A hivatalos Magyarország

A jóérzésű magyar ember nem minden korban érezhette a sajátjának a magyar államot, partnerének a mindennapokban annak intézményrendszerét, megbecsült vezetőinek annak vezetőit – a XX. század jelentős részében jórészt az ezzel ellentétes érzület dominált, tovább élve még a XXI. században is, amikor Kádár nyugdíjasai még kétszer visszatapsolták a színpadra azt a társulatot, amelynél többet senki nem tett az államtól, annak intézményrendszerétől és vezetőitől való elidegenedésünkért. Volt az a 19 ezer forint, amiért cserébe sutba lehetett dobni a jövőt (pedig „a jövő elkezdődött”, ahogy az akkori kormánypárti kampányszlogen állította) – kenőpénz, a hallgatásért cserébe: ne tessék itt, kérem, feszegetni, hogy mi folyik odafent, a Kádár-rendszerben is milyen jól megvolt mindenki politizálás nélkül, akik pedig mégis ezt a roppant unalmas tevékenységet űzik, előbb-utóbb megunják, hazamennek. Ha meg mégsem mennek haza, hát elviszi őket a szirénás IFA valahova, ahol jól meg lesznek statuálva példázatilag, hogy aki csendben maradt, annak biztosan igaza is legyen. Na, ezt a világot hagytuk magunk mögött 2010-ben.

Tévedés ne essék: nem kell szeretni a magyar államot, sem annak éppen aktuális kormányát. Senki nem teszi fel a kérdést Virág elvtárs módjára: „Szereti a mi bölcs vezérünket?” (Vagy a narancsot.) Nem múlik semmi azon az életünkben, hogy tetszik-e a rendszer vagy nem tetszik, mert demokrácia van, és elméletben mindig van más választás. Hogy hol? A választáson. El is lehet menni szavazni, meg otthon is lehet maradni, kinek-kinek a személyes belátása szerint. Nem kötelező politizálni, de nem is tanácsol el tőle senki. A közélet pezseg, a sajtószabadság minden ellentétes híreszteléssel szemben egy létező valami – a meglévő kereteken belül ilyen jó dolga még nemigen volt a magyarságnak. Mégsem hajlik rá a választópolgár, hogy realizálja, történelmi viszonylatban mekkora szerencséje is van – a jót könnyű megszokni, a rosszat még könnyebb elfelejteni. Nem csoda, hogy előbb-utóbb mindig lesznek, akik elkezdik feszegetni azokat a bizonyos meglévő kereteket, és azt állítani, hogy ez az egész olyan, mint a Mátrix, itt minden csak díszlet, hovatovább nemhogy a meccs, az egész bajnokság meg van bundázva, az életünk minden sorskérdését előre elrendezte a háttérhatalom, meg a szokásos lózungok.

A morgás joga?

Az ember egyéni nyomora néha egészen csodálatos reakciókat vált ki, különösen, ha ama nyomor eredőjét véletlenül sem önmagában, a tarthatatlan életvitelében, a saját szaremberségének felismerésében találja meg, hanem mindent ráfog valaki másra, leginkább az államra. Aztán ezek az örök ellenzékiek, akiknek bármelyik rendszerben leginkább semmi se jó, megtalálják egymást és egyesült erőkkel kezdenek várostromba. Először mindig azzal jönnek, hogy „a morgás jogát” nem veheti el tőlük senki – pedig máshoz is lett volna joguk, például dolgozni, normális életet élni, emberségesnek maradni –, aztán már a szabadságjogaik korlátozásával jönnek, és akaratukon kívül kurzust képeznek: hol a Jobbikot juttatják be a parlamentbe, hol a Szent Koronát sajátítják ki maguknak és hirdetnek össznépi érdeklődés hiányában végül valahogy mindig elmaradó alkotmányozó nemzetgyűléseket, hol azt állítják – a népszerű és amúgy vicces BRD-Lüge konteót lenyúlva –, hogy az Alaptörvény elfogadásával a Magyar Köztársaság megszűnt, ergo annak törvényeit nem érzik magukra nézve kötelezőnek, most pedig éppen arról ismerszenek fel, hogy azt hangoztatják, természetesen a SARS-CoV-2 koronavírus sem létezik, mert azt küldte tovább nekik valaki, hogy olyan állat márpedig nincs, és ha az interneten írták, akkor biztos úgy is van. (Nota bene: a koronavírus létezésének a tagadása nem keverendő össze a védőoltásokkal kapcsolatos szkepticizmussal. Az utóbbi, ha cipőkanállal is, de még belefér a közbeszédbe, az előbbi viszont maga az elmebaj.) A talponállók népe a világhálóra költözött, trollkurzus lett belőle, és megfellebezhetetlen magabiztossággal, párját ritkító arroganciával hirdeti, hogy igazuk itt csak a magukfajta örök veszteseknek lehet, aki pedig meri használni Occam borotváját és inkább a kevésbé valószínűtlen eshetőségben hisz, az dögöljön meg. Leginkább többször is, egymás után.

Megjegyzem: vettem részt rendszerkritikus mozgalmakban, éppen 2006 körül. Akkoriban magára valamit is adó embernek magától értetődő volt kritikusnak lenni a magyar állammal szemben. Nekünk út a tyúklétrán felfelé nemigen adódott, sötét volt a jövőképünk, de változtatni akartunk, akkor is, ha nem az volt a legelső kérdésünk, hogy voltaképpen ki is akar becsatornázni bennünket és mire is megy ki a játék. Fiatalok voltunk, tele kreatív energiákkal és értékes gondolatokkal, sejtszerűen működtünk, káoszbrigádokba szerveződve csináltunk mókás dolgokat, de alapvetően még mindig volt veszítenivalónk – na igen, a forradalmárkodás fő gátja voltaképpen ez: senki nem akarta igazán áttörni ezt az üvegplafont, még ha a tévéostromba bele is láttuk a saját ötvenhatunkat, függetlenül attól, hogy ki szervezte, mert hát minden generációnak kell egy saját ötvenhat, amit aztán vagy felkarol egy következő rendszer emlékezetpolitikája, vagy utólag inkább mindenki próbálja letagadni az egészet. Ellenkultúra volt ez, kicsit sárga, kicsit savanyú, sok minden meg is fért benne a radikális zöld gondolatoktól a new age-en át a nettó fasizmusig, de még ez a katyvasz is sokkal vállalhatóbb volt, mint Gyurcsány Ferenc a szolgálati autó hátsó ülésén, ahogy a politikacsinálás tudományát ecseteli. Nekünk legfeljebb a rendőrautó hátsó ülése jutott – a kevésbé szerencsések beülhettek a Gyorskocsiba is.

Nincs magyarság Magyarország nélkül

Anyám mondta mindig: köztisztviselőként neki nem lehet politikai különvéleménye, lojálisnak kell lennie az államhoz. Hogy magánemberként mit érez az egyszeri közszolga, az munkaidőben mellékes, az államnak ugyanis működnie kell, függetlenül az államformától, az éppen regnáló kormány összetételétől vagy attól, hogy valami obskúrus nemzetközi boldogságstatisztikában éppen hányadik helyen áll Magyarország alulról. A lejáró igazolványok helyett újat kell adni, a beérkező pályázatokat elbírálni és a koncessziókat kiosztani, a születéseket és halálozásokat bejegyezni. Ez az, amit a mindent nulláról újrakezdeni akarók nem értenek: hogy jogfolytonosság is van a világon, és hogy miközben a rendszernek forognia kell, minden rendszerből továbbviszünk magunkkal egy kicsit, akár a formaságokban, akár a szívünk mélyén. Egymásra épül a magyar történelem minden rossz és jó fejezete, mindig ez a rétegződés adja ki az éppen aktuális Magyarországot, amiben élünk. És kegyelmi állapot, hogy a jelenlegi magyar állam történelmi viszonylatban is egészen vállalható.

Ezek az életünk keretei. Évszázados közigazgatási hagyományok, a többé-kevésbé ezer éve fennálló megyerendszerünk, de még a Mátyás ideje óta használatos piros-fehér-zöld postai levélzsinór is, amelyből egyes feltételezések szerint a nemzeti lobogónk színei is származnak. És a kisebb javítások a nagy egészen, hogy az értő szemlélő számára még egy kicsit kerekebb és szerethetőbb legyen: a harmincéves hiátus után visszaállított járások, az 1944-es állapotára visszaalakított Kossuth Lajos tér, ahogy mindig is ki kellett volna néznie, vagy akár csak az 1848-as kormányzati irányítószám, amolyan igazi állami easter egg – rejtett poén – gyanánt. Az olyan nagy dolgokról nem is beszélve, mint a magyar állampolgárság bárkinek, aki a szíve mélyén magyar és akinek az őseitől a történelem viharai elvették a formális ide tartozás lehetőségét. Rendkívüli módon szerethető apróságok, külsőségek határozzák meg a magyar államiság jellegét, egyszersmind adnak keretet a nagyobb távlatokban értelmezendő döntéseknek éppúgy, mint a mindennapi életünknek.

Nagyobb nálunk

Nem kötelező mindezt szeretni, nem is lesz senki jobb ember tőle. És valljuk be, néha tényleg kínos egyes politikusokat elnézni, amint a maguk suta módján próbálják megfogni, felerősíteni vagy árnyalni az államisághoz, a magyar jelképrendszerhez fűződő viszonyukat, amikor nemzeti ünnepeken beszédet mondanak, és ordít róluk, hogy semennyire nem kötődnek ehhez az egészhez, pedig ha mást nem is, legalább a kommunista Garai Gábor költő 1982-es, Télelőn című versének vonatkozó sorait megcsócsálhatnák szellemi táplálék gyanánt, mielőtt felböfögnek valami okosat:

Vöröslik már a vadszőlőlevél
az öreg ház falán;
közel a tél, ez a dúló, bakszagú tél –
még túlélem talán.
Túléli biztosan – bárha belerecseg
friss beton-szerkezete, –
túléli az ország, téphetik nyers szelek,
nem dől meg épülete,
nem az a bensőnkben, lelkünkben emelt
valószinűtlen erősség,
mely századokon át mindig életre kelt,
sose hitte el, hogy legyőzték;
ha mongol nyíl vagy török kopja verte
által a testeket,
vagy lánctalpak dörögtek utcaszerte,
s megperzselt ló-tetemek
adattak étkül;
már épült az ország
új váza, az államiság
cölöpjei vagy traverzei rótták
a földbe a hieroglifát,
mit megfejteni nem mi magunk fogunk csak,
de lényege mégse talány:
amőbaként is, ha szétdarabolnak,
élünk, új nép e hazán.
Keserű testvérharcok után is
kiléptek a vakvezetők,
s majd látók mentek a léptük nyomán is,
rendet alapozni merők.
Nem önmagunkért csak, és nem mások ellen,
de míg ez a bolygó forog,
szélcsönd homályán és förgetegekben
fennmaradunk, magyarok.

Nem kötelező szeretni. De alapjaiban megkérdőjelezni, illegitimnek nyilvánítani, az államiság mibenlétét mindenki helyett jobban tudni? Nem érdemes, dőreség. Mindez nagyobb nálunk. Ha egyszer megint rossz gazdái lesznek, ha szanaszét is szakad, mint Trianonban, valamilyen formában akkor is fennmarad az utókornak, és ha aztán jobb napokat lát megint, ismét meg fogja találni benne valaki a szépet és a jót. Talán még arra is rájöhet: a hivatalos Magyarország igazán szerethető.

Fotó: MTI/Komka Péter