Az átadásra váró Trianon-emlékműről: nemzethalál és feltámadás

Bár már elkészült, a járvány miatt még nem nyitották meg a közönség előtt a Parlament szomszédságában lévő Trianon-emlékművet, hivatalos nevén a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyét. A trianoni döntés 100. évfordulójára épített emlékhely már jóval a megnyitás előtt célkeresztbe került. Az egyik balliberális portálon egyszerűen csak gödörnek nevezték a magyarság tragédiájának emléket állító alkotást. Hallható volt olyan szokásos ellenzéki kritika is, miszerint ezt a gödröt csak azért ásták a Parlament elé, mert a kormány így akarja megakadályozni, hogy az ellene tüntetők elérjék a Kossuth teret. Az egyelőre csak fotókon látható alkotás azonban már első ránézésre is mély, összetett szimbolikával bír az elfogulatlan szemlélő számára. Az Országgyűlés 2011 nyarán döntött a Kossuth tér átépítéséről, valamint az Országház tágabb környezetének megújításáról. A Steindl Imre program keretében építették meg a jelenleg átadásra váró emlékhelyet.

A 100 évvel ezelőtti igazságtalan trianoni döntés ma már szinte felfoghatatlan tragédiát, fájdalmat jelentett az akkori magyar társadalom többségének. Addig jól prosperáló földrajzi-gazdasági egységek, vállalkozások estek szét, összetartozó közösségek, családok szakadtak szét egyik napról a másikra. Ezt próbálta elmagyarázni a magyar delegáció a vállvonogató Versailles-i “békeküldöttségnek” a Teleki Pál által készített “vörös térkép” segítségével, mindhiába.  Mintha a kivégzés után megcsonkítottak volna egy testet. A történelmi igazságtalanság felett érzett felháborodást jelzi, hogy rengeteg olyan térkép, ábra készült Trianon után, amely plasztikusan, hol emberi agyként, hol dobogó szívként mutatja Nagy-Magyarországot. Manapság sokan megmosolyogják ezeket az ábrázolásokat és a legvisszafogottabb megfogalmazásban is romantikus nacionalizmust, magyarkodást emlegetnek. A cinikusoknak is ismerjük a véleményét. Ők azok, akik

szirupos, fingszagú romantikáról

beszélnek, ha meghallják a trianoni traumát feldolgozó Nélküled című dalt. Kérdés, hogy akkor is így ítélkeznének-e, ha megélték volna Trianont és mondjuk szenvedői alanyai lettek volna az irracionális döntésnek? Vajon mit szólnának, ha a területek elcsatolása ma is valóság lenne és kisvártatva már egy olyan államba kellene átutazniuk a szüleiket, testvéreiket meglátogatni, ahol ellenségként kezelik őket? Az vajon mennyire lenne nekik “szirupos”?!

Trauma és gyászfeldolgozás  

Egy 1989-es szociológiai felmérés szerint a magyar értelmiség több, mint négyötöde elégedetlen volt Magyarország 1919-20-as felosztásával.

Politikai vezetők a békediktátum kidolgozása idején a Kis-Trianon kastélyban.

Nem meglepő, hogy az akkori döntést megélő magyarok szinte kivétel nélkül igazságot és revíziót követeltek. Mintegy első reakció volt ez a nemzethalálra, az elfogadhatatlan veszteségre. Aztán következett a gyászfeldolgozás; a szembenézés és az elengedés időszaka, amely lényegében napjainkig tart. Ahogyan az egyes ember a társának, barátjának, vagy valamely szerettének az elvesztése után keresi a megnyugvást, a feloldozást, a feltámadás reménységét, mint egyetlen kapaszkodót, úgy próbálja a magyar nemzet 100 éve feldogozni Trianont. A különbség talán az, hogy ezt a sebet nagyon gyakran, akár naponta feltépkedik a szomszédos államok politikai képviselői. Ezt éljük meg ezekben a hetekben, miközben Románia politikai vezetőinek nyilatkozatait kell elszenvednünk. Ezért is van szükség arra, hogy mi magyarok, ha kell naponta feldolgozzuk a gyászunk, majd pedig megtisztulva a feltámadás, az új élet reménységével nézzünk a jövőbe. Ebben segíthet bennünket a hamarosan átadására kerülő Kossuth téri Trianon-emlékmű, azaz a Nemzeti Összetartozás Emlékhelye.

