Ma 77 éve szabadult el a pokol a Don-kanyarban

A második világháborúban a 2. magyar hadsereg hiányos felszerelésű honvédei már nem bírták feltartóztatni a többszörös túlerőt a Don folyónál; a szovjetek 1943. január 12-én megtörték a magyar arcvonalat és néhány hét alatt felmorzsolták seregeinket. A foglyokat embertelen körülmények között vitték a Szovjetunió belsejébe, legtöbbjük már menet közben életét vesztette. A nemzet egyik legnagyobb huszadik századi tragédiájáról sokáig még csak beszélni sem lehetett, miközben 100-120 ezer család siratta elvesztett szeretteit, sokszor évtizedekig bízva abban, hogy az eltűnt apa, férj, testvér mégis hazatér. A kétszázezerből alig hatvanezren léptek újra magyar földre.

1943. január 12-én kezdődött meg a Don-kanyarban a szovjet áttörés. A Vörös Hadsereg offenzívája 12-én a reggeli órákban indult meg, mínusz 40 fokos hidegben. Az elhúzódó hősies utóvédharcok a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg teljes széthullását okozták. A magyar katonáknak irreálisan hosszú, több, mint 200 kilométeres frontvonalat kellett megtartaniuk, ráadásul nyári felszerelésben, ugyanis a téli hadfelszerelés nem érkezett meg, a német hadvezetés pedig – a megállapodások ellenére – nem látta el őket korszerű fegyverekkel és szállítókapacitásukat sem bocsátották a katonáink rendelkezésére. A német Szárazföldi Haderő Főparancsnoksága (OKH) azt tervezte, hogy 1942 folyamán a Blau fedőnevű hadjáratban térdre kényszeríti a Szovjetuniót, az offenzívát az arcvonal déli szárnyán kívánták megindítani, hogy minél gyorsabban elérhessék a déli olajmezőket.

1942 januárjában előbb Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter, majd Wilhelm Keitel vezértábornagy, a Wehrmacht főparancsnokság főnöke járt Budapesten. A január 22-i megállapodás szerint egy hadsereg kötelékében kilenc könnyűhadosztálynak, egy páncélosdandárnak és egy repülő köteléknek kellett részt vennie az 1942. évi hadjáratban. A kijelölt 2. hadsereg-parancsnokság alárendeltségébe nem hadrend szerinti seregtestei kerültek. A kivonuló szombathelyi III., pécsi IV. és miskolci VII. hadtestparancsnokság két-két saját könnyűhadosztályát mozgósította, a harmadikat más hadtest kötelékéből vette át.

A magyar seregtestek nagyobb része 1942. júliusában és augusztusában jutott ki a Donhoz, ahol védelembe rendelték őket. A hadseregcsoport parancsnoksága a német elvek szerint a magyar 2. hadsereg védősávját 200 kilométer szélességben határozta meg, ám nem vette figyelembe, hogy a magyar könnyűhadosztályok – a német gyaloghadosztályoktól eltérően – csupán két, és nem három gyalogezreddel rendelkeztek. A védelem mélységben történő kiépítésére és megfelelő tartalékok képzésére így nem volt lehetőség. A magyarok az iszonyatos hidegben, megfelelő ruházat és elegendő hadianyag nélkül napokon át hihetetlen hősiességgel védekeztek a téli felszereléssel, amerikai élelmiszerrel és fegyverekkel bőségesen ellátott szovjetekkel szemben. A német Dél Hadseregcsoport – amelynek alárendeltségében a 2. magyar hadsereg szolgált – vezetése megtiltotta a német tartalékok bevetését, a magyarokat azonban az utolsó emberig való kitartásra utasították. A sokszoros túlerőben levő szovjetek 15-re feldarabolták az arcvonalat, számos alakulatot teljesen be is kerítettek. Ráadásul több helyen éppen ekkor kezdődött a csapatok felváltása, és így az offenzíva a lehető legsebezhetőbb állapotban érte a magyar csapatokat. A felváltó alakulatok nagy része fegyvertelenül érkezett, és így szembesültek a frontvonalból visszavonuló bajtársaik elkeseredett hátrálásával. Az utolsó pillanatban végül bevetett német tartalékok már nem tudtak érdemben változtatni a helyzeten. A sikeres orosz áttörés megpecsételte a túlélők sorsát, és csak nagyon kevesen térhettek haza a hadszíntérről. Ráadásul, akiknek sikerült elérni otthonukat, azok a német megszállással, majd pedig a nyilas hatalomátvétellel szembesültek.

Tisztelet a hősöknek!

Fotó: archív