Csurka István 1992 nyarán írta meg híres cikkét, amelyben őszintén szólt Antall József betegségéről, az MDF gyengeségéről, a visszatérésre kész “pufajkásokról”. „ Antall József a magyar politika nagy alakja, a történelem kiegyező, stabilizáló, megőrző politikusai között valahol Deák és Bethlen István között van a helye – írta. – A sors, az Isten azonban nem elég kegyes hozzá és a magyarsághoz. Antall József, mint tudjuk, nem teljesen egészséges. Betegségét egyszer már rútul kihasználták. Operációjának idejére időzítették a taxisblokádot. Amilyen nyerő lapja volt ő a kilencvenes választásokon az MDF-nek, annyira zavarba ejthető most betegsége folytán. Amilyen aljas emberekkel kell farkasszemet néznünk – kommunistákkal! – elképzelhetetlen, hogy a betegségét ne használnák fel ellene, ellenünk a választási harcban.” Csurka István cikkében megerősítette, hogy Antallnak, az Isten által meglátogatott embernek biztosítania kell az utód kijelölését és betanítását. „Ez a feladat sürgős, mert a volt nómenklatúra pufajkásai itt ólálkodnak a kertek alatt” – hangsúlyozta az író-politikus. Szavai után sokan neki támadtak, köztük a későbbi hírhedt áruló, Debreczeni József is. Folytatjuk Stefka Isván sorozatát a médiaháborúról. 13. rész, Antall és Csurka konfrontálódása.
Amíg dugába dőlt az 1992. évi médiatörvény-tervezet, aminek kudarcáért Antall József miniszterelnök elsősorban Haraszti Miklóst, a Kulturális Bizottság SZDSZ-es tagját tartotta felelősnek, addig Csurka István megjelentette a Magyar Fórumban Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje című írását (1992. augusztus 20.).
Csurka súlyos kritikát írt az MDF-ről. Szerinte a vezetést a népi-urbánus belső ellentétek megbénították. Írásában visszautasította az antiszemitizmus vádját, amely „az első perctől kezdve árnyékként követi a Magyar Demokrata Fórumot. Ez ellen a vád ellen a kormány folyamatosan védekezni kényszerül. Azt, hogy az MDF-ben antiszemiták vannak, nem a demokratikus ellenzék találta ki, hanem csak örökölte az Aczél-féle agitpropagandában működő éceszgéberektől.“
Csurka István az MDF-SZDSZ paktumot is kritizálta. „Az MDF ebben a paktumban átengedte a gyakorlati hatalom egy jelentős részét annak a szűk körnek, amelyet legyőzött, amellyel az egyesülést még a kerekasztalnál is el tudta hárítani. Hogy mennyire a gyakorlati hatalomról van szó és mennyire a rendszerváltozás mélységéről és mikéntjéről, azt Göncz Árpád alá nem írásai, a privatizációban szerzett nómenklatúra előnyök és az egyes apparátusok kommunista fertőzöttségét mutatja.”
Csurka a paktum kapcsán a sajtóról a következőket írta: „Kezdetét veszi a kormány és az MDF teljes lejáratása és a magyar értékek nyílt kigúnyolása… Ezért tehát össztűz mindenre, ami nemzeti, népi és magyar. Lejáratni a hagyományt, kidobni a közös kincseket, korszerűtlennek nyilvánítani mindent, amit népi kéz teremtett és megalázni, állásából kivetni mindenkit, aki vállalni meri a magyarságát”.
Az író-politikus úgy látta, hogy a paktum a rendszerváltásra végzetes következményekkel járt, a társadalom igazságérzetét megtaposták, züllött a közgondolkodás, a félre tájékoztatott tömeg már inkább hallani sem akart az igazságtételről.
Fejti György és Csurka István – Egymással szemben / forrás: Mnl.gov.hu
Sólyom László és az elmaradt igazságtétel
Holott az igazságtétel végrehajtása lényeges kérdés volt. Göncz Árpád akkori köztársasági elnök előzetes alkotmányossági vizsgálatot kezdeményezett, amelynek eredményeként a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság 11/1992-es határozatában kimondta, hogy a törvényszöveg sérti a jogbiztonság követelményét, mivel indoklása szerint jogsértéssel nem lehet korábbi jogsértést orvosolni. „Jogsértéssel nem lehet jogállamot építeni”. A „jogsértés” alatt az elévülés utólagos kiiktatását értette, amivel a törvény a büntető törvénykönyv alapján már elévült bűncselekményeket kívánta újra büntethetővé tenni.
Továbbá kimondta, hogy az új alkotmányos berendezkedés létrejöttével sem szűnt meg a jogrendszer folyamatossága, ezért a korábban érvényben volt jogszabályok jogi érvényessége nem vonható kétségbe.
A határozat külön kimondta, hogy a hazaárulás bűntettének jogi konstituálása esetén alkotmányellenes a törvényszöveg eljárása, tehát a védelmezendő jogi tárgyban – mármint a haza fogalmában – az 1944 decembere és 1990 májusa között eltelt időszak során többszörösen is végbement változásokat a törvény figyelmen kívül hagyta. Mivel az alkotmányossági vizsgálat előzetes volt, a törvény sohasem léphetett életbe.
Sólyom László ezzel az érveléssel, jogi aggályoskodással súlyos hibát követett el. A magyar társadalom igazságérzetét mélyen megsértette és megoldatlanná vált a bűnt elkövetők felelősségre vonása. Ez üzenet is volt a következő politikai hatalomnak, hogy súlyos bűncselekményeket, emberiesség elleni tetteket ezek után is el lehet követni következmények nélkül.
Aztán sunyi érvelések is előkerültek, miszerint a törvényszöveggel szembeni jogi aggályok mellett fontos politikai aggályok is felmerültek. Kérdéses volt, hogy az erkölcsi rend helyreállítását célzó lusztrációs törvény nem lesz-e végül a bosszúállás eszköze. Mécs Imre, az SZDSZ vezérszónoka rámutatott, hogy a második világháború után a háborús bűnök megtorlását a magyar társadalom nem megtisztulásként, hanem egy tőle függetlenül végbemenő bosszúhadjáratként, valamint hárítási lehetőségként élte meg. Álláspontja szerint a Zétényi–Takács-törvény is csak arra lett volna jó, hogy bűnbakokat képezzen, és a társadalom ne nézzen szembe azzal, hogyan jutott el a legvidámabb barakkig.
Micsoda álságos érvelés volt ez a halálra ítélt Mécs Imre részéről, aki állítólag megszenvedte az ötvenhat utáni megtorlást. Ha valóban megszenvedte volna, akkor bajtársai miatt sem utasíthatta volna el az igazságtételi törvényt.
Aztán a háborús bűnöket nem egy egész országon, egy egész népen torolták meg? Nem volt ez bosszúállás? De, ha csak ennyi lett volna!
A két részletben hatalomra került kommunizmus (1948-1956, majd 1956-1990) célja a magyar identitás széttörése volt, a megaláztatás a kisebbségi érzés erősítésével, hogy még egyszer fel ne merje emelni a fejét e kultúrnemzet.
Pető Ivánról akkor még nem tudták, hogy jó oka volt a vitára
A törvényt ugyan elfogadta az országgyűlés, de rendelkezéseit sohasem érvényesítették. Elfogadása után az azzal kapcsolatos vitákból a Magyar Televízió egy máig is emlegetett, emlékezetesen indulatos tévévitát hozott össze a Testnevelési Főiskola színháztermében a kormánypárti, azaz MDF-es Kónya Imre és az ellenzéki, SZDSZ-es Pető Iván között.
Az 1991. november 16-án megrendezett vita során a közönségben nagy indulatokat gerjesztett, hogy Pető – az új demokratikus állam kialakításának elsődlegességét, és az idő múlását, az előretekintés fontosságát hangoztatva – az igazságtétel ellen foglalt állást.
(Pető Ivánról a vita idején még nem derült ki, hogy apja és anyja is az ÁVÓ-nál szolgált.)
A gyilkosok most is, -mint nálunk szinte mindig- megbocsátást nyertek. A balliberális sajtó állandó hazugságspirálja és a folyamatos dezinformáció tovább feszítette a húrt.
Nemhogy nem történt meg az igazságtétel, de felemásra vagy sehogysem sikerült a valódi ügynökök, a tartótisztek, s az MSZMP politikai felelőseinek felelősségre vonása. Ez morálisan óriási károkat okozott a társadalomnak. És máig tart.
A sokaknak ártó III/II-es, és III/III-as beszervezettek [különösen azok, akik anyagi, utazási, stb. előnyökért mentek bele a besúgásba] az ismeretlenség homályába vesztek, élvezték árulásuk, besúgásuk előnyeit, amíg olyan tisztes polgárokat vádoltak meg hamisan, akiknek semmi közük nem volt a belügyhöz vagy a titkosszolgálatokhoz.
Ez a sárdobálás máig tart. Így lehetett mindent összemaszatolni, besározni. A tisztázás, a nyílt színre lépés elmaradása egyértelműen az eltelt harminc év legnagyobb politikai kudarca.
Rendőri erővel kell fellépni!
Csurka István váteszként jósolta meg a Néhány gondolat… című írásában, hogy mivel jár a rendteremtés elmaradása.
Szerinte a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban haladéktalanul rendet kell[ett volna] csinálni rendőri erővel, eltávolítani a törvényellenesen kinevezett intendásokat és sleppjüket, és ha a köztársasági elnök úr továbbra is ellenáll, ha a törvénytelenség útját járja, akkor bármilyen adminisztratív intézkedés, bármilyen erő igénybevétele igazolható lehet – hiszen törvénytelenségben egyik sem ér fel az ismételt aláírás-megtagadásokkal. Ha viszont erre a kormány képtelen – szögezte le Csurka –, akkor az MDF maradékának nem szabad „alatta maradni”, mert „az egész rádűl és agyonnyomja”.
Ez a hang, ez az igazságmondás nemcsak az SZDSZ-MSZP meghatározó politikusait háborította fel, hanem magát a Magyar Demokrata Fórumot is.
Az MDF nagy nyilvánosság előtt szembesült a valósággal. Szembesült azzal, hogy mit gondolnak a tesze-tosza politizálásról. Persze azt is látni kell, hogy Csurka, az MDF egyik alapító és meghatározó politikusa sem volt egészen tisztában az erőviszonyokkal, és az is világos, hogy kevésnek érezte a jogállamiság lehetőségeit.
Ahogy emítettük, abban az időben a Sólyom László vezette Alkotmánybíróság ellene volt a Zétényi-féle igazságtételi törvénynek és a számonkérésnek. Sólyom döntéseivel az MSZP és az SZDSZ malmára hajtotta a vizet. A köztársasági elnök személye szent és sérthetetlen volt, mégha Göncz Árpád döntései törvényellenesek is voltak, mégha pártpolitikai alapon (az SZDSZ-nek engedelmesedve) a magyar kormány, a magyar nép, egyáltalán Magyarország ellen is cselekedett.
A rendőrség állományának többsége a régi kommunista pártállam tagjaiból állt, eszük ágában sem lett volna az Antall-kormánynak engedelmeskedni. Nem úgy, mint később, amikor Gyurcsány füttyszavára (2006. október 23.) fegyveresen rontottak neki a békés tömegnek és verték, lőtték őket.
Az ügyészségről és a bíróságról nem is beszélve. Személyi állományuk mélyen be volt épülve a Kádár-, sőt a még a Rákosi-féle igazságszolgáltatásba.
Mit gondolhatott a kiváló drámaíró, hogy az úgymond szabad Magyarországon milyen rendet lehetett volna teremteni a sajtóban 1992-ben? A Taxisblokád elegendő tanulság kellett volna, hogy legyen. Aztán Antall József miniszterelnök mélységesen demokrata volt. Nála az erőszak ki volt zárva.
Február 12-én a Parlamentben folytatta munkáját az Országgyûlés. A képen: Jeszenszky Géza, Boross Péter és Antall József az ülésteremben / Fotó: MTI
Antall József betegsége és következményei
A biztosítékot Csurka fent említett írásából (Néhány gondolat…) a miniszterelnökről vallott véleménye verte ki. Olyan dolgot fedett fel, amit mindenki tudott, amiről mindenki csak suttogva beszélt. Visszatekintve a huszonnyolc évvel ezelőtt keletkezett írására – bármilyen fájóan hangzanak Csurka megállapításai –, azt kell mondanom, hogy egy a nemzetét féltő, őszintén gondolkodó, felelősségteljes politikus, művészember megnyilatkozása volt ez.
„Az MDF nem veszhet oda, mert ez a párt a legsajátosabb képződménye ennek a magyar századnak” – írta Csurka István. Az MDF a sorozatos lefekvéseket, visszavonulásokat, a médiaalkukat és packázásokat nem vállalhatja. Majd zárójelben, kiemelten jegyzi meg:
„(Én egyszer már a Gyűjtőfogházban aláírtam saját internálásomat, még egyszer nem akarom aláírni.)”.
Zseniális gondolat volt ez az akkori helyzetről.
Innen szó szerint ídézem Csurka Magyar Fórumban megjelent írását: „Mindez megkerülhetetlenül érinti Antall József személyét.
Antall József a magyar politika nagy alakja, a történelem kiegyező, stabilizáló, megőrző politikusai között valahol Deák és Bethlen István között van a helye. Az ő bölcsessége, önmérséklete, előrelátása és higgadtsága nélkül már régen zűrzavarba süllyedt volna ez az ország.
A sors, az Isten azonban nem elég kegyes hozzá és a magyarsághoz. Antall József, mint tudjuk, nem teljesen egészséges. Betegségét egyszer már rútul kihasználták.
Operációjának idejére időzítették a taxisblokádot. Amilyen nyerő lapja volt ő a kilencvenes választásokon az MDF-nek, annyira zavarba ejthető most betegsége folytán. Amilyen aljas emberekkel kell farkasszemet néznünk –kommunistákkal! – elképzelhetetlen, hogy a betegségét ne használnák fel ellene, ellenünk a választási harcban.”
Csurka István gondolatainak vége felé megerősíti, hogy Antallnak, az Isten által meglátogatott embernek biztosítania kell az utód kijelölését és betanítását. „Ez a feladat sürgős, mert a volt nómenklatúra pufajkásai itt ólálkodnak a kertek alatt” – hangsúlyozta az író-politikus.
Debreczeni József első árulása
Sokan felhördültek akkoriban, hogy egy élő emberről így írni nem volt ízléses, nem volt szerencsés. Erre mondta Antall József miniszterelnök szellemesen a Csurka írásra, hogy ez írói munkásságának része volt. Egy másik párttársa, Debreczeni József viszont kiforgatta Csurka szavait és véleményével aládolgozott a liberális bel-és külföldi mainstreamnek. Debreczeni József ezt írta a Népszabadságban (1992. augusztus 27.):
,,Pista! Mindazon elemek halmaza, amelyet eddig kimutattam a szövegedből (amely kiordított belőle!): kirekesztő, faji ihletésű, kizárólagos értékként felmutatott nemzeti kollektivizmus, társulva az antidemokratikus, antikommunista és antiszemita elemekkel hibátlanul megfelelnek egy komplett náci ideológiai alapvetésnek”.
Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, a műsor vezetõje a Klub Rádió Kontra címû adásában Debreczeni József “politikai elemzővel” beszélget / Fotó: MTI
Ez olaj volt a médiaháború tűzére. Nagy lángot vetett, különböző liberális, bolsi firkászok, politikusok számtalanszor ídézték a „náci alapvetést”, külföldi liberális lapok is, mondhatni Csurka István haláláig. Sikerült a nemzeti oldalt egy jó ideig taccsra tenni.
Antallban és Csurkában a hazaszeretetük volt közös
Bármennyire fájó volt sokaknak ez az írás, én mégis úgy látom, hogy Csurka István, a politikus, a művész, az ember a legnagyobb tisztelettel szólt harcostársáról. Ellenfeléről? Nem tudom, de-e két különböző habitusú, két különböző hagyományokból, mélységekből elindult, sok mindenben nem egyetértő politikusban mégis volt egy közös nevező: a népük, a nemzetük íránti olthatatlan szeretett, aggódás. Mindketten Európában, de azon belül is csak Magyarországban gondolkodtak. Világosan látták, hogy a világpolitika kegyetlen, gonosz és kíméletlen. Céljuk végig nem volt más, mint a magyarság megmentése, az örökös harc a túlélésért.
Ha visszatekintünk az elmúlt harminc év küzdelmeire, nem ez történik ma is? Ma nem pufajkások árulják a hazát az internacionalizmus jegyében, hanem külföldről pénzelt ügynökök a globalizmus céljainak megfelelve. Antall József és Csurka István már nem él, de tevékenységükre, személyükre jól eső érzéssel, s büszkén tekinthetünk. Nem is olyan régen még itt voltak közöttünk olyan magyarok, akik követték Árpádék, a Szent Istvánok, a Hunyadiak, a Zrínyiek, a Rákócziak, a Petőfiék, a Kossuthék, a Széchenyiek, az Andrássy Gyuláék, a Tisza Istvánék, a Teleki Pálék, a Bethlen Istvánék, a Radnóti Miklósék, az 56-os forradalmárok-és szabadságharcosok hagyományait: „ …a Haza minden előtt”.
Nekik köszönhetjük a többi között, hogy fennmaradt az ország, nem süllyedtünk bele a káoszba, a fizetés-képtelenségbe, a nincstelenségbe. Őket sokan, sokszor elárulták. Mindig voltak labancok, Quislingek a történelmünkben, ahogyan ma is vannak. A sajtó, a háttérhatalom árnyékában ott húzódnak azok az ellenségként viselkedő újságírók, akik lehetetlenné akarják tenni hazánkat.
Antall József, amíg miniszterelnök volt számukra közellenségnek számított: arisztokratikus, gőgös, lenéző, akit nem érdekel a közemberek sorsa. Tudjuk, hogy ez hazugság volt. A balliberális oldal ezt próbálja elfelejteni és szinte a saját miniszterelnökükként kezdik emlegetni, aki türelmes, megértő, humánus és demokrata volt. Pedig betegsége idején is ezerrel támadták. Azt a hazugságot terjesztették róla, hogy a külföldi gyógykezelését az állam pénzén finanszírozta.
Már akkor tudtuk, hogy a gyógykezelésre a volt tanítványai, tanártársai dobták össze a pénzt. De hát ők ilyenek.
A halálos beteg Antall József lejáratása a Kurírban (1992)
Most szeretnék piedesztálra emelni Antallt. Szellemi örököseiknek, a gyilkosok leszármazottaiknak sikerült megszerezniük Nagy Imre örökségét. Ez legyen az övéké. Antall Józsefhez és 1956-hoz viszont nekik semmi közük.
Egy szerencsénk van a máig tartó médiaháborúban is, az az, hogy az elmúlt tíz évben újra talpra tudott állni a nemzet. Építkezünk. Nem mondom, hogy zajmentesen, de épül az ország. Egyre többen látják, látjuk, hogy kormányozni nem lehet kényelmes fotelből, két whisky között kígyózva. Ez a munka kitartást igényel. Ez hosszútávfutás, Uraim!
(Folytatjuk)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS