Folytatódik Stefka István médiaháborús sorozata. Már 1992-ben jártunk, amikor a bolsevik MÚOSZ-szal szemben megalapították a Magyar Újságírók Közösségét, ami nyíltan kimondta: sajtótisztességet akar a bemocskolt sajtószabadság kifejezés helyett. Ennek ellenére azonnal hadjárat indult ellenük, és a létező összes eszközzel megpróbálták lejáratni. Bár eleinte arról volt szó, hogy a MÚOSZ átad valamit összeharácsolt vagyonából, hogy a másik szervezet is lélegezni tudjon, ebből persze semmi sem lett. A lejáratás módszere ma már unalomig ismerős: nőgyűlölettel, provincializmussal, kirekesztéssel és fasizmussal vádolták az MDF mellett kiállókat. Olyan értelmiségiek vezették ezt a harcot, mint az az Eörsi István, aki utcalányoknak nevezte ötvenhat hősnőit csak azért, mert politikai ellenfeleik lettek a rendszerváltoztatás után. „Az Öreg” nem felejt, a médiaháború belülről, 9. rész.
Eörsi István szerint utcalányok voltunk – ezt Tollasi Ilona forradalmár, a Baross téri fegyveres csoport egyik tagja mondta nekem egy régi interjúban. Ez azért jutott eszembe, mert a médiaháború sorozat 8. részében Eörsi álságos módon a nők védelmében lépett fel „ellenem”. Eörsi ezt írta a Kanfölény című cikkében, íme az idézet: ,, …de nem nyugszom bele abba a hangnembe, amelyet Mihancsik Zsófiával szemben használ Stefka. Már a harmadik bekezdésben Mihancsik kisasszonynak nevezi, aztán kétszer Zsófiának is. Jó, hogy nem küldi kötényesen konyhába, nem parancsol a kezébe főzőkanalat és nem dördül rá: >Az asszony verve jó!<… Valakinek gunyorosan a női mivoltára hivatkozni politikai vitában, ellenséges hangnemű cikkben olyan indulatról tanúskodik, amelyet kisebbségekkel szemben szokott szabadjára engedni a többség büszke képviselője.
A mi patriarchális-provinciális közéletünkben a >nő< épp-úgy alacsonyabbrendű kisebbséget jelöl, mint a >cigány<, a >zsidó<, a >buzi<.”
Helyben vagyunk. Niedermüller Péter mostani botrányos kijelentését hallom vissza, aki a fehér, hetero keresztényeket „rémisztő képződményeknek” nevezi. Visszatekintve a csaknem harminc évvel ezelőtti cikkpárbajra, csak annyit mondhatok, ha hibát vagy udvariatlanságot követtem el, akkor Eörsi Istvántól posztumusz – hiszen nem él már közöttünk – bocsánatot kérek. De sajnos szélsőséges, téves liberalizmusa a mai napig károsan hat.
Nincs okunk bocsánatot kérni
Ezzel fejeztem be a médiaháború nyolcadik részét. Aztán rájöttem, hogy mégsem kérek bocsánatot posztumusz sem, mivel nincs miért. Eszembe jutott Tollasi Ilona, ez a tiszta asszony, akit Biszkuné, dr. Tóth Matild (annak a Biszku belügyminiszternek, az MSZMP KB titkárának a felesége, akinek férje még a rendszerváltás után is ellenforradalomnak nevezte az 1956-os forradalmat) ítélt el hét és fél évre.
Tollasi Ilonának az volt a bűne, hogy a konyhán dolgozott és ételt főzött a többi lánnyal együtt a szabadságharcosoknak. Aztán november 4-e után a Péterfy Sándor utcai kórházból vitték ki a röplapokat. A rendszerváltás után a mátyásföldi szovjet laktanyában kapott egy 15 négyzetméteres lakást. Ez volt a “jutalma”.
Ott kerestem meg még régen, és az interjúban ezt jegyezte meg Eörsiről: „ – Azt írta rólunk egyik könyvében, hogy utcalányok voltunk és nem forradalmárok. Honnan vette ezt a hazugságot s milyen jogon veszi magának ezt a bátorságot, hogy ilyeneket írjon? Én munkáslány voltam és a szabadságunkért harcoltam”.
[Ez a beszélgetés is olvasható Otvenhatarcai.hu oldalunkon.]
Ha a mérleg nyelvét nézzük, akkor ki rendelkezik kanfölénnyel?
Én, aki kisasszonynak neveztem Mihancsik Zófiát vagy Eörsi István, aki „lekurvázta” a forradalomban résztvevő lányokat, asszonyokat? Visszaemlékezve döbbentem rá, hogy az ilyesfajta liberális magyar értelmiségi mennyire lebecsülte, semmibe vette a nőket és mennyire lenézte a munkásokat. S még ő beszélt kanfölényről.
Lennél a Magyar Rádió alelnöke?
De térjünk vissza 1991-be. Az egyik este telefonált Kulin Ferenc, az MDF kulturális, oktatási, tudományos, sport, tv-és sajtóbizottságának parlamenti elnöke. „Pista – szólalt meg. – Vállalnád, hogy a Magyar Rádió általános alelnöke lennél? Az MDF-ben többen támogatnának. Most ne válaszolj. Gondolkodj! Holnap beszéljünk!” – majd lerakta a telefont.
Persze megdöbbentem. Egész éjszaka nem aludtam. Tudtam, hogy ez nagy falat, nagy megtiszteltetés. Jól ismertem a rádiót, de sok volt már az ellenségem, és zajlott a médiaharc.
Egyértelmű volt, hogy a vezető kormánypárt, az MDF csalódott a televízió (Hankiss Elemér) és a rádió elnökében (Gombár Csaba) is. Mindketten hagyták, hogy intézményeikben elszabaduljon a pokol, és a fékevesztett balliberális újságírók válogatás nélkül támadják a kormány rendszerváltoztató intézkedéseit. Magyarán: nem közszolgálati módon irányítottak. Az MDF-nek ugyanakkor szüksége lett volna a pártatlan híradásokra, hiszen már az is nagy eredmény lett volna számára.
Kulinnak másnap választ adtam. Igen, vállalom, de egy feltétellel, ha a másik rádiós alelnök, aki a kulturális ügyekkel foglalkozik, Bakonyi Péter kollégám lesz. Ismertem jól, egy húron pendültünk, egy szobában dolgoztunk, ő is készített tényfeltáró dokumentum-műsorokat, azon túl könyvei jelentek meg, és benne volt az irodalmi, kulturális életben.
Aztán Péter nem volt elvakult, hanem normális liberálisként élte életét. Felcsillant a remény, hogy a közszolgálati rádió az MSZMP uralma után ne maradjon továbbra is pártrádió, az SZDSZ-MSZP szócsöve.
Pörögtek az események. Három nap múlva a parlamentbe hívtak bennünket. Bakonyi Péterrel Kulin Ferenc parlamenti szobájába mentünk, ahol Csurka István és ő várt ránk. Jót beszélgettünk a média helyzetéről, a Magyar Rádióban kialakult viszonyokról és a mi elképzeléseinkről a rádió jövőjét illetően. Aztán elbúcsúztunk azzal, hogy a folytatás következik.
Mégsem lettem alelnök
Folytatás nem következett.
A rádió híreiből tudtam meg néhány hónappal később (1991. július ötödikén), hogy a miniszterelnök a Magyar Rádió alelnökeinek Király Editet, Sediánszky Jánost és Rózsa T. Endrét, a Televízió alelnökeinek pedig Bányai Gábort, Chrudinák Alajost és Peták Istvánt jelölte.
Az Országgyűlés kulturális bizottsága támogatta a Rádió, illetve a Televízió alelnökjelöltjeinek kinevezését, de a testület határozata csak a kormánypárti képviselők véleményét tükrözte, mert az ellenzék a tanácskozás elején kivonult az ülésről. A Televízió elnöke, Hankiss Elemér pedig feleslegesnek tartotta az alelnökök kinevezését.
A Rádiós Kamara állásfoglalásában kijelentette, hogy az intézmény alelnökeinek kijelölésében a kormányfőt nem szakmai szempontok, hanem kizárólag politikai megfontolások vezették. A Rádió és a Televízió alelnökeinek kinevezésével a MÚOSZ elnöksége sem értett egyet. Állt a bál.
Hogy mi lehetett a háttérben, kik mozgatták a sakkfigurákat, kik hozták az újabb és újabb jelölteket, arról csak sejtéseim voltak. Végül is nem kellettünk. Nekem személy szerint nem volt ellenemre a három új versenyző jelölése.
Persze Göncz Árpád köztársasági elnök – az SZDSZ nyílt vagy informális utasításainak megfelelően – nem írta alá kinevezésüket, hirtelen nem találta a tollát, és ezzel tovább mélyítette a médiaháborús árkot, a politikai szakadékot. Az alelnöki jelölések kudarcra voltak ítélve, csak akkor ezt még nem tudtuk. Azzal senki sem törődött, hogy ez a színjáték milyen súlyos sebeket ejt egyes alelnök-jelöltekben, különösen Király Editben.
Vége a szovjet vásárnak!
A médiaháború felfelé ívelő szakaszában a magyarság számára nagyon fontos esemény történt. A negyvenhét évig tartó megszállás után, Viktor Silov altábornagy személyében az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország területét. Ennek emlékére az Országgyűlés a 2001. évi XVII. törvényben nemzeti emléknappá nyilvánította június 19-ét.
Csurka István szokásához híven szarkasztikusan írt erről a napról, Elmentek (1991. 06. 30.) című írásában. ,,…A csapatok elvonultak, itt hagyták telephelyeiket, itt hagytak maguk után rengeteg romot és piszkot – ezt még kibírnánk –, de sajnos az ideiglenesség nyomasztó tudatát is.”
Majd a lényeget fogalmazta meg csaknem harminc évvel ezelőtt:
„ …miután békével elhurcolkodtak, nekünk az árnyékukkal és az itthagyott hazugságaik továbbmondóival, a makacs hatalom-mániákusokkal kell megküzdenünk, és a magunk csendes és elszánt, de mindenkor békés és emberi módján leszámolnunk. Ki kell űznünk az ideiglenesség tudatát saját lelkünkből… Szemükbe kell mondani: letelt az idő ideiglenesség várispánjai, hazugság kulcsárjai, fogdmegek, szolgák és fakezű dobosok. Vége a szovjet vásárnak!”
[A következő fotón azért érdemes elidőzni. Annus Antal altábornagytól csókkal búcsúzik Silov…:]
Grál-lovagok és a polihisztor – így gúnyolodott a Hócipő
„Az új szentély grál-lovagjai… és a polihisztor” – ezzel a címmel gúnyolódott a Farkasházy-féle Hócipő rajtunk 1992. február 6-án. A cikkben a képeken látható volt többek között Benedek István polihisztor professzor, Rózsa T. Endre, Regős Sándor, Gyapay Dénes, Pálfy G. István, Moldoványi Ákos, Kósa Csaba és jómagam.
Később ugyanez a szatirikus hetilap már Aranyketrecnek nevezte az új újságíró-szervezetet, a Magyar Újságírók Közösségét. Nyilván utalva Benedek István könyvére, ahol az aranyketrecbe bolondokat zártak.
És végre megalakult a MÚK
1992-ben jártunk, ekkor már az új újságíró-szervezet megalapítását nem lehetett tovább halasztani, Antall József miniszterelnök is ezt javasolta. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Magyar Újságírók Szövetség örökre bolsevik szervezet marad. [Arról, hogy ez még ma is így van, cikkünk itt olvasható]. A sajtóban teljesen elmaradt a rendszerváltás.
A MÚOSZ képtelen volt az erkölcsi megújulásra. Emiatt a Sajtószabadság Klub 1992. január 18-án a budapesti Gellért Szálló különtermében megtartotta országos tanácskozását. A budapesti szerkesztőségek mellett az újságírók küldöttei jelentős számban eljöttek Debrecenből, Szegedről, Miskolcról, Szombathelyről, Kecskemétről, Kőszegről és más településekről.
A résztvevők határozatot hoztak, hogy életre hívnak egy új újságíró-szövetséget, amely nemzeti ünnepünk előtt egy nappal, március 14-ére összehívja alakuló közgyűlését.
A Földművelésügyi Minisztérium zsúfolásig megtelt dísztermében 1992. március 14-én megalakult a Magyar Újságírók Közössége (MÚK), amelynek tiszteletbeli elnöke Benedek István orvosprofesszor, elnöke Kósa Csaba lett, főtitkárává pedig Stefka Istvánt választották.
Megválasztották az elnökség tagjait is: Chrudinák Alajost, Fekete Gyulát, Fábián Gyulát, Járai Juditot, Király Editet, Kővári Pétert, Kocsis L. Mihályt, Moldoványi Ákost, Murányi Lászlót, Pálfy G. Istvánt és Vödrös Attilát.
Újságírók, értelmiségiek jöttek el balról is, jobbról is, a népi és a polgári oldalról is, olyan emberek, akik megjárták Rákosi- és Kádár börtöneit, és egy közös volt bennük, a nemzeti önazonosság vállalása és az, hogy más újságírást akartak mint ami eddig volt. Ott voltak a padsorok között Lőcsei Pál, Obersovszky Gyula, Bor Ambrus, Solymár József, Szuhay Balázs, Makovecz Imre, Gross Arnold, Szervátiusz Tibor és még nagyon sokan.
A hátsó sorokban ott figyelt Farkasházy Tivadar, a hirtelen rabló-privatizációval meggazdagodott, a Co-Nexus Rt. által támogatott Hócípő főszerkesztője is. „Teddy” nyilván nem a támogatás szándékával jelent meg.
Akire még emlékszem, az Pesty László csapata, a híres Fekete Doboz volt, és a riporter Betlen János, aki az egész eseményt felvette.
Farkasházyékat az „antalli diktatúrában” természetesen a volt kommunista nomenklatúra támogatta, a Hócipőt az Athenaum Nyomda állította elő, és a szintén baráti csapat, a Magyar Posta terjesztette. Így könnyű volt. Az újságárus bódéban nem alulról kellett előbányászni az újságot, mint a jobboldali Új Magyarországot vagy a Magyar Fórumot.
Ebben a kiadványban volt minden, ami a balliberális oldalnak tetszett. Nagy pénz, nagy foci.
Sajtótisztességet akartunk a lejáratott sajtószabadság helyett
Nem sajtószabadságot, sajtótisztességet akarunk! – az akkor még szélsőliberális és az SZDSZ által támogatott Magyar Hírlap 1992. március 16-án ezzel a címmel jelent meg. Benedek István, a MÚK tiszteletbeli elnökének megnyitó beszéde kétségkívül nagy botrányt kavart a politika és a média világában. Világosan látta azt, ami ma is történik velünk. A következőket mondta:
„Veszélyben a haza, új Mohács előtt állunk, amit ki kell védenünk. [taps tört ki]. Önöktől nem tapsot várok, hanem tetteket. Külső és belső ellenség vesz minket körül. Minden pillanatban támadnak minket. A külső ellenség mozgatja a belsőt is.”
Az orvosprofesszor nagy botrányt kavaró mondata még csak ezután következett, ez volt az, amit a liberális újságírók, a neoliberális értelmiség nem tudott lenyelni. Benedek István ezt mondta:
,,Nem akarunk sajtószabadságot, mert az elviselhetetlen mocskolódássá válik, nem akarunk szólásszabadságot, mert mocskolódás lesz belőle. Mi SAJTÓTISZTESSÉGET ÉS SZÓLÁSTISZTESSÉGET AKARUNK.”
Először fejtette ki valaki a polgári újságírás lényegét.
Sajtótisztesség nélkül nem lehet objektív újságírás, mert a sajtószabadság leple alatt mindenféle hazugságokkal lehet félrevezetni az embereket. Lassan rá kellett jönnünk, hogy a liberális újságírás alig különbözik a bolsevista diktatúra újságírásától. Vagyis csak az lehet igaz, amit az ő lapjaik közölnek.
Ennek megfelelően a magyar balliberális média ordas hazugságokkal mindjárt félremagyarázta a sajtótisztességről alkotott véleményt, és azt kürtölte szét a világnak, hogy az új újságíró szervezet, a MÚK el akarja törölni a sajtó-és szólásszabadságot.
Felidézek még néhány felszólalást. Makovecz Imre építész köszöntőjében kiemelte, hogy az újságírói mélységekből ellenőrizhetetlen mennyiségű mocsok jön fel, fuldoklik a kosztól. Én kifejtettem, hogy az új újságírói közösséget biztosan megpróbálják majd a különböző erők agresszornak feltüntetni. Sőt, a Demokratikus Charta nevében nyílt politikai harc indult a médiumok kulcspozícióinak megszerzéséért. Pálfy G. István az újságírók szakmai hozzáértésének fontosságát hangsúlyozta, ebben a kérdésben nem lényeges a politikai múlt – szögezte le. Lepies György, a Sajtószakszervezet vezetője felajánlotta, hogy a MÚK tagjai beléphetnek a Sajtószakszervezetbe, mert így könnyebben jutnak nemzetközi újságíró igazolványhoz.
A tanácskozáson résztvevő Zacsek Gyula MDF-es országgyűlési képviselő, olvasói minőségében egy alapítványt javasolt azon újságírók javára, akiket a MÚK-hoz tartozás miatt üldöznek majd.
Benedek István pedig zárszavában megerősítette, hogy a MÚK semmiféle faji, felekezeti különbséget nem kíván tenni. Csak azt nézi, ki érez magyarul.
Kósa Csaba elnöki székfoglalójában azt mondta, hogy a magyar újságíró-társadalmat kívánja szolgálni. A MÚK szervezete nem valami ellen, valamiért kíván fellépni.
A MÚOSZ csak látszólag egyezkedett
Elindult valami tehát a médiában. Reménykedni lehetett, hogy esetleg megjelenik a nyilvánosságban a többszólamúság.
A pártállam volt famulusainak azonban eszük ágában sem volt az osztozkodás. A MÚOSZ látszólag készen állt az egyezkedésre a MÚK-kal, de a kommunista múltban harácsolt vagyonból [amivel azóta sem számoltak el], a pénzből, az állami és egyéb támogatásokból egy fillért sem voltak hajlandók átadni az új újságíró-szervezetnek.
Minden maradt a régiben. A kétféle eszmeiség nem közeledett egymáshoz.
Folytatjuk.
A vezető képen Havrilla Béláné, született Sticker Katalin és Wittner Mária látható, akiket ugyanezzel a módszerrel (“utcalányok”) igyekeztek lejáratni / Fotó: MTI
elképesztő!
2020-06-15 at 21:52
kósa csaba a munkásőr c.lap munkatársa volt…
ikabika
2020-06-07 at 02:27
,Nem akarunk sajtószabadságot, mert az elviselhetetlen mocskolódássá válik, nem akarunk szólásszabadságot, mert mocskolódás lesz belőle. Mi SAJTÓTISZTESSÉGET ÉS SZÓLÁSTISZTESSÉGET AKARUNK.”
Azért ez a mondat nagyon rosszul volt megfogalmazva, lehet, hogy jószándék volt mögötte, de ezüsttálcán kínálta magát a félreértésre.
Sajtószabadság kellett volna, mert hiába volt elméletben sajtószabadság, a gyakorlatban az összes forrásra a baloldal tette rá a kezét, és nem hagyott jobboldali hangot érvényesülni. Tehát gyakorlatban mégsem volt sajtószabadság. Az rendben van, hogy sajtótisztesség kellett volna, de ezt a sajtószabadság ellentéteként tálalni nem tűnik okos dolognak. A probléma nem a mocskos vagy egyesek számára kellemetlen hangnemmel volt, hanem a baloldal intézményi és gazdasági uralmával, amit nem volt hajlandó megosztani.
Gedeon Szánti
2020-06-06 at 06:52
…iger…az erőből ennyire tellett…
Károly
2020-06-02 at 13:17
Ha már az utcalányoknál tartunk, Egerben 1945 után minden egri utcalány a párbizottságon, ÁVÓ-n lett foglalkoztatva.
Falusy Jobbágy
2020-06-02 at 10:34
Reményteljes, de teljesen jóhiszemű törekvés volt a MÚK. Barátommal főiskolásként léptünk be, de már akkor látszott, hogy nem tud/akar az Antall-kormány komoly segítséget adni a fojtogató ballib médiatúlsúly elleni küzdelemhez
IDEJE VAN!
2020-06-02 at 01:40
“Nekünk nem volt elég a koncepciós perek időszaka, nem volt elég a kádári megtorlások kora, nem volt elég 2006. véres októbere, s az azt követő, állami parancsra elkövetett bírói törvénytelenségsorozat. Mi nem tanultunk a történelem tragikus korszakaiból. Mi engedtük tíz év alatt a fejünkre nőni a demokrácia égisze alatt mindazon civilszervezeteket és pártokat, amelyek de facto az Alaptörvény és a Btk. ellenében nemzetünk, hazánk, államformánk, társadalmi békénk ellen dolgoztak. Engedtük a bírák érzékenyítését is, s még ma is ott tartunk, hogy a hazaárulás kisebb vétek, mint a Clark Ádám téri fű vadhajtásaira lépés.
Ma pedig? Csodálkozunk, hogy teljesen irreális perekben teljesen irreális ítéletek születnek, hogy bűnözők lehetnek jogi tanácsadók, pártelnökök, s Budapestet is a dilettantizmus kormányozza. Miért? Mert nincs rend, mert egy ócska szlogenre hagyatkozunk, amelynek sem értelme, sem szellemisége nincs, mert a fogalom sem létezik, illetve csupán egy ógörög, nevében rosszul fordított politikai csoport rövid uralmát idézi, s amelyre leginkább Schiller definíciója illenék.
Igen! Egy, a rendnélküliségből eredő, jogerős bírói döntés ügyében hozott határozatot a Kúria. Jogszabályok szerint. Mert, ha valamely szerv e kérdésben jogos döntést hozott, az egyedül a Kúria volt.
Kár tehát őket gyalázni, az eredeti döntést hozó bíró helyett, a pert indító Soros-szervezet helyett, a randalírozó és/vagy iskolát nem is látogató romák helyett, a „megnépszavazott” Stop Soros törvény be nem tartói helyett! Hiszen, amikor egy perben pénzbírságot szabnak ki, akkor maximum ötforintosokkal lehet borsot törni a felperes orra alá. Nem lehet Boci csokiban leróni a büntetést, mert mi úgy döntünk, hogy az illető elinná. Övé, igya el!
A tanulság Gyöngyöspata ügyében az, hogy volt lehetőségünk… lett volna lehetőségünk arra, hogy mindez ne történhessék meg. Rendet tehettünk volna, hiszen uniós gazdáink így is, úgy is, megtagadnák a szót Varga Judittól… az ő demokráciájuk nevében. A másik tanulság: demokrácia ide, vagy oda, meg kellene érteni, értenünk végre, hogy csak egy fenekünk van… az pedig két nyereghez igen kevés!”
.
IDEJE VAN!
2020-06-02 at 01:41
https://stoffangyorgy.blogspot.com/2020/05/stoffan-gyorgy-gyongyospata-ugy-ahogy.html?m=1&fbclid=IwAR2Fop8qulKxhKS-JKuJgFNpLZNUDDcsrviR6vYxtygjis-_FQbAVkh3moU
Tomastom
2020-06-02 at 06:12
Igen.
Már több éve írom ide is, hogy a Fidesz nem rendezte és nem rendezi a sorait. Finoman szólva kinyalta a valagát az ellenzéknek jogi értelemben. Ugye tudjuk más rendszerek alatt ez nem így volt.
Már majdnem tíz éve annak, hogy tehetett volna azért, hogy mindezek nem következzenek be.
Édes kevés az, hogy mi többen vagyunk és megválasztanak bennünket. Nem mindig lesz ez így.
Sőt mondhatnám nemsokára ez be is fog következni. A soros pénzelt erők, lásd Budapest pénzért bármit elérnek. Tehát ez a fajta mindent elnézek az ellenzéknek és minden megengedek, mondhatnám azt röhögnek rajta hozzáállás nem lesz nyerő sokáig. Az ellenségnek politikailag meg van kegyelmezve, ráadásul nemzetközi össztűz alatt nem folytatható sokáig, mikor tudjuk, hogy már szerződéseket rúgnak fel nyíltan.
A hazaszeretet és a nemzetiségi kérdések és a jó gazdaságpolitika is frázisokká fognak válni, a billegő választók körében. A liberális-kommunisták megint a fejünk felett fognak ítélkezni, úgy ahogy megígérték, ez ami biztos a Fidesz jövőjéből… Persze soha nem kívánom senkinek ezt.
apro_marosan_petergabor
2020-06-01 at 23:16
Eörsi.
SZDSZ az SZDSZ. Kutyából nem lesz szalonna. Internacionalista újságíróból patrióta. Kún Bélából demokrata, Szamueliből fillantróp, Karácsonyból városépítő.
Gáspár Anette
2020-06-01 at 23:32
Harácsony nem is ígérte, hogy várost épít.
Harácsonynak az a feladata, hogy a háttérembereivel együtt mindent porig romboljon.
Az összes ellopott kerületben, községben, városban ugyanez megy, koncepciózusan, következetesen.
gyozo2018
2020-06-01 at 18:53
“A pártállam volt famulusainak azonban eszük ágában sem volt az osztozkodás. A MÚOSZ látszólag készen állt az egyezkedésre a MÚK-kal, de a kommunista múltban harácsolt vagyonból [amivel azóta sem számoltak el], a pénzből, az állami és egyéb támogatásokból egy fillért sem voltak hajlandók átadni az új újságíró-szervezetnek.”
Hogyan számol el ezzel Bencsik Gábor, a MÚOSZ akkori főtitkára?!
Itt, vagy legalább a Demokratában megtehetné. Az tisztességes lehetne.
Kerekferke
2020-06-01 at 18:50
“Pálfy G. István az újságírók szakmai hozzáértésének fontosságát hangsúlyozta, ebben a kérdésben nem lényeges a politikai múlt – szögezte le.”
Ő valóban tagja volt az MSZMP-nek.
Gáspár Anette
2020-06-01 at 18:49
“a sajtószabadság leple alatt mindenféle hazugságokkal lehet félrevezetni az embereket.”
Kiváltképp tombolt és tombol a vészhelyzet bejelentése óta.
gyozo2018
2020-06-01 at 18:44
“az ilyesfajta liberális magyar értelmiségi”
Nem volt magyar.
Nem volt értelmiségi.
Eörsi belpesti, ócska, primitív újproli volt.
Bad Attitude
2020-06-01 at 21:23
Eörsinek igaza van.
Az anyja az valóban utcalány volt.
“belpesti, ócska, primitív új proli”
Tomastom
2020-06-01 at 17:42
Sajnos az elvtársak mai is hasonló kártékonysággal dolgoznak mint anno.
Ez ellen a mai napig nem tett és nem tesz semmit a Fidesz.
Ha egyszer a baloldal megkaparintja a hatalmat a Fidesznek annyi lesz….
És ezt most nem rosszindulatnak, hanem figyelmeztetésnek szántam.
Hans Landa
2020-06-02 at 10:11
Tomastom:12 év 2/3-os kormányzás után még mindig ilyen médiaviszonyok uralkodnak ez nevetséges,sajnálatos.Valaki(k) nem működnek elég hatékonyan,Budapest elvesztése fatális hiba volt,egyéb forgatókönyvre gondolni sem merek.