A pandémia okozta gazdasági válság meg kell, hogy változtassa az anyagi világhoz való viszonyunkat. Ha valamiben, akkor a neoliberalizmus fő paradigmájában, az állam minimális szerepvállalásában és a szabadpiac korlátok nélküli működésében biztosan felül kell vizsgálnunk a hidegháború vége óta megkérdőjelezhetetlen dogmákat úgy Észak-Amerikában, ahogy Európában is. Ehhez azonban csiszolnunk kell a valósággal való kapcsolatunkon is, amelyen a hadilábon álló szociálliberalizmus sem segíthet, hisz lassan másfél évtizede pontosan az illuzórikus volta miatt bukott meg. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a szocializmus tervgazdálkodásába kell keresnünk a megoldást, hisz az a másik szélsőség, de mivel a válság megmutatta azt, hogy a gazdaságban az állami szerepvállalás elengedhetetlenné vált, így valami (arany) középutat kell keresnünk.
A liberalizmus sosem volt összefüggő eszmerendszer. Csak némely anyagias politikai ügy, az egyén korlátlan szabadságában való hit, illetve a hagyományos közösségekkel szembeni bizalmatlanság rendezte egybe szószólóit. Jelenleg (idehaza és többnyire Európa-szerte), három iskola működik. Létezik egy neoliberális gondolatiság – nyílt gazdasági érdekérvényesítéssel, burkolt politikai artikulálódással. A szabadpiaci verseny és a kozmopolitizmus pártolójaként. Másodszor vannak a bukott, de éledező szociálliberális szervezetek, melyek a piaci versenyből fakadó egyenlőtlenségre adnak választ. Szocialista elvet – az anyagi egyenlőséget – kavargatják a klasszikus eszmébe. A lemaradókat segélyekkel, pozitív diszkriminációval próbálják felemelni. A szociálliberalizmus születése (de léte is) voltaképp a neoliberalizmus versenyének káros következményeire vezethető vissza. Végül beszélhetünk egy pluralista és zöld alapokon álló „új hullámról”, amely tanult a liberális kudarcokból. Keverik is rendesen az ideák katyvaszát: multiellenesek, a közösség felé is kacsingatnak, környezetvédők is, viszont végtelenül relativizálják a világot. Vallják: nincs igazság, csak vélemény; nincsenek végső társadalmi normák, csak a szabadság. Egy közvetlenebb demokráciát álmodnak, de még nem találták meg a koherens mondanivalójukat. A neoliberalizmus visszaszorulóban van, a szocialista változat már rég csődöt mondott. A harmadik iskola esetében pedig kérdés, hogy egyáltalán el tudják e magukat úgy helyzeni a politikai dimenzióban, hogy rátaláljanak biztos szavazóikra. Haldoklana a liberalizmus? Nagyon nem!
Liberalizmus: nem vész el, csak átalakul
A liberalizmus – akár egy káros energia – nem veszett el, csak átalakult. A neoliberalizmus átszivárogott a gazdasági hatalomba és számos nem-liberális pártba. Fő mondanivalója: a szabadpiaci verseny, illetve az abszolutizált szabadságeszmény minden oldalon felüti fejét. Vannak hús-vér képviselői a bal- (és bármennyire vitatják) a jobboldalon is. A szabad piaci verseny azonban nem működik akkor, és nincs is rá szükség, mikor gazdasági válság szedi valós áldozatait.
De a gazdasági válságra rossz választ kínált a szociálliberalizmus is. Korábban is buktak meg közülük (Blair, Schröder), de agóniájuk vége a 2008-ban kezdődő pénzügyi válság volt. A válság utáni akut problémákra ajánlott bizonyos szociális megoldások, ha azt új szájak mondják és megtartják a szabadság vonzó mázát, könnyen ismét elcsábíthatják a választókat. Ha képesek új arcokat csatasorba állítani. Itthon egyelőre a hiteltelen, bukott miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc igyekszik ennek az újjászületésnek az élére állni.
A harmadik, a kevert „új hullám”, egyelőre nem tudta magát pozicionálni. Sem nálunk, sem Európa nagyobb országaiban nincs önálló karaktere. Abban bíznak jogosan, hogy így jobbról és balról is partnerként tekinthetnek majd rájuk. De ehhez egy modern, fiatalos és plurális jellegű önarcképet kell megfesteniük. Ez hosszadalmas és sikertelenséggel fenyegető folyamat. Bár lassú víz partot mos, és a Momentum mintha ezt az áramlatot keresné.
Tehát, ha a neoliberális elveket képviselő pénzügyi intézetek kormányokat buktatnak vagy demokráciákra tudják erőszakolni társadalomfilozófiájukat, ha az egyenlőségre törekvő szabadelvű szervezetek ismét éledeznek, és ha egyeseknek van új mondanivalójuk a globalizmus kihívásaira, akkor nem állíthatjuk, hogy a liberalizmus eszméjének leáldozott volna.
Ne felejtsük el: míg a neoliberalizmus legnagyobb bűne az embertelen verseny, a szociálliberalizmus pedig a társadalmi igazságosság ellen vét, addig az „új hullám” változata megkérdőjelez minden hagyományos normát és a nihilizmusba taszítja az egyént. De a közös bűnök a legsúlyosabbak. Az egyén szabadságát oly módon kívánják ma is végteleníteni, hogy annak minden közösség és az abból fakadó hagyományos erkölcs áldozatul esne. Így – ha látszólag erőtlenek is – ne engedjük, hogy a humánum a liberális hegemónia áldozata legyen.
The History of Classic Liberalism
Liberalizmus: az önzőség eszméje
A 18. századbeli Helvetius szerint az ember alaptermészete az egoizmus, mely építőköve minden a fejlődésnek, Mandeville írása, a Méhek meséje szerint pedig a gazdasági gyarapodás az egyéni érdekek szabadjára engedésén múlik. A kortárs Adam Smith továbbgondolva fogalmazta meg a „láthatatlan kéz” pozitív munkálkodásának hazugságait, ami a gazdaságban érvényesülő liberalizmus első klasszikusa. Szerinte az egyén önző érdekein nyugvó cselekedeteit egy spontán törvény, a kereslet és a kínálat egyensúlya rendezi a gazdasági fejlődés irányába. Ez az a bizonyos láthatatlan kéz. Az egyén egoista gazdasági érdeke minden gazdasági fejlődés kulcsa. Ez pedig jó és az állam ezt nem korlátozhatja – vélik majd liberális követőik. Később, a 19. században, a vadkapitalizmus igazságtalanságainak köszönhetően megjelent a szociálisan beavatkozó állam fogalma, a piacgazdaság későbbi alapvetése. A 19. század eleji válságára adott válaszok szerint az állam a termelésbe továbbra sem, de az elosztásba már beavatkozhat és munkahelyteremtési programokkal csillapíthatja a szociális válságot (Keynes, Dewey). A szociálliberalizmus, a klasszikus individualista alapokon álló liberalizmus jobbítására született, de a kiindulóalap hamissága miatt, csak rövid távú megoldásokat nyújtott. A 1970-es évektől kezdve rehabilitálják a klasszikus, az individuális liberalizmust. Hayek és Friedmann elméletei szerint a társadalmi igazság csupán utópia. Visszatérnek a kezdeti szólamokhoz, a szabadpiac elvéhez, ahol az állam teljesen kivonul a gazdaságból, pusztán biztosítja a magántulajdon védelmét – ezt nevezik neoliberalizmusnak. A nyugati jóléti társadalmak Nobel-díjjal honorálják az elméletet.
Mindenki, legyen gazdag vagy szegény, jövedelmét a hozzáértés és a véletlen vegyes játékából származó eredménynek köszönheti
– állítja Hayek, és ezt el kell fogadni, mert ebbe a játékba belegyeztünk. Az állam dolga csak annyi, hogy garantálja a magántulajdon és a gazdasági szabadság biztonságát. A gond ezzel az állítással az, hogy egy ilyen típusú játékba nem egyezett bele mindenki és hogy a gazdagodás nem éppen a hozzáértésen múlik. A hazugság az, hogy a legjobbak lesznek a leggazdagabbak.
Olybá tűnik, hogy a liberalizmus, története során harmadszor esik ugyanabba a hibába: a gazdaságban a korlátlan szabadság nagyfokú egyenlőtlenséghez vezet, ami egy jóléti államban egy ideig leplezhető, de egy válság esetén csúnyán kibukik. Ez történt a vadkapitalizmusban a 19. század végén, az 1929-33 közötti évek nagy gazdasági világválságában, a 2008-as pénzügyi krízisben és ezt véljük felfedezni ma is.
A gondoskodó, közösségépítő állam
A gazdaságba be nem avatkozó állam minden emberi együttélési formában egyenlőtlenséghez, társadalmi igazságtalansághoz vezet (szószólói nem véletlenül tagadják is). Ebből nem következhet, hogy a piaci matematikát figyelmen kívül hagyó szocialista tervgazdálkodásra lenne szükség (a történelem leckéje ezt is megcáfolta), hanem egy gondoskodó államra. Egy olyanra, amely programjaival mélyen beleváj a gazdasági alrendszerbe. Amely a kijelölt utakon szabadságot hagy ugyan, de az utak irányát meghatározza. Az iránynak pedig az emberi értékek felé kell mutatnia.
A gazdaságnak kell olyan erkölcsi norma, kontroll és cél, amely a világot jobbá és élhetőbbé teszi lelki értelemben is. Erre pedig csak egy gondoskodó, erős, közösségi értékeket követő gazdasági célokat menedzselő demokratikusan gondoskodó állam képes.
A szerző a XXI. Század Intézet kutatója
Fotó: The Statue of Liberty being built in France (Tribune)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS