Minden az MSZP–SZDSZ-hez húzó újságíróknak jutott 1994 után: amíg kirúgott jobboldali riporterek csak egy nullszaldós, de értékteremtő lapot hozhattak létre, addig a „győztesek” a Médiahajón pöffeszkedtek. Amit egy olyan KISZ-es káder indított el, aki a nyolcvanas években még Krassó Györgyről mondott terhelő dolgokat a BM-nek: Enyedi Nagy Mihály. A meghívottak is hasonlóak voltak, Apró Piroskától elkezdve Farkasházy Tivadarig. Valahogy túl kellett élni ezt az időszakot is a jobboldalnak, és lenyelni azt, hogy a posztkommunisták a médiaháború hulláinak nevezték a kirúgott munkatársaikat… Stefka István nem felejt, itt a médiaháború 27. része.
A balliberálisok túlsúlya 1994 után az MSZP–SZDSZ szövetség kormányzásának köszönhetően tovább erősödött. A nyilvánosságból kiűzött polgári ellenzék alig kapott szót a közszolgálati vagy a nagy példányszámú balos sajtóban.
Bár létezett az Új Magyarország, a Magyar Fórum, az Új Demokrata, ennek ellenére az objektív tájékoztatás kevés olvasóhoz jutott el. A nemzeti elkötelezettségű Pest Megyei Hírlapot Vödrös Attila főszerkesztővel együtt hagyták tönkremenni. Gyakorlatilag beszántották a napilapot. Miután számos konzervatív újságíró munka nélkül maradt, ezért elkezdtük szervezni hiánypótlóként egy hetilap megjelentetését. Anyagi forrásunk nem volt, nem volt egy Soros-féle mecénásunk, az MDF a vereség után nem tartotta szükségesnek, hogy legyen egy hetilapja, így – talán szerencsénkre – betársult hozzánk Tóth Imre, a kiskunlacházi nyomdatulajdonos, aki vállalta, hogy kiadja hétről-hétre a lapunkat.
A HÉT című televíziós műsor mintájára, nemzeti elkötelezettségének, célkitűzéseinek folytatására önerőből megalapítottuk az EZ A HÉT című hetilapot. Az első szám 1994 novemberében jelent meg Pálfy G. István főszerkesztésében, Stefka István társfőszerkesztésében. A felelős szerkesztő Csendes Csaba volt. A lap újságíró munkatársai szinte kivétel nélkül televíziós riporterek voltak, mint Császár Attila, Farkas Adrienne, Gál Jolán, Haeffler András, Hajdufy Eszter, Jurányi Anna, Liebmann Katalin, Mátyássy Andrea, Moldoványi Ákos és Péterbencze Anikó. De a hetilapba írt Benedek István orvosprofesszor, Török Bálint, Krómer István, Kósa Csaba, Lovas István, Illés Sándor, a Magyar Nemzet újságírója, Bor Ambrus, Sugár András, Solymár József író, Kovács Lajos Péter, Angyal János humorista, Horváth Béla kisgazda politikus és számtalan olyan civil értelmiségi, akiknek volt mondanivalójuk a közvélemény számára. Talán először teret kapott, megszólalt a civil társadalom is.
Az EZ A HÉT-ben olvashattuk például a Közakarat Egyesület és a MAG (Magyar Alkotók és Gondolkodók Független Szakértői Társaság) írásait, közleményeit. Négy évig, 1998-ig az írók szerzői fizetség nélkül írtak, ingyen adták közre gondolataikat. A már említett Tóth Imre, a Press+ Print Kft. ügyvezető igazgatója úgy vállalta a lap kiadását, ha legalább nullszaldós lesz. Az EZ A HÉT elfogadottságát jelzi, hogy az első évben tízezer eladott példányszámmal büszkélkedhettünk. Ötezer alá a lapeladás nagyon ritkán ment. A civil támogatók köre jelentősnek volt mondható.
A mór megtette kötelességét – legalábbis így éreztük. Olyannyira nem volt pénzünk a négy év alatt, hogy sokszor délben úgy mentünk el ebédelni Pistával – megyünk pörköltet enni, legalábbis így tudták a nyomdászok –, hogy valójában egy kiskunlacházi kocsmában, az olajos fapadlójú Iparoskörben ettünk nagy karéj zsíroskenyeret egy laza fehér fröccs kíséretében. De boldogok voltunk, mert csinálhattunk valamit. Végül is hiánypótló volt az EZ A HÉT a maga idejében.
Úgy láttuk, hogy lassan véget ért a mandátuma, és így 1998 nyarán önként megszüntettük a lap kiadását. Tudtuk, hogy erre, a sehová be nem tagozódott hetilapra nem lesz szüksége a második polgári kormánynak. A Fidesz most már felkészült, tudta, hogy saját orgánum kell ahhoz, hogy céljait, elképzeléseit terjessze. Így az Új Magyarország romjain megszületett a jobboldal legerősebb lapja, a Napi Magyarország. De ennek elemzését a sorozat következő számában olvashatják. Előzőleg érdemes szemügyre venni a balliberális sajtópropaganda másik nagy fegyverét, a Médiahajó létrehozását.
Az Ez a Hét címlapja. Forrás: Arcanum.hu
Tanúmeghallgatás Krassó György ügyében
Az MSZP–SZDSZ győzelme után a balliberális sajtó is meg akarta mutatni magát a sajtószabadság jegyében.
Médiahajó-kirándulást szerveztek a Dunán Enyedi Nagy Mihály szervezésében, aki egykoron az ELTE KISZ-vezetőségi tagja volt. Mint a kommunistáknál szokás, a volt KISZ-káder saját céget csinált: az Enamiké Kft-t. Enyedi Nagy Mihály neve a Történeti Hivatalból előkerült állambiztonsági jelentésből lett ismertté, ami a Krassó György ügyében lefolytatott meghallgatása kapcsán keletkezett.
Történt, hogy a Mozgó Világ vezető szerkesztőinek leváltása miatt szolidaritási akció indult az ELTE jogi karán és 1983. október 28-án nyilvános vitát rendeztek, amin megjelent Krassó György is. A vitafórum a meghívott főkáder, Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes látványos kudarcával végződött. Krassó György bátor és a hallgatóság körében nagy tapsot kiváltó felszólalásában hangsúlyozta, hogy az ’56 után „kivégzett fiatalokat nem a SZER (Szabad Európa Rádió) küldte a halálba, hanem a magyar bíróságok juttatták bitófára, illetve börtönbe”.
A Belügyminisztérium Krassó megfigyelésével megbízott munkatársai a vitát követően részletes terhelő adatgyűjtést folytattak a felszólalás ügyében, tanúkat keresve egy, a későbbiekben lefolytatandó izgatási ügyhöz. Így jutottak el a vitafórum egyik résztvevőjéhez, Nagy Mihály ötödéves joghallgatóhoz. Mező Gábor cikkéből tudjuk [és Modor Ádám korábbi kutatásából], hogy
Enyedi Nagy készségesen gyónt, de kérte, hogy tanúvallomását ne hozzák nyilvánosságra, mert ez rontaná mozgalmi hitelét.
Balra Enyedi Nagy, mellette az ifjú Gyurcsány. Még mindketten KISZ-esként. Az előadó Kilényi Géza, aki Németh Miklós kormányának regnálása idején igazságügyi miniszter-helyettes volt. Fotó: MTI
Nem véletlen tehát, hogy ez a hűséges „katona” vette kézbe a Médiahajó-kirándulások szervezését. Ahová többségében a szocialistákhoz és a szabaddemokratákhoz elkötelezett újságírókat hívták. Az előadásokat zömmel az új hatalom politikusai tartották és azok a népszabadságos, népszavás, magyarhírlapos vezető újságírók, akik az új kormányzat kedvenceinek számítottak.
A Médiahajó és a bolsevikok szemétkosara
A Médiahajón keletkezett az egyik, a Fidesszel kapcsolatos elképesztő történet, ami Gádor Iván, a Magyar Hírlap vezérpublicistájától származik: „Mi csináltunk belőletek nagy pártot, de most visszadobunk titeket oda, ahonnan kiszedtünk – a szemétkosárba.”
György Péter liberális esztéta Az elveszett illúziók című írásában erre a HVG-ben. Ezt írta: „Orbán (…) ne szamárkodjon, pusztán praktikus okokból sem, hiszen úgyis az újságírók az erősebbek. Higgadtan mérlegelve a Fidesz vezetőinek is tudniuk kell, hogy hihetetlen népszerűségükben komoly szerepe van a sajtó szeszélyes hatalmának, melynek nem egy munkatársa – mintegy kilencven százaléka – pár éve egyszerűen beleszeretett néhány fiatalemberbe. Csakhogy (…) ugyanúgy le kell nyelniük, ha kiszerettek belőlük” [kiemelés: Paál Vincétől A Magyar médiaháború története].
A balliberális médiamegmondók már akkor is olyan gőgösek voltak, mint manapság. Később ugyan a Fidesz rájött, hogy a polgári erők győzelmét csak saját médiumokkal nyerheti meg, de ehhez 1994 után négy évig le kellett nyelnie a keserű pirulát.
Nos, volt eszem-iszom, dínom-dánom ezen a Médiahajón. Hogy milyen pénzből, ki tudja? Ekkor történt az első és utolsó részvételem komcsik médiakirándulásán. Nem éreztem jól magam. Volt egy másik történet is.
A Hunyadi motoros tatján egy éles és hangos csörte zajlott Chrudinák Alajos és Horn Gyula miniszterelnök között, ahol Ali kérdőre vonta Hornt a nemzeti újságírók között történt szőnyegbombázás miatt. Az MSZP elnöke szokása szerint széttárta a kezét – mintha semmihez semmi köze nem lett volna.
Nos, ez volt a Médiahajón számunkra a szűkre szabott sajtószabadság. Aztán Chrudinák Alajost nem sokkal e médiahimbálózás után, 1994 őszén száműzték egy eldugott helyre, Ammanba. Ahonnan természetesen nem tudósíthatott, nem jelentkezhetett be képernyőn. Kérdezhetnék, hogy másokkal ellentétben miért kapott Chrudinák egy fizetett állást? A válasz egyszerű: a nemzetközileg is elismert híres külpolitikai újságíró sokat tudott egyes politikusokról, a többi között Horn Gyuláról.
Hány ügynök van a képen? Egy biztosan: Róbert László. Róbert László mellett Feledy Péter, Horváth János és Farkasházy Tivadar a Médiahajón. Fotó: MTI
A Médiabárka
A Magyar Újságírók Közössége úgy gondolta, hogy egy másfajta közösséget teremt azzal, hogy 1994 szeptemberében megszervezi a Médiabárkát, ahol a magyarságban, nemzetben gondolkodók találkozhatnak. Nem a Dunán, hanem a Velencén hajóztunk. A velencei kikötőből indultunk és Pákozdnál, a Szúnyog-szigetnél kötöttünk ki. Mi ezt akkor úgy gondoltuk, hogy Noé bárkája ez.
A bárkára felvittük mindazon értékeket, amelyeket az 1994-es özönvíz után a magyar újságíróknak meg kell őrizniük, át kell menteniük. Jöttek a bárkára az ország minden részéből újságírók, költők, írók, közéleti emberek, barátok. Talán a legemlékezetesebb Gross Arnold grafikus, festőművész megérkezése volt. A halk, szelid ember ugyanazt a nyugodtságot árasztotta, mint a varázslatosan szép miniatűr képei, rézkarcai.
Hozzánk tartozott, velünk érezte jól magát, mint annyi nagyszerű ember, Benedek István és felesége, Fábián Gyula, Fekete Gyula, Apáti Miklós, Szentmihályi Szabó Péter, Szervátiusz Tibor és felesége, és sokan mások. A hajókázás után a hangulatos Szúnyog-szigeti halászcsárdában egy jó halászlé mellett beszéltünk a jelen kihívásairól, a tervezhető jövőről.
A Médiabárka a következő években még kétszer kihajózott a Velencei-tóra. A pákozdi tanácskozáson, 1996 augusztusában szinte teljes létszámban ott voltak – több, mint százan – az MSZP–SZDSZ-kurzus ellenzékben lévő újságírói, a többi között Lovas István, Bencsik András, Szentmihályi Szabó Péter, Franka Tibor, Apáti Miklós, Kósa Csaba. Látogatóink is érkeztek 1996 kora őszén: Orbán Viktor, a Fidesz elnöke, a polgári oldal meghatározó vezetője és Torgyán József, az FKGP elnöke. Pálfy G. Istvánnal fogadtuk a két politikust. Ezen a gyűlésen hangzott el Orbán Viktortól – de Torgyán Józseftől is –, hogy ha győznek a választásokon 1998-ban, akkor helyreállítják a sajtószabadságot és visszahelyezik az állásukba azokat a televíziósokat és rádiósokat, akiket kirúgtak vagy megszüntették a munkaviszonyát. A jobboldal győzelme után azonban nem minden úgy történt, ahogyan elképzeltük.
Médiabárka. Forrás: Magyar Fórum/Arcanum.hu
Jogtalan Stefka felmentése
Ezt már a Népszabadság írta az 1996. március 2-i számában, miszerint a Fővárosi Bíróság helybenhagyta a Fővárosi Munkaügyi Bíróság ítéletét, amely első fokon hatályon kívül helyezte Stefka István felmentését és kötelezte a Magyar Televíziót, hogy Stefkát határozatlan időtartamú szerződése alapján foglalkoztassa. Ugyanis, mint említettem, Horváth Ádám, az MTV elnöke 1994. július 21-én azért mondott fel nekem azonnali hatállyal, mert „nem végeztem megfelelően” a munkámat (húsz év, több száz riport, szerkesztés, műsorvezetés után?) és A Hét műsorában „politikai magánvéleményemnek” adtam hangot. Mindezek a vádak nem abban az időben és nem úgy történtek. De ezt az újdonsült elnök és elnökhelyettese (Székely Ferenc) nem akarta tudomásul venni. A gazda (MSZP–SZDSZ) iránti lihegő igyekezetükben a televízió az USA-ból jött ügyvédje a felmondási határozatot elrontotta. Az ordas hibát persze az én ügyvédem, dr. Galli István azonnal észrevette. Így nem volt véletlen a másodfokon hozott ítélet, mely szerint a bizonyítási eljárást kellő alapossággal folytatták, a tényállást is helyesen állapították meg, ezért az MTV fellebbezésének nincs helye. Az ítélet még azt is tartalmazta, hogy vissza kell helyezniük a Híradó és A Hét című magazinműsor élére. A bájos az egészben az volt, hogy ezt a pert a Bárándy György-féle ügyvédi iroda, munkaközösség nyerte meg. Fia, Bárándy Péter, a Medgyessy-kormány későbbi szocialista igazságügy-minisztere ügyvédi irodája pert nyert a balos MTV vezetése ellen. A „komcsik pártja kemény”, de itt a komcsik harca a javamra dőlt el.
Mégis miért hoztam ide ezt a bírósági ítéletet? Azért, mert mint számos más esetben Magyarországon, ennek a bírósági döntésnek sem lett foganatja. Illetve egyvalami igen. Üzenetet kaptam. Darázsfészekbe nem érdemes visszamenni, mert a rövidebbet csak én húzhatom.
A magyar közszolgálati televíziótól végleg búcsút vettem. Az MTV Szabadság téri épületébe soha többé nem tettem be a lábamat. Azóta persze már a televízió sincs ott.
/folytatjuk…/
Facebook
Twitter
YouTube
RSS