2020. szeptember 30-án felszállt a fehér füst, az erősen balra húzó uniós konklávé, az Európai (avagy Központi) Bizottság meghozta az ítéletet, majd a (Jog)államvédelmi Hatóság útnak is indította a fekete autót, amely célba érni látszik. Másfél hónapja a „liberosztály” vasöklének funkcióját egyre inkább betöltő Európai Bizottság értékekért és átláthatóságért felelős alelnöke, Věra Jourová, a cseh politikusnő – aki szláv ajkúként is rendszeres olvasója és csodálója a független-objektív Indexnek – bemutatta az uniós jogállamisági jelentést. A beszámolójából kiderült: Brüsszel továbbra is jogállamisági feltételekhez kötné az uniós pénzek kifizetését. November 5-én pedig az EU Tanácsa, az EB és az EP megállapodtak, hogy a jogállami értékeket és az uniós kifizetéseket összekötik. De miért lepődünk még meg ezen? Ideje lenne már felismerni, hogy az egykor sok pilléren nyugvó EU-nak ma a fő funkcióját Pelikán elvtárs is fel tudná sorolni az őr kérdésére: „az ellenforradalmár, nyilas, fasiszta bandát ütni kell… ütni kell”.
A jogállamiság kifejezés kezdi azt a szerepet betölteni az EU-s narratívában és vádaskodásokban, amit a „46. évi hetes” a Rákosi-korszak Magyarországában. Utóbbival a demokratikus államrend és köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. törvénycikkre szokás utalni. A jogszabály indokolása szerint annak legfőbb célja, hogy biztosítsa a demokratikus szemléletből folyó politikai szabadságjogokat, a jogegyenlőséget, a közélet bírálatának lehetőségét és a szólásszabadságot, de ugyanakkor hathatós védelemben részesítse a demokratikus magyar köztársaságot. Ugye tudjuk, milyen komoly tisztelet övezte hazánkban az ötvenes években a politikai (meg bármilyen más) szabadságjogokat?! A közélet bírálata pedig ipso iure halálbüntetéshez vezetett. És hogy mire használta a kommunista elit ezt a törvénycikket? Hogy eltegyenek láb alól bárkit, aki nem tetszik nekik, vagy aki csak részben az övéktől eltérő véleményt fogalmaz meg.
Miért állítható párhuzamba a jogállamiság a koncepciós perek alapját képező törvénycikkel? Mert formálisan a kommunisták is az emberek érdekében alkották meg az emlegetett jogszabályt, gyakorlatilag azonban ők is, és a mai internacionalista politikai elit is eszközként használja – előbbi a jogi normát, utóbbi a jogállamiság kifejezést – a másképp gondolkodók elnyomására. Nem támogatod a migrációt? Xenofób náci vagy. A magyar kormány magyar gyerekeket szeretne? Bizonyára azért, mert fasiszta. Az értelmes politizálásra alkatilag képtelen ellenzéki politikusok tíz éve nem nyernek országgyűlési választást? Nyilván azért, mert nincs jogállam, elcsalják a választásokat, és az autokrata kormánytól függő bíróság sosem ítél a baloldal javára. Abszurd magyarázatok, igaz? A magyar liberális tábor brüsszeli szócsövei mégis ezeket kommunikálják, a baloldali narratívára kiemelten fogékony uniós bürokraták pedig örömmel olvassák a demokratikusan megválasztott Orbán-kormány fejére, hogy diktatúrát tart fenn.
Az 1946-os jogszabályra – annak rendkívül absztrakt volta miatt – szinte bármit rá lehetett húzni. Hasonlóképpen van ez a jogállamisággal is. Varga Judit nem győzi hangsúlyozni, hogy a jogállam fogalmának nincs egyetemesen elfogadott meghatározása, sem taxatíve felsorolt építőelemei, és épp ezért tudnak a liberálisok bármit ennek az égisze alá bevonni, és így, ha Magyarország a balos mainstreammel szemben foglal állást, rögtön rásüthetik, hogy nem jogállam. A jogállamiság legfontosabb ismérvei a szabad választások, a bírói függetlenség, a hatalmi ágak elválasztása és a törvény előtti egyenlőség. Ezek nálunk maradéktalanul érvényesülnek. Hazánkon kívül csak Lengyelországot illetik ilyen kitüntető figyelemmel az unióban. Milyen érdekes egybeesés, hogy rajtunk kívül csak ott van még erős legitimációval rendelkező, jobboldali, konzervatív, a keresztény értékekre építő kormányzat…
Egyed István már 1943-ban hangsúlyozta, hogy a jogállam egyik legfontosabb kritériuma az alkotmánybíráskodás megléte. Magyarországon, az ellenzék által előszeretettel támadott Alaptörvényünk értelmében tizenöt tagból álló Alkotmánybíróság működik. Ezzel szemben Svédországban, Dániában, illetve Hollandiában – hogy csak az uniós tagállamokat említsem – nincs ilyen testület, őket mégsem éri jogállamisági kritika. Miért? Mert a legfőbb elv, amit az EU alkalmaz, a kettős mérce. A nyugati liberálisok szemében, amíg nem válunk az ideológiai internacionáléjuk részévé, csak másodlagos állampolgárok lehetünk a 27 (nem véletlenül nem 28) állam közösségében.
Miután már többször nyilvánvalóvá vált, hogy hazánkban a jogállam jól működik, a Tőke szerzőjének ideológiáját követők – a Soros-tőkét hajszolva – új jogállamisági kritériumokat kreáltak. A jogállamiság (amúgy nem létező) definícióját úgy módosították, hogy annak lényegében egyetlen visegrádi állam se felelhessen meg. Nem jogállam, ahol „kritikus fontosságú civil szervezetek” számára nem biztosítják az állami finanszírozást, illetve, ahol a kormány korlátozza a civil szervezetek külföldi eredetű finanszírozását. Nem jogállam, ahol nem biztosítják az iskolákban az LMBTQ-tartalmú, harmadik hullámos feminista szexuális felvilágosítást. Nem jogállam, ahol nem engedélyezik az azonos neműek házasságát (ez nálunk az Alaptörvényből eredően kizárt), az azonos neműek általi örökbefogadást, nem ratifikálják az LMBTQ-ideológiát propagáló Isztambuli Egyezményt, illetve engedélyezik az LMBTQ-ideológia mentes övezeteket.
Magyarország volt már tanúja hasonló, felülről jövő uniformizációs törekvéseknek: kötelező téeszesítés, államosítás, vörös csillag és Lenin-mellszobrok mindenütt, valamint koncepciós perek moszkvai mintát követve. Ebből mi még egyszer nem kérünk! Legalábbis azon magyarok nem, akik a nemzet érdekeit tartják szem előtt. Ezzel szemben Cseh Katalin, a parlamenti tárgyalódelegáció büszke tagjaként éljenezte a novemberi paktumot, mivel az új mechanizmus alkalmazható többek között a bírói függetlenség megsértése esetén, illetve támaszkodik az Európai Bizottság – természetesen független és főleg objektív – jogállamisági jelentéseinek tartalmára is. A képviselőasszony örömével nem tudunk teljesen azonosulni, ugyanis ezáltal egyfajta uniós és persze „humánus” kiéheztetést hajtanának végre a balliberális elmebajt elutasító országokon. De ezt nem is titkolják, Katarina Barley, az Európai Parlament alelnökének nyilatkozata minden kételyt eloszlat:
Az európai uniós pénzügyi támogatások hatékony eszközt jelentenek a jogállami elvek tiszteletének biztosítására, ezért ki kell éheztetni pénzügyileg az olyan tagállamokat, mint Lengyelország és Magyarország.
És hogy milyen alapon vennék el tőlünk a pénzeket? Erről hallgatnak ők is és a médiájuk is, ugyanis az nekünk, mint az unió (elvben) egyenjogú tagjainak, jár. Jó propagandistaként azonban elültetik az emberek fejében a gondolatot, hogy az uniós források a nyugat ajándékai, ahogy azt is sikerült anno sokakkal elhitetni, hogy Kádár nagyszerű ember volt, mert engedte, hogy legyen hús a boltokban.
Hiába a józan érvek, az igazunk állandó bizonyítása: november 16-án az EP-képviselők minősített többséggel támogatták a jogállamisági mechanizmus beépítését az unió következő költségvetésébe. Ennek értelmében elvonhatják az EU-s forrásokat azoktól a kormányoktól, amelyek a Bizottság értékelése szerint megsértik a jogállami kritériumokat, amennyiben ezzel a tagállamok minősített többsége is egyetért. A voksolás szerencsére nem ügydöntő, hiszen a végső szót a tagállamok miniszterei mondják ki. A lengyel és a magyar kormány nemcsak fenyegetőzött, betartották az ígéretüket, miszerint, ha az uniós források elosztásának előfeltétele lesz a senki által meg nem határozott jogállamiság, akkor meg fogják vétózni az elkövetkező hétéves időszakra vonatkozó uniós költségvetés és a koronavírus-járvány okozta gazdasági válság kezelését szolgáló újjáépítési alap elfogadását. Így is történt. Európa szeme ma Orbán Viktoron, és az e küzdelemben élharcosának minősülő, 2019-ben igazolt csatárán, Varga Juditon van. Az internacionalisták persze megindították a lejárató offenzívát.
A szélsőbalos közösségi média, illetve annak élfirkászai, természetesen, örömittasan jelentik, hogy a nemzetközi liberális elit – legyen szó uniós vezetőkről vagy tőzsdespekuláns „filantrópokról” – zsigerből támadnak mindent, ami jobboldali és konzervatív, ezáltal minket is. Elfelejtik azonban, hogy az EU nemzetek szövetsége, amelynek ereje a nemzetállamokban rejlik, és utóbbiak lehetőségeinek csorbításával az unió sámsoni hajszálait tépik ki. De miért lepődünk még meg a velünk szembeni puccskísérleteken? Ideje lenne már felismerni, hogy az egykor sok pilléren nyugvó EU-nak ma a fő funkcióját Pelikán elvtárs is fel tudná sorolni az őr kérdésére: „az ellenforradalmár, nyilas, fasiszta bandát ütni kell… ütni kell”.
Vezető kép: MTI/EPA/Reuters/Francois Lenoir
Facebook
Twitter
YouTube
RSS