Folytatódik Stefka István médiaháborús sorozata. Már 1992-ben jártunk, amikor a bolsevik MÚOSZ-szal szemben megalapították a Magyar Újságírók Közösségét, ami nyíltan kimondta: sajtótisztességet akar a bemocskolt sajtószabadság kifejezés helyett. Ennek ellenére azonnal hadjárat indult ellenük, és a létező összes eszközzel megpróbálták lejáratni. Bár eleinte arról volt szó, hogy a MÚOSZ átad valamit összeharácsolt vagyonából, hogy a másik szervezet is lélegezni tudjon, ebből persze semmi sem lett. A lejáratás módszere ma már unalomig ismerős: nőgyűlölettel, provincializmussal, kirekesztéssel és fasizmussal vádolták az MDF mellett kiállókat. Olyan értelmiségiek vezették ezt a harcot, mint az az Eörsi István, aki utcalányoknak nevezte ötvenhat hősnőit csak azért, mert politikai ellenfeleik lettek a rendszerváltoztatás után. „Az Öreg” nem felejt, a médiaháború belülről, 9. rész.
Eörsi István szerint utcalányok voltunk – ezt Tollasi Ilona forradalmár, a Baross téri fegyveres csoport egyik tagja mondta nekem egy régi interjúban. Ez azért jutott eszembe, mert a médiaháború sorozat 8. részében Eörsi álságos módon a nők védelmében lépett fel „ellenem”. Eörsi ezt írta a Kanfölény című cikkében, íme az idézet: ,, …de nem nyugszom bele abba a hangnembe, amelyet Mihancsik Zsófiával szemben használ Stefka. Már a harmadik bekezdésben Mihancsik kisasszonynak nevezi, aztán kétszer Zsófiának is. Jó, hogy nem küldi kötényesen konyhába, nem parancsol a kezébe főzőkanalat és nem dördül rá: >Az asszony verve jó!<… Valakinek gunyorosan a női mivoltára hivatkozni politikai vitában, ellenséges hangnemű cikkben olyan indulatról tanúskodik, amelyet kisebbségekkel szemben szokott szabadjára engedni a többség büszke képviselője.
A mi patriarchális-provinciális közéletünkben a >nő< épp-úgy alacsonyabbrendű kisebbséget jelöl, mint a >cigány<, a >zsidó<, a >buzi<.”
Helyben vagyunk. Niedermüller Péter mostani botrányos kijelentését hallom vissza, aki a fehér, hetero keresztényeket „rémisztő képződményeknek” nevezi. Visszatekintve a csaknem harminc évvel ezelőtti cikkpárbajra, csak annyit mondhatok, ha hibát vagy udvariatlanságot követtem el, akkor Eörsi Istvántól posztumusz – hiszen nem él már közöttünk – bocsánatot kérek. De sajnos szélsőséges, téves liberalizmusa a mai napig károsan hat.
Nincs okunk bocsánatot kérni
Ezzel fejeztem be a médiaháború nyolcadik részét. Aztán rájöttem, hogy mégsem kérek bocsánatot posztumusz sem, mivel nincs miért. Eszembe jutott Tollasi Ilona, ez a tiszta asszony, akit Biszkuné, dr. Tóth Matild (annak a Biszku belügyminiszternek, az MSZMP KB titkárának a felesége, akinek férje még a rendszerváltás után is ellenforradalomnak nevezte az 1956-os forradalmat) ítélt el hét és fél évre.
Tollasi Ilonának az volt a bűne, hogy a konyhán dolgozott és ételt főzött a többi lánnyal együtt a szabadságharcosoknak. Aztán november 4-e után a Péterfy Sándor utcai kórházból vitték ki a röplapokat. A rendszerváltás után a mátyásföldi szovjet laktanyában kapott egy 15 négyzetméteres lakást. Ez volt a “jutalma”.
Ott kerestem meg még régen, és az interjúban ezt jegyezte meg Eörsiről: „ – Azt írta rólunk egyik könyvében, hogy utcalányok voltunk és nem forradalmárok. Honnan vette ezt a hazugságot s milyen jogon veszi magának ezt a bátorságot, hogy ilyeneket írjon? Én munkáslány voltam és a szabadságunkért harcoltam”.
[Ez a beszélgetés is olvasható Otvenhatarcai.hu oldalunkon.]
Ha a mérleg nyelvét nézzük, akkor ki rendelkezik kanfölénnyel?
Én, aki kisasszonynak neveztem Mihancsik Zófiát vagy Eörsi István, aki „lekurvázta” a forradalomban résztvevő lányokat, asszonyokat? Visszaemlékezve döbbentem rá, hogy az ilyesfajta liberális magyar értelmiségi mennyire lebecsülte, semmibe vette a nőket és mennyire lenézte a munkásokat. S még ő beszélt kanfölényről.
Lennél a Magyar Rádió alelnöke?
De térjünk vissza 1991-be. Az egyik este telefonált Kulin Ferenc, az MDF kulturális, oktatási, tudományos, sport, tv-és sajtóbizottságának parlamenti elnöke. „Pista – szólalt meg. – Vállalnád, hogy a Magyar Rádió általános alelnöke lennél? Az MDF-ben többen támogatnának. Most ne válaszolj. Gondolkodj! Holnap beszéljünk!” – majd lerakta a telefont.
Persze megdöbbentem. Egész éjszaka nem aludtam. Tudtam, hogy ez nagy falat, nagy megtiszteltetés. Jól ismertem a rádiót, de sok volt már az ellenségem, és zajlott a médiaharc.
Egyértelmű volt, hogy a vezető kormánypárt, az MDF csalódott a televízió (Hankiss Elemér) és a rádió elnökében (Gombár Csaba) is. Mindketten hagyták, hogy intézményeikben elszabaduljon a pokol, és a fékevesztett balliberális újságírók válogatás nélkül támadják a kormány rendszerváltoztató intézkedéseit. Magyarán: nem közszolgálati módon irányítottak. Az MDF-nek ugyanakkor szüksége lett volna a pártatlan híradásokra, hiszen már az is nagy eredmény lett volna számára.
Kulinnak másnap választ adtam. Igen, vállalom, de egy feltétellel, ha a másik rádiós alelnök, aki a kulturális ügyekkel foglalkozik, Bakonyi Péter kollégám lesz. Ismertem jól, egy húron pendültünk, egy szobában dolgoztunk, ő is készített tényfeltáró dokumentum-műsorokat, azon túl könyvei jelentek meg, és benne volt az irodalmi, kulturális életben.
Aztán Péter nem volt elvakult, hanem normális liberálisként élte életét. Felcsillant a remény, hogy a közszolgálati rádió az MSZMP uralma után ne maradjon továbbra is pártrádió, az SZDSZ-MSZP szócsöve.
Pörögtek az események. Három nap múlva a parlamentbe hívtak bennünket. Bakonyi Péterrel Kulin Ferenc parlamenti szobájába mentünk, ahol Csurka István és ő várt ránk. Jót beszélgettünk a média helyzetéről, a Magyar Rádióban kialakult viszonyokról és a mi elképzeléseinkről a rádió jövőjét illetően. Aztán elbúcsúztunk azzal, hogy a folytatás következik.
Mégsem lettem alelnök
Folytatás nem következett.
A rádió híreiből tudtam meg néhány hónappal később (1991. július ötödikén), hogy a miniszterelnök a Magyar Rádió alelnökeinek Király Editet, Sediánszky Jánost és Rózsa T. Endrét, a Televízió alelnökeinek pedig Bányai Gábort, Chrudinák Alajost és Peták Istvánt jelölte.
Az Országgyűlés kulturális bizottsága támogatta a Rádió, illetve a Televízió alelnökjelöltjeinek kinevezését, de a testület határozata csak a kormánypárti képviselők véleményét tükrözte, mert az ellenzék a tanácskozás elején kivonult az ülésről. A Televízió elnöke, Hankiss Elemér pedig feleslegesnek tartotta az alelnökök kinevezését.
A Rádiós Kamara állásfoglalásában kijelentette, hogy az intézmény alelnökeinek kijelölésében a kormányfőt nem szakmai szempontok, hanem kizárólag politikai megfontolások vezették. A Rádió és a Televízió alelnökeinek kinevezésével a MÚOSZ elnöksége sem értett egyet. Állt a bál.
1990. Antall József (b), Hankiss Elemér (k) és Gombár Csaba (j) beszélgetnek, miután Hankiss Elemér a Magyar Televízió és Gombár Csaba a Magyar Rádió újonnan kinevezett elnökei lettek / Fotó: MTI
Hogy mi lehetett a háttérben, kik mozgatták a sakkfigurákat, kik hozták az újabb és újabb jelölteket, arról csak sejtéseim voltak. Végül is nem kellettünk. Nekem személy szerint nem volt ellenemre a három új versenyző jelölése.
Persze Göncz Árpád köztársasági elnök – az SZDSZ nyílt vagy informális utasításainak megfelelően – nem írta alá kinevezésüket, hirtelen nem találta a tollát, és ezzel tovább mélyítette a médiaháborús árkot, a politikai szakadékot. Az alelnöki jelölések kudarcra voltak ítélve, csak akkor ezt még nem tudtuk. Azzal senki sem törődött, hogy ez a színjáték milyen súlyos sebeket ejt egyes alelnök-jelöltekben, különösen Király Editben.
Vége a szovjet vásárnak!
A médiaháború felfelé ívelő szakaszában a magyarság számára nagyon fontos esemény történt. A negyvenhét évig tartó megszállás után, Viktor Silov altábornagy személyében az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország területét. Ennek emlékére az Országgyűlés a 2001. évi XVII. törvényben nemzeti emléknappá nyilvánította június 19-ét.
Csurka István szokásához híven szarkasztikusan írt erről a napról, Elmentek (1991. 06. 30.) című írásában. ,,…A csapatok elvonultak, itt hagyták telephelyeiket, itt hagytak maguk után rengeteg romot és piszkot – ezt még kibírnánk –, de sajnos az ideiglenesség nyomasztó tudatát is.”
Majd a lényeget fogalmazta meg csaknem harminc évvel ezelőtt:
„ …miután békével elhurcolkodtak, nekünk az árnyékukkal és az itthagyott hazugságaik továbbmondóival, a makacs hatalom-mániákusokkal kell megküzdenünk, és a magunk csendes és elszánt, de mindenkor békés és emberi módján leszámolnunk. Ki kell űznünk az ideiglenesség tudatát saját lelkünkből… Szemükbe kell mondani: letelt az idő ideiglenesség várispánjai, hazugság kulcsárjai, fogdmegek, szolgák és fakezű dobosok. Vége a szovjet vásárnak!”
[A következő fotón azért érdemes elidőzni. Annus Antal altábornagytól csókkal búcsúzik Silov…:]
Annus Antal altábornagy, a Honvédelmi Minisztérium államtitkára (b) ünnepélyes keretek között búcsút vesz Viktor Silov (j) altábornagytól / Fotó: MTI
Grál-lovagok és a polihisztor – így gúnyolodott a Hócipő
„Az új szentély grál-lovagjai… és a polihisztor” – ezzel a címmel gúnyolódott a Farkasházy-féle Hócipő rajtunk 1992. február 6-án. A cikkben a képeken látható volt többek között Benedek István polihisztor professzor, Rózsa T. Endre, Regős Sándor, Gyapay Dénes, Pálfy G. István, Moldoványi Ákos, Kósa Csaba és jómagam.
Később ugyanez a szatirikus hetilap már Aranyketrecnek nevezte az új újságíró-szervezetet, a Magyar Újságírók Közösségét. Nyilván utalva Benedek István könyvére, ahol az aranyketrecbe bolondokat zártak.
