Nyolc nap, ennyi kellett a magyar légierőnek ahhoz, hogy legyőzze a felbátorodott szlovák támadókat 1939-ben, az úgynevezett kis háborúban. Bár a szlovákok a csehszlovák hadseregtől megörökölt gépekkel túlerőben voltak, a jobban képzett, ügyesebb magyar pilóták ezt tökéletesen ellensúlyozták. A vakmerő pilótákat a korszakban hősként ünnepelték- felelevenítjük a rövid, de annál emlékezetesebb légiháború történetét.
Takács Áron írása
A magyar hadtörténet kevésbé ismert fejezetei közé tartozik az 1939 márciusában vívott, úgynevezett „kis háború”. A jelző nem véletlen, hiszen magyar léptékkel véve túlzás háborúnak nevezni a nyolc nap alatt nyolc honvéd életét követelő fegyveres konfliktust. A kis jelző azonban mégsem indokolt a levegőben történt eseményekre. Csehszlovákia teljes megszűnésével, 1939. március 14-én Magyarország előtt megnyílt az út, hogy az első bécsi döntés után újabb területekhez jusson egykori önmagából.
A korabeli zűrzavaros viszonyokat jól mutatja, hogy bár Csehszlovákia hivatalosan megszűnt – sőt, ezeken a területeken már 1938 őszétől kezdve új fegyveres alakulatok vetélkedtek – a felbomló csehszlovák hadsereg maradványai még nagyon is léteztek. A magyar honvédeknek nemcsak velük, de a Kárpátalján próbálkozó Szics-gárdával is meg kellett küzdeniük.
Ezek az egyoldalú és teljesen szervezetlen ellenállási kísérletek azonban hamar összeomlottak, így a szórványos harcok után a magyar haderő hamar biztosítani tudta a Lengyelország felé vezető, stratégiai fontosságú út- és vasútvonalakat. Kilenc nap bőven elég volt arra, hogy egész Kárpátalja ismét magyar fennhatóság alá kerüljön, arra azonban kevés, hogy a csehszlovák haderőből szlovák keletkezzen, így az ezeréves határok elérése után csupán az addig sosem létezett magyar–szlovák határ pontos helye maradt nyitott kérdés.
A magyar fél számára fontos volt, hogy a Lengyelországgal összeköttetést biztosító Ungvár–Uzsok vasútvonalat szilárdan tudja biztosítani, a szlovákok pedig igyekeztek megakadályozni, hogy a jóval szervezettebb és magabiztosabb magyar haderő ennek érdekében minél nyugatabbra tolja a két állam új határának vonalát.
A kép illusztráció. 1943, keleti front. Fotó: Fortepan.hu/ adományozó: MARICS ZOLTÁN
Csehszlovák gépekkel támadtak a szlovákok
Mivel az épphogy létrehozott szlovák vezetésnek fogalma sem volt a keleti részein benyomuló magyar csapatok pontos helyéről és létszámáról, a csehszlovák légierő maradványain létrehozott új szlovák légierő segítségével próbálta megtalálni és megállítani azokat. Az első nap bevetésein azonban viszonylag szerény eredményeket értek el.
Az iglói repülőtérre csoportosított hetven, volt csehszlovák gép nagy része ekkorra már elavultnak számító kétfedelű típus volt. A kétfedelű, de zárt pilótakabinnal ellátott Avia B-534-es vadászgépek néhány évvel korábban még korszerűnek és gyorsnak számítottak, azonban ekkoriban két, három év alatt is nagyot fordult a világ, ha katonai gépekről volt szó.
A könnyűbombázókat képviselő, szintén kétfedelű Letov Š-328-as már inkább a húszas évek végének technikai színvonalát jelentette. A hetvenből mindössze tíz volt az igazán korszerűnek mondható egyfedeles Avia B-71-es közepesbombázó, amely a szovjet SB-2-es csehszlovák licenszgyártása volt.
A kép illusztráció. Német Heinkel 111 bombázók repülnek kötelékben (1943). Fotó: Fortepan.hu /Adományozó: MAGYAR MŰSZAKI ÉS KÖZLEKEDÉSI MÚZEUM
Teljesen sikertelen szlovák támadás
Az első, felderítőbevetés után március 23-án három Š-328-as kezdte támadni a nyugat felé előrenyomuló gépesített magyar alakulatokat. A három bombázót szintén három Avia B-534-es vadászgép biztosította. Némileg feleslegesen, hiszen a magyar légierő ezen a napon csak Kecskemétről felszálló távolfelderítőivel volt jelen a légtérben. A szlovákok így sem úszták meg veszteség nélkül, mert a magyar légvédelem az egyik bombázót eltalálta, egy B-534-es vadászgépet pedig olyan súlyosan megrongált, hogy az kényszerleszállás közben megsemmisült, pilótája, Devan tizedes pedig meghalt. Délután újabb három B-534-es folytatta a magyar csapatok támadását, de azok légvédelme ezúttal is lelőtt egy szlovák gépet, amelynek pilótája szintén életét vesztette.
Az élénk szlovák légitevékenység elérte, hogy a magyar légierő sem maradhatott tétlen, így másnap a rossz idő ellenére is a levegőbe emelkedtek a magyar vadászgépek.
A többé-kevésbé háborús helyzet ellenére a térségbe csak három magyar vadászszázadot vezényeltek, egyenként kilenc-kilenc géppel, így elmondható volt, hogy számbelileg egyáltalán nem a magyar fél volt fölényben. A magyar vadászgépek mind olasz gyártmányú Fiat CR.32-es típusok voltak.
Szintén kétfedelű, elavultnak tekinthető, de a relatív lassúságuk miatt kiválóan forduló repülők, amelyekre az eredeti fegyverzet helyett jóval nagyobb tűzgyorsaságú Gebauer géppuskák kerültek. Így a jól képzett pilóták kezében veszélyes fegyvernek számítottak.
1943. A Magyar Királyi Honvéd Légierő vadászgépe / Fotó: Fortepan.hu, adományozó: Vargha Zsuzsa
Negró Aladárék meglepték a túlerőben lévő szlovákokat
Azt, hogy a magyar pilóták mennyire jól képzettek, ezen a napon az a hat szlovák B-534-es tapasztalhatta meg, amelyik reggel szállt fel az iglói repülőtérről, hogy az előző naphoz hasonlóan ismét a magyar haderő menetoszlopait támadja.
A két hármas-rajban közeledő szlovák kötelék ellen Negró Aladár főhadnagy vezetésével három Fiat emelkedett a levegőbe. A magyar kötelék a jó helyzetértékelés és vezetőjének kiváló döntései miatt könnyedén meglepte a kétszeres túlerőben levő ellenséges rajokat, és közülük saját veszteség nélkül három gépet is lelőtt. Két pilóta meghalt, a harmadik fogságba esett.
A magyar kihallgatók tőle tudták meg, hogy a frissen alakuló szlovák légierő – a csehszlovák felségjelek átfestésével ekkor még nem vesződtek, így a régi felségjelzéssel repültek – Igló repülőterén összpontosul.
Nem is késlekedtek sokáig a válasszal, hiszen már délutánra elrendelték az iglói repülőtér bombázását. A feladatot a Debrecenből felszálló, német gyártmányú Ju-86-osok hajtották végre, amelyek viszonylag korszerűnek nevezhető, egyfedelű gépek voltak. A tizennyolc bombázó kísérésére ugyanennyi CR.32-est rendeltek, de az egyik század felszállás közben értesült arról a Szobránc környékén állomásozó légvédelmi figyelőőrstől, hogy a légtérben ismét szlovák repülőgépek jelentek meg, és támadják a magyar erőket.
1938. Bánhidi Antal gépészmérnök, repülőgép tervező, tartalékos hadnagy Fiat CR-32 vadászrepülőgépen / Forrás: Fortepan.hu, adományozó: Erky-Nagy Tibor
Csekme Béláék is sikerrel támadtak
Csekme Béla főhadnagy ekkor úgy döntött, hogy a kísérőfeladatot felfüggesztve inkább a támadók ellen fordul. A három lassú és nehézkes Letov bombázót hat Avia B-534-es kísérte. Csekme a rövid helyzetértékelés után nem habozott, és azonnal megtámadta őket. Százada az első rácsapással lelőtt két-két bombázót és vadászgépet. További három szlovák gép az ezután kialakuló fordulóharcban esett a magyar vadászok áldozatául.
A kilencfős támadókötelék nagyjából 10 perc alatt elveszített hét repülőgépet. Többnek a pilótája nem is tudott élve kimenekülni az égő és zuhanó gépekből.
A mieink is hibáztak, Igló helyett Rozsnyót bombázták
A szlovákok szerencséjére legalább az Igló elleni bombatámadás nem sikerült, de erről legkevésbé sem a szlovák légierő tehetett. Az időzavarba kerülő és ezért eltévedő magyar bombázókötelék egy része ugyanis eltévedt és nem tudta egyértelműen azonosítani Iglót. Némelyek a miskolci repteret támadták, a kötelék egy része pedig az ekkoriban már fél éve Magyarországhoz tartozó Rozsnyót azonosította Iglónak, és azt bombázta, szerencsére kevés eredménnyel. Mentségükre legyen szólva, hogy a rossz idő és egyéb gátló körülmények hatására ekkoriban hasonló navigációs bakikkal számos más légierő is küszködött.
A brit légierő néhány bombázója lebombázott egy, a Temze torkolatánál fekvő brit repteret, amit a felhőkből kibukkanva a Rajna torkolatánál levő német reptérnek azonosított. Az amerikai légierő majdnem két teljes Bomber Groupja, több, mint ötven B-24-es, profi navigátorok tucatjaival a fedélzetén gond nélkül lebombázta a svájci Schaffhausent a németországi Ludwigshafen helyett.
Az iglói repteret végül csak tizenkét magyar bombázó érte el, ezek azonban jelentős károkat okoztak az infrastruktúrában és tizenhét gépet használhatatlanná tettek.
A szlovákok feladták, Negrót és társait hősökként kezelték
A “kis háború” ezen intenzív, légi szakasza ezzel véget is ért, a határ pedig hamarosan a magyarok számára kedvező pozícióban került rögzítésre. A légiharcokban résztvevő pilóták a korabeli sajtóban igazi sztárnak számítottak. A két-két igazolt légigyőzelmet arató Negró Aladár főhadnagy és Szoják Sándor őrmester pedig jogosult lett a „Szobránczi” név viselésére.
Összességében elmondható, hogy a jóval nagyobb anyagi keretből felépített, és a korszakban többre tartott csehszlovák fegyverzet hiába volt jobb a magyarnál, ezt a mieink ellensúlyozták. A jól képzett és jól irányított, rámenős magyar pilóták okosan harcolva ki tudták használni gyengébb gépeik erényeit, míg a gyorsabb és kicsit modernebb gépekkel repülő szlovákok számbeli fölényben is tehetetlenek voltak. A magyar légierő a harcban egyetlen gépet sem veszített, míg a hetven szlovák gép nagyjából fele vált harcképtelenné, legalább húsz-huszonöt fő elvesztése mellett. A kis háború nagy győzelme volt ez Magyarország számára.
Vezető kép: 1938. Bánhidi Antal gépészmérnök, repülőgép tervező, tartalékos hadnagy Fiat CR-32 vadászrepülőgépen / Forrás: Fortepan.hu, adományozó: Erky-Nagy Tibor
Facebook
Twitter
YouTube
RSS