Klaus Iohannis, román államfő az erdélyi magyarokat sértegette Trianon 100. évfordulóján. Forrás: MTI/EPA/Román elnökség/Dragos Asaftei

Az utunk végig kell járni

Bár egyelőre csak fotókon láthatjuk az emlékhelyet, az mindenképen megállapítható, hogy nagyon erős szimbolikával bír. A kialakítást nézve nehéz nem a halál-sírbaszállás-reménység-feltámadás tematikára gondolni. A talajszint alá süllyesztett emlékművet látva a Szózat sora jut eszembe:

..a sírt, hol nemzet süllyed el..

A “sír” mélyén lobog az örökláng mementóként és egyben emlékeztetve a reményre, de ne szaladjunk ennyire előre! Ha képzeletben elindulunk lefelé akkor tekintetünk mégsem a mélyben lévő, “koporsóba” tett nemzetre függesztjük. Mintegy megkönnyítve a trauma feldolgozását, gyógyítva a sebeket, figyelmünket jótékonyan elvonja a két oldalt a falba vésett 12 ezer magyar településnév, amelyek az 1913-as helységnévtár szerinti állapotot tükrözik. Számomra nagyon erős üzenete van ennek. Az 1920-as kataklizmát követően a politikai – és a véleményformáló értelmiségi csoportosulások más és más kiutat kerestek, illetve tartottak üdvözítőnek. Ezekről most a teljesség igénye nélkül szólok. A Horthy-rendszer hivatalos álláspontként a területi revíziót fogalmazta meg, amely valamely nagyhatalmakkal való szövetség által valósítható meg. Mindez tudjuk, átmenetileg bekövetkezett, de súlyos árat fizettünk érte, miközben megoldást végül is nem jelentett. A trianoni trauma feldolgozásának egy másik útját ajánlották a nemzetnek a népi írók. Ez lényegében a Kisgazdapárt és a Nemzeti Parasztpárt programjában meg is jelent. Eszerint a Trianon okozta gyász feldolgozásának egyetlen módja, ha a magyar kultúrában, a folklórban és a csak ránk jellemző nemzeti sajátosságokban még inkább elmélyedve újra és újra felfedezzük önmagunkat, mindazt, amelyet a haza, az otthon jelent számunkra, hogy aztán ezekből a kincsekből erőt merítve építsük a jövőt magunk és utódaink számára. 

Felirat a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyén. Forrás: Wachsler Tamás/Steindl Imre Program

Az életé az utolsó szó

Ahogy gondolatban ereszkedek a folyosón az emlékhely felé a népi írók üzenete jut eszembe. Olvasom a települések neveit; megelevenedik a késmárki evangélikus fatemplom, ahol eldőlt, hogy a családom milyen vallású lesz. Aztán még a fényben látok Balaton-parti helységneveket, képzeletben elém jön Anyám hosszú vizes haja és mögötte a Szigliget és a Badacsony éles kontúrjai. Ha már népi írók, kiszúrom Balmazújvárost, amelynek híres szülötte Veres Péter, ugyanakkor a feleségem is itt látta meg a napvilágot. A déli napban remeg előttem a vándorló szürkemarhagulya a Hortobágyon. Majd betűzöm tovább: Bánffyhunyad és máris vízesésként aláhulló kalotaszegi szőttesek járnak az eszemben. Marosvásárhelyre azonban már árnyékot vet a fal, közeledik a “sír” legalja. Így válik a feldolgozás, az élmény egyszerre személyessé és kollektívvá, miközben megérkezünk az emlékhely legmélyebb pontjára.

A gránittömbök a Nemzeti Összetartozás Emlékhelyén. Forrás: Wachsler Tamás/Steindl Imre Program

A gránittömbök elhelyezkedésükkel mintha Nagy-Magyarországot rajzolnák ki. A meghasadt országhatárok repedésein át szemlélhetjük az öröklángot. Megkönnyebbülést jelent, hogy innen már csak felfelé vezet út, újra a fényre, mígnem megpillantjuk több, mint ezer éves államiságunk jelképét, az Országházat. Bármit tettek is a nemzettel 100 éve, bármit követtek el is ellenünk, élünk, megmaradunk és gyarapodunk. És ez a végszó!