Erdély elvesztése történelmünk legsötétebb lapjaira íródik. Erdélyt nem 1920-ban, a békekötésnek nevezett trianoni bosszúálláskor veszítettük el, hanem jóval korábban. Ugyanakkor az 1918. december elsejei dátum – amikor a magyarországi románok gyulafehérvári nemzetgyűlése kimondta Erdélynek a Román Királysággal való egyesülését – magyar szempontból már bizonyosan megpecsételte Erdély sorsát.
A nemzet ellenzéke egykor és ma
Egyként hördült fel a nemzeti oldal, amikor tavaly, az esemény 100 éves centenáriumán a balliberális történetírás egyik felkent apostola, Romsics Ignác telenyilatkozta a baráti médiát az új, Erdéllyel kapcsolatos könyve kapcsán. A magát lépten-nyomon független, illetve az akadémiai és a tudományos sztenderdeknek megfelelő kutatónak aposztrofáló Romsics ezúttal kibújt a tudósember álobjektív nézőpontjából, és gyakorlatilag azt üzente nemcsak a magyar kormánynak, hanem a teljes nemzeti oldalnak, hogy jobban tennék, ha egyszer és mindenkorra beletörődnének abba, hogy Erdély örökre elveszett.
Az sem smafu, hogy egy magát nagyon felkészültnek és modernnek tartó magyar történész álláspontja 2018-ban Erdéllyel kapcsolatban gyakorlatilag egy az egyben hajaz Kádár János Trianonnal összefüggő megnyilvánulásaira, de azért van itt még valami. Ez a fajta lemondó, örök vesztes mentalitás süt azokból a megnyilvánulásokból is, amelyek az elmúlt hetekben amolyan összhangzatként megjelentek az ellenzéki oldalon.
A gyulafehérvári nyilatkozat
Az egyik: “a békesség érdekében támogassuk inkább a román jelöltet, ne a magyart egy kampányban, mert úgy lesz jobb az erdélyi magyaroknak”. A másik: “inkább emlékezzünk együtt a románokkal, szlovákokkal Trianonra, mert az a jó mindenkinek, mert az emberi jogok előtti egyetemes leborulás fogja megoldani a helyzetet”, stb, stb… Ezzel a hozzáállással az az egyik fő gond, hogy abban a minutumban nem működik, amikor kiderül, hogy a másik fél nem így gondolkodik. Márpedig ebben a kérdésben a történelem eléggé perdöntő bizonyítékokkal szolgál ahhoz, hogy világos legyen: a gyengeség, a határozott kiállás hiánya vagy a politikai helyzet totális félreértelmezése katasztrófához vezet.
Ami kísértetiesen hasonlít a mai ellenzéki hozzáállásban és az 1918-as év végének magyar szempontból oly tragikus politikai döntéseiben, az éppen a gyengeség és a politikai helyzet teljes félreértelmezése.
Bár sajnos a tudatos rombolás sem zárható ki teljesen…
Lealáztak bennünket a románok és az antant
1918-ban, az első világháború közelgő lezárásakor – amikor már Tisza István is kijelentette:
…nem akarok köntörfalazni, de ezt a háborút elvesztettük…
különösebb diplomáciai elemzések nélkül is tudni lehetett, hogy a győztes antant hatalmak fenik a kést az Osztrák-Magyar Monarchiára. A XIX. század végétől kezdve a birodalmi álmokat dédelgető Német Császársággal való együttműködés miatt haraggal viseltettek a Monarchia iránt, és már akkor az államalakulat szétesését kívánták. A román nacionalista propaganda jó érzékkel tapintott rá erre a lehetőségre. De nem 1918-ban, hanem már jóval korábban.
Nagyon fontos körülmény, hogy 1918. október 17-én az antanthatalmak elutasították az Osztrák-Magyar Monarchia békekérelmét. Majd rögtön a következő napon a magyar parlament alsóházában egy román képviselő szót kért és bejelentette, hogy az elmúlt 18 évszázad alapján – vagyis a dáko-román kontinuitás elméletre hivatkozott – a románokat illeti meg a Tiszáig tartó terület.
Mindeközben egy Eugene Broth nevű erdélyi román politikus kiáltványt tett közzé, amelyben leírta, hogy a Román Királyságot 88 ezer négyzetkilométernyi, Magyarországhoz tartozó terület illeti meg. Nem sokat tévedett, ugyanis Trianonban végül 103 ezer négyzetkilométert szakítottak ki Magyarországból.
A nyers területszerzési vágy ekkor már jól kitapintható volt minden román megnyilvánulásból; ennek tükrében még inkább megdöbbentőek az 1918. október 31-én hatalomra kerülő Károlyi Mihály vezette kormány lépései.
A kommunizmus nézeteitől megrészegült Károlyi egy olyan elképzelést terjesztett elő az antant és az erdélyi románság képviselői számára, miszerint ő egy olyan modern magyar államban képzeli el Erdélyt, ahol a népek békésen, demokratikusan élnek egymás mellett. Az antant lesöpörte az elképzelést az asztalról, de ez még nem volt minden.
A franciák sűrű bólogatása és kaján vigyora kíséretében 1918 novemberében a román csapatok lassan, de biztosan elkezdtek előrenyomulni a Székelyföld irányába.
A Károlyi-kormány tagjainak tablóképe: (b-j) Jászi Oszkár nemzetiségi, Kunfi Zsigmond munkaügyi és népjóléti, Garami Ernő kereskedelmi, Lovászy Márton vallás- és közoktatásügyi miniszter, gróf Károlyi Mihály miniszterelnök, gróf Batthyány Tivadar belügyminiszter, Buza Barna földművelésügyi miniszter, Linder Béla hadügyminiszter, Nagy Ferenc közélelmezési miniszter és Szende Pál pénzügyminiszteri államtitkár. Fotó: MTI/Reprodukció
Erre mintha mi sem történt volna, jött az újabb „hatalmas” ötlet a Károlyi-kabinettől. Ezúttal a nemzetiségi miniszter, Jászi Oszkár bocsátkozott tárgyalásba. Bár ne tette volna, mert ettől valószínűleg még inkább vérszemet kaptak a románok. Jászi azt indítványozta, hogy Erdélyt egy amolyan „Keleti-Svájc” mintájára szervezzék meg önálló államként, ahol mindenki, román és magyar egyaránt felhőtlenül boldog lehet. Mondani sem kell, az erdélyi román politikai vezetők ismét nemet mondtak, röhögtek egyet a markukba, eközben pedig a román hadsereg már kitűzte a célt: előre a Maros vonaláig! Tudjuk, hogy erre is volt magyar válasz, ezúttal a hadügyminiszterünk, Linder Béla „jeleskedett”:
Nem kell hadsereg többé! Soha többé katonát nem akarok látni!
Tudatos politikai döntés vagy elementáris baklövés
Az 1918. december elsejei gyulafehérvári román nemzetgyűlésen részt vettek román tisztek is inkognitóban, ugyanakkor kínosan ügyeltek arra, hogy még ne látszódjék sehol a román hadsereg. Azonban ahogy kimondták a gyűlésen Erdélynek a Román Királysággal való egyesülését, azonnal előrongyoltak a katonák is, akik nem sokkal később már Kolozsváron karácsonyoztak. Minderről csak Károlyiék nem tudtak, vagy talán nem akartak tudni. Az mindenesetre biztos, hogy Károlyi Mihály és csapata nem nemzeti alapon politizált, hanem sokkal inkább internacionalista alapon. Hitvallásukat jól jelzi az a tény, hogy nem sokkal később átjátszották a hatalmat Kun Béláéknak.
Amikor a mai ellenzék Erdéllyel és Trianonnal kapcsolatos megnyilatkozásait látjuk, akkor valami nagyon hasonló attitűd ütközik ki, mint Károlyiék esetében 100 évvel ezelőtt. Csak annyi változott, hogy az internacionalizmust mostanság modernül liberalizmusnak mondják.
Fotók: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS