vagy éppen a Kaukázus több, mint 50 fokos hőséget árasztó kőbányáiból, azokat a szovjet-magyar határon már az államvédelem emberei várták. Az első útjuk pedig a nyíregyházi átnevelő táborba vezetett. Itt általában 2-3 hetet töltöttek a delikvensek. Ezalatt az illetékes elvtársak eldöntötték, hogy alkalmasak-e a továbbiakban arra, hogy kezes, szófogadó tagjai legyenek a szocialista társadalomnak, vagy pedig továbbra is veszélyesek a rendszerre. Ez utóbbi esetben internálták őket például a nem oly távoli Hortobágyra. Az átnevelés alatt a foglyoknak megtiltották, hogy valaha is beszéljenek otthon a családtagjaiknak vagy bárkinek arról, hogy min mentek keresztül a Gulágon. Ellenkező esetben ismét valamely távoli munkatáborban találhatták magukat. A Menczer család esetében ez azt jelentette, hogy a kényszermunkáról visszatérő Menczer Gusztáv soha nem beszélt gyermekeinek arról, hogy milyen szenvedéseket kellett kiállnia. Lánya, Menczer Erzsébet számolt be arról, hogy édesapjának ennek következtében haláláig gyötrő álmai voltak. Ugyanerről számolt be egy másik Gulág-túlélő, Szabó László is:

Amikor egy interjú során megkérdeztek, hogy volt-e részem állandó fizikai fájdalomban a tábori élet során, akkor azt válaszoltam, hogy ahogy emlékszem, nem tört csontom. Erre a lányom megfogta a kezem és azt mondta: Apa, rendszeresen üvöltöttél éjszaka álmodban…

Elfojtás és emlékezet

A kommunista diktatúrának olyannyira sikerült beleverni az elfojtást a Gulág-túlélőkbe, hogy Bognár Zalán, a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága alelnökének elmondása szerint nemhogy a rendszerváltás után, de több esetben még 2010 után sem sikerült rávenni túlélőket arra, hogy beszámoljanak a velük történt borzalmakról. Bognár Zalán állítása szerint interjúalanyai még ekkor is attól féltek, hogy a kommunisták valamikor visszatérnek a hatalomba, és akkor őket bizonyosan megbüntetik.

A Szojvai emlékpark siratófala a málenkij robot eddig beazonosított, több, mint 12 ezer halálos áldozatának nevével

Bár a Magyarországról elhurcoltak számát 800 ezerre teszik, akik közül a becslések szerint 300 ezren soha nem tértek vissza, a Gulág történetével foglalkozó magyar történészszakma jelentős része azon a véleményen van, hogy talán soha nem lehet majd pontos és végleges számadatot mondani arról, hogy hány magyart hurcoltak el a Szovjetunióba. Ennek egyik oka, hogy nehezen megállapítható a hosszú utazások során meghaltak száma. A Nemzeti Emlékezet Bizottság beszámolója szerint a feltáró kegyeleti munka zajlik; annyit már biztosan sikerült elérni, hogy azoknak a táboroknak a helyén, ahol magyarokat tartottak fogva, kőkeresztek emlékeztetnek az áldozatokra.