És végre megalakult a MÚK
1992-ben jártunk, ekkor már az új újságíró-szervezet megalapítását nem lehetett tovább halasztani, Antall József miniszterelnök is ezt javasolta. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Magyar Újságírók Szövetség örökre bolsevik szervezet marad. [Arról, hogy ez még ma is így van, cikkünk itt olvasható]. A sajtóban teljesen elmaradt a rendszerváltás.
A MÚOSZ képtelen volt az erkölcsi megújulásra. Emiatt a Sajtószabadság Klub 1992. január 18-án a budapesti Gellért Szálló különtermében megtartotta országos tanácskozását. A budapesti szerkesztőségek mellett az újságírók küldöttei jelentős számban eljöttek Debrecenből, Szegedről, Miskolcról, Szombathelyről, Kecskemétről, Kőszegről és más településekről.
A résztvevők határozatot hoztak, hogy életre hívnak egy új újságíró-szövetséget, amely nemzeti ünnepünk előtt egy nappal, március 14-ére összehívja alakuló közgyűlését.
A Földművelésügyi Minisztérium zsúfolásig megtelt dísztermében 1992. március 14-én megalakult a Magyar Újságírók Közössége (MÚK), amelynek tiszteletbeli elnöke Benedek István orvosprofesszor, elnöke Kósa Csaba lett, főtitkárává pedig Stefka Istvánt választották.
Megválasztották az elnökség tagjait is: Chrudinák Alajost, Fekete Gyulát, Fábián Gyulát, Járai Juditot, Király Editet, Kővári Pétert, Kocsis L. Mihályt, Moldoványi Ákost, Murányi Lászlót, Pálfy G. Istvánt és Vödrös Attilát.
Tárgyal a MÚK, Stefka István főtitkár, mellette Kósa Csaba elnök / Forrás: PS
Újságírók, értelmiségiek jöttek el balról is, jobbról is, a népi és a polgári oldalról is, olyan emberek, akik megjárták Rákosi- és Kádár börtöneit, és egy közös volt bennük, a nemzeti önazonosság vállalása és az, hogy más újságírást akartak mint ami eddig volt. Ott voltak a padsorok között Lőcsei Pál, Obersovszky Gyula, Bor Ambrus, Solymár József, Szuhay Balázs, Makovecz Imre, Gross Arnold, Szervátiusz Tibor és még nagyon sokan.
A hátsó sorokban ott figyelt Farkasházy Tivadar, a hirtelen rabló-privatizációval meggazdagodott, a Co-Nexus Rt. által támogatott Hócípő főszerkesztője is. „Teddy” nyilván nem a támogatás szándékával jelent meg.
Akire még emlékszem, az Pesty László csapata, a híres Fekete Doboz volt, és a riporter Betlen János, aki az egész eseményt felvette.
Farkasházyékat az „antalli diktatúrában” természetesen a volt kommunista nomenklatúra támogatta, a Hócipőt az Athenaum Nyomda állította elő, és a szintén baráti csapat, a Magyar Posta terjesztette. Így könnyű volt. Az újságárus bódéban nem alulról kellett előbányászni az újságot, mint a jobboldali Új Magyarországot vagy a Magyar Fórumot.
Ebben a kiadványban volt minden, ami a balliberális oldalnak tetszett. Nagy pénz, nagy foci.
Balatonszárszó, 2016 Farkasházy Tivadar házigazda (b) és Selmeczi Tibor “humoristák” / Fotó: MTI
Sajtótisztességet akartunk a lejáratott sajtószabadság helyett
Nem sajtószabadságot, sajtótisztességet akarunk! – az akkor még szélsőliberális és az SZDSZ által támogatott Magyar Hírlap 1992. március 16-án ezzel a címmel jelent meg. Benedek István, a MÚK tiszteletbeli elnökének megnyitó beszéde kétségkívül nagy botrányt kavart a politika és a média világában. Világosan látta azt, ami ma is történik velünk. A következőket mondta:
„Veszélyben a haza, új Mohács előtt állunk, amit ki kell védenünk. [taps tört ki]. Önöktől nem tapsot várok, hanem tetteket. Külső és belső ellenség vesz minket körül. Minden pillanatban támadnak minket. A külső ellenség mozgatja a belsőt is.”
Az orvosprofesszor nagy botrányt kavaró mondata még csak ezután következett, ez volt az, amit a liberális újságírók, a neoliberális értelmiség nem tudott lenyelni. Benedek István ezt mondta:
,,Nem akarunk sajtószabadságot, mert az elviselhetetlen mocskolódássá válik, nem akarunk szólásszabadságot, mert mocskolódás lesz belőle. Mi SAJTÓTISZTESSÉGET ÉS SZÓLÁSTISZTESSÉGET AKARUNK.”
Dr. Benedek István Széchenyi-díjas orvos, író / Fotó: MTI
Először fejtette ki valaki a polgári újságírás lényegét.
Sajtótisztesség nélkül nem lehet objektív újságírás, mert a sajtószabadság leple alatt mindenféle hazugságokkal lehet félrevezetni az embereket. Lassan rá kellett jönnünk, hogy a liberális újságírás alig különbözik a bolsevista diktatúra újságírásától. Vagyis csak az lehet igaz, amit az ő lapjaik közölnek.
Ennek megfelelően a magyar balliberális média ordas hazugságokkal mindjárt félremagyarázta a sajtótisztességről alkotott véleményt, és azt kürtölte szét a világnak, hogy az új újságíró szervezet, a MÚK el akarja törölni a sajtó-és szólásszabadságot.
Felidézek még néhány felszólalást. Makovecz Imre építész köszöntőjében kiemelte, hogy az újságírói mélységekből ellenőrizhetetlen mennyiségű mocsok jön fel, fuldoklik a kosztól. Én kifejtettem, hogy az új újságírói közösséget biztosan megpróbálják majd a különböző erők agresszornak feltüntetni. Sőt, a Demokratikus Charta nevében nyílt politikai harc indult a médiumok kulcspozícióinak megszerzéséért. Pálfy G. István az újságírók szakmai hozzáértésének fontosságát hangsúlyozta, ebben a kérdésben nem lényeges a politikai múlt – szögezte le. Lepies György, a Sajtószakszervezet vezetője felajánlotta, hogy a MÚK tagjai beléphetnek a Sajtószakszervezetbe, mert így könnyebben jutnak nemzetközi újságíró igazolványhoz.
A tanácskozáson résztvevő Zacsek Gyula MDF-es országgyűlési képviselő, olvasói minőségében egy alapítványt javasolt azon újságírók javára, akiket a MÚK-hoz tartozás miatt üldöznek majd.
Benedek István pedig zárszavában megerősítette, hogy a MÚK semmiféle faji, felekezeti különbséget nem kíván tenni. Csak azt nézi, ki érez magyarul.
Kósa Csaba elnöki székfoglalójában azt mondta, hogy a magyar újságíró-társadalmat kívánja szolgálni. A MÚK szervezete nem valami ellen, valamiért kíván fellépni.
A MÚOSZ csak látszólag egyezkedett
Elindult valami tehát a médiában. Reménykedni lehetett, hogy esetleg megjelenik a nyilvánosságban a többszólamúság.
A pártállam volt famulusainak azonban eszük ágában sem volt az osztozkodás. A MÚOSZ látszólag készen állt az egyezkedésre a MÚK-kal, de a kommunista múltban harácsolt vagyonból [amivel azóta sem számoltak el], a pénzből, az állami és egyéb támogatásokból egy fillért sem voltak hajlandók átadni az új újságíró-szervezetnek.
Bencsik Gábor, a MÚOSZ főtitkára, mellette Stefka István és Kósa Csaba a MÚK-tól / Forrás: PS
Minden maradt a régiben. A kétféle eszmeiség nem közeledett egymáshoz.
Folytatjuk.
A vezető képen Havrilla Béláné, született Sticker Katalin és Wittner Mária látható, akiket ugyanezzel a módszerrel (“utcalányok”) igyekeztek lejáratni / Fotó: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS