A koronavírusos hírek mellett valószínűleg a mai nap is azzal fog telni, hogy a globalista sajtó külföldi és magyarországi fiókjai egy emberként fogják ordítani a diktatúrázást meg a hitleres párhuzamokat. A haladók nagyon nagy hívei az oktatásügyi kérdésekben a kritikus gondolkodásnak, hát adjuk meg nekik! Ha végignézünk a történelem fordulópontjain, akkor nem konzervatívok, hanem mindenütt forradalmi csoportok, azaz liberálisok, kommunisták és fasiszták által kierőszakolt diktatúrákkal találkozunk, amelyek erőszakkal, megfélemlítéssel és csalással döntötték meg a törvényes rendet. Ha pedig elrugaszkodunk az egybites nácizástól, akkor még az is kiderül, hogy a Hitler-párhuzam sokkal jobban illik a magyarországi ellenzékre. Nem véletlenül.
Orbán Viktornak nincs szüksége diktatúrára, hiszen az erőszakos forradalmároktól eltérően képes volt abszolút többséget szerezni, sőt újra meg újra megtartani. Tíz éve abszolút többsége, sőt többnyire alkotmányos többsége van az Országgyűlésben, választásokon átívelően egyértelmű népi igény mutatkozik a kormányzására. Ez nem attól függ, hogy valaki kedveli-e őt, ez nem érzelmi megállapítás, hanem a számszerű eredményekből kiolvasható valóság. Európa legstabilabb kormányát vezeti, amelyet a jó néhány külföldi beavatkozás és folyamatos nyomásgyakorlás sem tudott elmozdítani, Európa egyik legprosperálóbb gazdasága a magyar, a világjárvány elterjedéséig kiváló volt a pénzügyi mérleg, alacsony a munkanélküliség és növekvő az életszínvonal. Minek akarna itt a kormány diktatúrát, amikor sínen vannak a dolgok? A járványról pedig mindenki tudja, hogy megúszhatatlan, mindenütt bajt okoz, ráadásul a Fidesz-tábornál sokkal nagyobb lakosságarány elégedett a hazai intézkedésekkel. Mégis minek ide diktatúra?
Nos, sokaknak nem véletlenül motoszkál folyton ez a fejükben; akik tíz éve ezt kiabálják a miniszterelnökre. Igaz, hogy amikor nem a pulpitusról heccelik a tömeget, hanem keresztkérdést kapnak, miszerint most már diktatúra van-e, akkor mindig elkezdenek tekintélyelvű, autoriter, féldiktatórikus, diktatúrába hajló, hibrid meg akármilyen rendszerről maszatolni. Nem merik kijelenteni pacekba, hogy diktatúra van, mert pontosan tudják, hogy nincs.
Mert feltűnik nekik, hogy szabadlábon vannak, hogy akármit beszélhetnek, hogy bent ülhetnek a jól fizető parlamenti székecskéjükben.
Mielőtt megnézzük, miért ugrik be nekik mégis elsődleges reflexként a diktatúra, ássunk kicsit a mélyére ennek az utóbbi napokban sokat hallott Hitler-párhuzamnak! A náci vezér felhatalmazási törvénnyel szerzett teljhatalmat, és most Orbán is felhatalmazási törvényt fogadtatott el – harsogják a vállaltan balliberális és függetlenobjektíven balliberális hangok. És nem véletlenül nem mesélnek el többet Hitler sztorijából. Mert rájuk ismernénk.
A politikai bűnözők módszerei nem változnak
Hitler nem egy tíz éve stabil, népszerű kormányt vezetett egy gazdaságilag prosperáló országban, csökkenő munkanélküliség és növekvő életszínvonal mellett. Ő a diktátori kinevezését megelőző éveket éppen a kormány megdöntését célzó szervezkedéssel töltötte. Pártjának aktivistái szították a társadalmi feszültséget, folyamatosan botrányokat, balhékat provokáltak. Micsoda különös egybeesés ez a mostani magyarországi ellenzék módszereivel! Hitler hangoskodással, permanens kampánnyal érte el, hogy nagyobbnak és népszerűbbnek látszott, mint amilyen valójában volt. Nahát, újabb különös egybeesés!
Botrányok, balhék, permanens kampány. Ez volt a módszer már 1932-33-ban is. (Képek forrása: MTI, Facebook)
A náci párt növelni tudta ezzel a módszerrel a népszerűségét, ám a hatalom megkaparintásához nem eléggé. Az 1932-es választásokat megnyerték ugyan, de csak a mandátumok 38 százalékát megszerezve. A nem szűnő politikai válság miatt pár hónapra rá újabb választás következett, amelyet szintén megnyertek a nácik, de miután az előző győzelmükkel nem tudtak kormányra kerülni, csökkent a támogatottságuk, már csak a mandátumok egyharmada lett az övék. Végül a konzervatív erők belharcait kihasználva, koalíciós trükközéssel érte el Hitler, hogy kinevezzék 1933. január 30-án kancellárrá. Konzervatív alkancellárja úgy képzelte, hogy majd ő kordában tartja a náci vezért, de elszámolta magát.
Lát itt valaki erőszakot és letartóztatásokat?
Hitler hatalomra jutásához tehát nem volt elég a választások megnyerése, hanem politikai játszmák kellettek hozzá. És még ekkor sem volt parlamenti többsége. Kapóra jött neki, hogy a Reichstag felgyújtására hivatkozva bevezethették a szükségállapotot: felfüggesztették a szólás-, gyülekezési és sajtószabadságot, és aznap megkezdték a politikai ellenfeleik megfélemlítését, letartóztatását. Ilyen hangulatban, alig egy héttel a Reichstag-tűz után tartottak újabb parlamenti választást, de a nácik még ezen sem tudtak abszolút többséget szerezni.
Így további terrorral érték el, hogy az új törvényhozás kétharmaddal megszavazza a felhatalmazási törvényt, ami végül valóban diktátorrá tette Adolf Hitlert.
Érdemes röviden felidézni azt is, hogy ment az ilyesmi Magyarországon. A nyilasok katonai puccsal, a német hadsereg támogatásával bitorolták el a hatalmat, és azt használták ki, hogy a háborús körülmények és a német megszállás közepette az Országgyűlés tagjainak több, mint négyötöde nem is vett részt többé a törvényhozásban. A nácik szeretve gyűlölt ideológiai édestestvérei, a kommunisták ugyancsak egy idegen hatalom, a Szovjetunió seggéből bújtak elő, majd miután Hitlerhez hasonlóan hiába reménykedtek az abszolút többséget eredményező választási győzelemben, ugyanúgy terrort alkalmaztak. Amikor még az elcsalt választáson sem tudtak abszolút többséget szerezni, akkor letartóztatásokkal leszalámizták az ellenfeleiket.
Terror nélkül nem ment volna
Világosan látszik, hogy a képlet mindenütt ugyanaz: a teljhatalomra vágyó, szélsőséges csapatból nem kér a nép többsége, ám trükközéssel vagy külföldi segítséggel mégis megkaparintják a hatalmat, majd terrorral és a szabadságjogok felfüggesztésével betonozzák be.
Akinek manapság Magyarországon nem jön össze önerőből a parlamenti többség, aki külföldi segítséggel próbál beavászkodni a hatalomba, és aki rendszeresen tanúbizonyságot tesz a saját erőszakos hajlamairól, nos, az nem Orbán Viktor és a Fidesz, hanem éppen a balliberális ellenzéke.
A hatalom akarásán kívül semmit se tudnak
Jakab Péter szerint Orbán Viktor királyságot csinál magának, mások viszont bőszen diktátorozzák. Tudjuk persze, hogy egy ostoba kommunista agynak ez a kettő egyre megy, csak hát elég komoly különbség van köztük. Például az, hogy a királyság egy tőrőlmetszett konzervatív államforma (persze nem a mai európai, kiherélt celebmonarchiák), diktatúrát viszont forradalmi erők, liberálisok, kommunisták, bolsevikok, fasiszták, nácik szoktak bevezetni. Szóval ideje lenne eldönteniük ezt a hőbörgőknek, mert egyelőre azt sem képesek megfogalmazni, hogy kik ők, mit akarnak és mit utasítanak el. Ránézésre annyit értenek az őket körülvevő világból, hogy remegnek a hatalomért, és mivel Orbán Viktor akadályozza meg őket a megszerzésében, őt gyűlölik. Igazi forradalmi lelkület ez:
működik az életünk, nyugalom és béke van, javul az életszínvonal, viszont nem mi vagyunk hatalomban, úgyhogy fordítsuk ki a világot a sarkaiból!
„Le a királydiktátorral!” (Fotó: MTI/Mohai Balázs)
Az ilyeneknek nem számít se a nép sorsa, se a fenntarthatóság, és gondolkodás nélkül bevállalnak bármekkora és bármennyi ideig tartó káoszt, csak hogy végre felkönyököljék magukat a végrehajtó hatalomig.
Liberális diktatúra vs. konzervatív rend
Ez az erőszakosság pedig sokféle. A liberalizmus diktatórikus alapállása, a többség akaratának erőszakos letörése számos módon felbukkan, és szöges ellentéte a konzervativizmus rendpártiságának. A liberalizmus a forradalmi változások, a nagy és gyors átalakulások pártján áll. Amit jónak ítél, azt azonnal be akarja vezetni, és a hétköznapi életnek kell alkalmazkodnia ahhoz, amit ráerőszakolnak. A konzervatív hagyományelvűség ezzel szemben a fokozatosságot hirdeti, az újdonság kiértékelését és az élethez igazítását.
Ebből a megfontolásból például a konzervatív eszme fenntartja a nemi szerepeket, nem akarja megsemmisíteni a nemi kisebbségeket, de néhány százaléknyi, marginális csoportok kedvéért nem írja át a rendszer szabályait. A liberalizmus ugyanakkor általánossá és kötelező érvényűvé teszi a marginális kisebbség létét magyarázó elméletet – tehát diktatórikusan ráerőszakolja azt a többségre, és hamar eljutott a hagyományos családmodell általános tagadásáig, azaz megsemmisítési kísérletéig. A konzervatív rendszer a felforgatókat nem tűri, fellép a rendbontók ellen, viszont nincs „rossz oldal”, senkiből sem lesz közellenség pusztán a kiléte miatt.
A liberális, kommunista, fasiszta rendszer viszont a társadalmi csoportok egymással szembeni félelmére és feltüzelhető haragjára alapoz, összeugrasztja a fiatalt az öreggel, a szegényt a gazdaggal, cigányt a magyarral, a proletárt a kulákkal, az árját a zsidóval. Bárki a „rossz oldalra” kerülhet – nem azért, amit tesz, hanem pusztán azért, aki.
Azért nincs igazság, mert lehazudják
Régi közhely, hogy a diktatúrát a szabályok építik ki, de a szavak tartják fenn. Ezt is a liberális filozófusoktól tudjuk, de ezt is önmagukról mondták. A konzervatív eszmében az elmondott vagy leírt szövegnek van egy jelentése, és így létezik egy igazság, illetve sok hazugság. A liberalizmus viszont felnagyítja, sőt általános érvényűvé teszi a szöveg írója és olvasója közti értelmezési különbséget. Erre hivatkozva elkeni az egy igazságot, és ráerőszakolja a társadalomra mindenki sok saját, egymást kioltó igazságát. Miután a liberális rendszerekben elhazudták az egy igazság meglétét, a viszonyítási pontot, nem csoda, hogy egyre többek tapasztalata és meggyőződése szerint igazságtalan a mai társadalom.
A diktatúrák mindig forradalmakból és puccsokból nőnek ki, nem a konzervatív rendszerekből. Az forgat diktatúrát a fejében, aki békés úton, népakaratból nem kapja meg a hatalmat. Forradalmárból és puccsistából most van épp elég a balliberális táborban. Vigyázzunk velük!
Fotó: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS