Mindenre rá akarta tenni a kezét az a posztkommunista hálózat, amely a rendszerváltoztatás során szinte a teljes magyar médiát részben megtartotta, részben megszerezte, részben megteremtette. Az egyik kulcsszereplő a komoly szovjet kapcsolataival kérkedő Siklósi Norbert volt, aki mai tudásunk szerint egyenesen a KGB-hoz volt bekötve. Siklósit csak médiacárként tisztelték és szerették azok, akiket felemelt. A kilencvenes években adott interjújában csak azt fájlalta, hogy a nagyhatalmú üzletemberrel, Demján Sándorral nem szerezték meg az egykori Állami Lapkiadót, a Pallast, amivel talán a New York-palota is az ő érdekeltségükbe került volna. Helyette Bacsó Péter filmrendezővel saját céget alapított, amivel először a hirdetési piacra akartak betörni, aztán “fillérekért” megszerezték, majd tönkretették az Esti Hírlap című lapot. Jellemző a hálózati összefonódásra, hogy az Esti Hírlap utolsó főszerkesztője a korábban a Reform elindításában tüsténkedő egykori állambiztonsági ember, Tőke Péter, azaz “Hidas” titkos munkatárs volt. Mert minden szál összeért.
Megjelent és a jövő héttől már kapható A média lenyúlásának titkos története című könyvem, amely olvasmányos formában, de kutatói alapossággal bemutatja, hogy hogyan nyúlta le – illetve tartotta meg – a szinte teljes magyar sajtót a posztkommunista hálózat. Az Erdélyi Szalon kiadásában megjelent mű alapvetően három nagyobb részből áll. A második rész Siklósi Norbert médiacárról és az általa irányított állambiztonsági hálózatról szól.
Benne a három leányvállalat-kiadóval, a Kapu mögött is álló Intereditionnel, a szépségkirálynő-botrányról és Molnár Csilla haláláról ismert Magyar Médiával és a Deltával. Utóbbi eddig ismeretlen volt, viszont a könyv írása közben még kikutattam, hogy az érdektelen kiadványok és folyóiratok mellett volt két nagyobb dobása is. A 168 Óra és a Tallózó.
Könyvem a kiadó oldalán, de a Librinél, a Bookline-nál és a Líránál is megrendelhető, és márciustól kapható a könyvesboltokban. Ismerve a mai kiadói állapotokat – és azt, hogy több kiadó titkos történetét is megírtam –, ez már félsiker. Most kicsit bemutatnám az egyik főszereplőt, Siklósi Norbertet, aki a rendszerváltoztatás után nem érte el azt a pozíciót, amit szántak neki és amit nyilván gondolt magáról.
Elkotyogta, hogy ha összejön az üzlet, a palota is összejöhet
A 168 Órában már 1999-ben jelent meg egy riport a legendás New York-palotáról, amelyet a rendszerváltoztatás után sokáig – 2001 – nem tudott értékesíteni az állam. Pedig nagyon akarta… A hihetetlenül értékes épületet még 1950-ben államosították, amikor a Lapkiadóé lett. Ezért is kereste meg a hetilap Siklósi Norbertet, a vállalat korábbi vezérét, aki persze összevissza csúsztatott és hazudott a cikkben, de azért mondott érdekes dolgokat is.
„Akkoriban volt egy elszalasztott lehetősége a lapkiadónak. Demján Sándor felhívta Siklósi Norbertet – jó viszonyban voltak –, s azt javasolta: alapítsanak részvénytársaságot a Pallasra. ʼAkkor még nem akartam ilyesmibe belevágni. Sajnálom, hogy nem fogadtam meg Demján ajánlatát. Talán másként alakul a palota sorsa is.ʼ”
– idézte a lap Siklósit.
Demján és a Hitelbank említése nagyon fontos. Könyvem első része azokról a hihetetlenül népszerű újságokról és médiumokról szól (Mai Nap, Reform, Nap-TV, stb.), amelyek mögött mindig felfedeztem a Demján vezette Hitelbank pénzét. A másik kulcsszereplő, Virág András, a Tájékoztatási Hivatal ravasz embere volt.
Ha ez a „Virág–Demján banda” a teljes lapkiadót, a Pallast is megszerzi, az lett volna az igazán nagy dobás. De Siklósi egyértelműen egy másik csoporthoz tartozott és valamiért nem akart ennyire nagy üzletbe fogni.
Demján Sándor a Skála áruház megnyitóján (középen) / Fotó: Fortepan.hu
Feltűnt Medgyessy és Fenyő is
Az épület története persze így is tipikus: „Abban az időben mindenki erről beszélt. Havonta bukkant fel a New York a címlapokon. A palota üzleti körökben is sokakat érdekelt. A kilencvenes évek elején a Medgyessy Péter vezette francia bank tett 1,4 milliárd forintos üzleti ajánlatot, amit a korabeli pletykák szerint az akkori igazgató, Horti József utasított vissza: ʼA New York ára 2,2 milliárd forint.ʼ
Ám ajánlatot tett a Vico Rt. is, mintegy 60 millió forintért akarta megvásárolni az épületet, ami országos botrányt kavart. 1993-ban a Postabankhoz tartozó Profit Invest Rt.-hez került az épület.”
Újra a posztkommunista kavalkád: jelentkezik a Medgyessy Péter szt-tiszt vezette francia bank, majd a Fenyő János-féle Vico, amely hatvanmillió forintot (!) ajánl, hogy végül a Postabank legyen a nyertes. Medgyessy és Fenyő helyett Princz. A hatvanmilliós ajánlat persze egészen elképesztő, jellemző Fenyő végletes, már-már őrült karakterére, önhittségére, hogy egyáltalán előállt ilyesmivel.
New York palota, Hungária (korábban és ma New York) kávéház. / Fotó: Fortepan.hu, ad.: Urbán Tamás
A MÚOSZ lapja ünnepelte Siklósit
De vissza Siklósihoz. A valaha elképesztő hatalommal bíró férfi valamelyest beleszürkült a kilencvenes évekbe. Pedig a MÚOSZ lapja, a Magyar Sajtó mindent megtett az egykori médiacárért:
„1973-ban került a Lapkiadó Vállalathoz, amelyet leromlott állapotban vett át, de kiváló vállalattá fejlesztette. 1989-ben saját kérésére nyugdíjazták.
Örömmel szól fiatal kollégáihoz, azt kívánja: legyen bennük elég erő ahhoz, hogy mindig népünk legfőbb vágyát, a demokráciát, a humanizmust, a félelem nélküli életet szolgálják.”
A szöveg önmagában elképesztő: a Lapkiadó, amelyet Siklósi olyan ügyesen „fejlesztett”, hogy nyugdíjazása után – idején – már a csőd szélére került. Nyilván nem kis részben az előtte létrehozott hálózati leányvállalatoknak köszönhetően. A következő mondat pedig mintha egyenesen a múltból bukkant volna elő: „Azt kívánja: legyen bennük elég erő ahhoz, hogy mindig népünk legfőbb vágyát, a demokráciát, a humanizmust, a félelem nélküli életet szolgálják.” Apróbb szépséghiba, hogy a fenti cikk 1994-ben jelent meg.
Budapest, 1962. Szakasits Árpád (b), a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke, Jean-Maurice Hermann (k), a Nemzetközi Újságíró Szövetség elnöke és Siklósi Norbert, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének fõtitkára a Budapestre érkezett francia vendég fogadásán / MTI Fotó: Keleti Éva
A médiacár és a Kék Express
Tény, hogy Siklósi ekkor már érdektelen, jobbára elfelejtett figura volt. Csak egy belvita miatt vált nyilvánossá (már amennyire), hogy 1994-ben ő állt az akkoriban indult, komoly üzleti lehetőséget jelentő Kék Express mögött. „A januárban induló Kék Express hirdetési napilap vitába keveredett a konkurens hirdető, az Express kiadójával, a Magyar Hirdetővel és a Hírlapkiadó Vállalattal – írta 1994 decemberében a Népszava.
A Kék Express által megvásárolt ingatlan helyiségeit jelenleg a MAHIR használja, s nem ismeri el a Kék Express Kft. tulajdonjogát, nem is hajlandók beengedni őket az épületbe. […] A káeftében kisebbségi tulajdonos Pelikán Bt. képviselője, Siklósi Norbert – mintegy húsz évig volt a Hírlapkiadó Vállalat élén – kifejtette, hogy január elején minden bizonnyal elindulhat a hirdetési lap, akkorra már összeállhat az újságírócsapat is.”
A következő cikkből kiderült, hogy az egész küzdelem valójában egy ingatlanról szólt. „Az év üzlete lesz a Kék Expressz?” – tette fel a kérdést már 1995 januárjában a Világgazdaság. „Alighanem az év üzlete lehet annak a Kék Expressz Kft.-nek az eladása…
A Kék Expressz a hirdetési újság kiadói jogával és egy belvárosi iroda tulajdonjogával rendelkezik, azonban elképzelhető, hogy ezeket több száz millió forintért adja el az Expressz újság leendő tulajdonosának.
A Kék Expressz című újságot évekkel ezelőtt vetette nyilvántartásba a Művelődési Minisztériumban a Pelikán Bt., amelynek egyik tulajdonosa Siklósi Norbert, a korábban az Expressz kiadó Pallas egykori vezérigazgatója.”
Feltűnik Pelikán és Bacsó Péter
Gondolom, nem csak nekem cseng érdekesen a Pelikán elnevezés. Valahogy A tanú beleszövődött ebbe a könyvbe, s valóban, a cég beltagja a film híres rendezője, Bacsó Péter volt (Pelikán elvtárs volt a főszereplője a filmnek).
A Pelikán Bt. [PELIKÁN Művészeti, Könyvkiadói és Terjesztői Betéti Társaság] másik beltagja az MSZP-közeli Tarján Miklós volt, kültagjai Jámbor Sándor és Engárd Ferenc. Siklósi és Bacsó mert nagyot álmodni: 1996 júliusában már arról írt az Új Magyarország, hogy a feltörekvő cég az Esti Hírlap kiadói jogát is megszerezte.
Bacsó Péter / Fotó: Fortepan.hu, ad.: Kende János
„10 ezer forintos” vállalat vette meg a lapot
A lap cikke szerint azon a nyáron búcsúzott el az Esti Hírlaptól a Pelikán Bt. által februárban megbízott főszerkesztő, Bernáth László.
Az Új Magyarország szerint a vállalatot mindössze tízezer forintos törzstőkével alapították meg, és az Esti Hírlap kiadói jogát – akkor egy évre – ötszázezer forintért vették bérbe. Nem volt sima az átmenet: a Kurír őszi cikke szerint az újságírók beperelték a Pelikánt, mivel nem fizetett rendesen. Ennek ellenére később mégis megvehették a kiadási jogot.
Nem érdektelen, hogy maga Bernáth is hírhedt kommunista újságíró volt. Már indulásánál, 1957-ben az Esti Hírlaphoz került, 1975-től a kulturális rovatot vezette, 1989-ben főszerkesztő-helyettes, majd a lap újraindulásakor főszerkesztő lett. […]
Szarka Ágota 2004-es cikke elénk tárja a leghihetőbb forgatókönyvet: „Ezzel párhuzamosan zajlott az Esti Hírlap bedarálása is: miután 1996-ban a csődközelbe lavírozott lapot az MSZP, Suchman Tamás asszisztenciájával egy, a szocialista holdudvarba tartozó, tízezer forintos törzstőkéjű betéti társaság kezébe játszotta át, még rövid ideig megjelent.
A baloldali újságírók által irányított szerkesztőség érdekében természetesen fellépett a MÚOSZ, ám ez akkor már nem sokat számított. A lap első feltámasztási kísérlete, 1997 decemberében, Tőke Péter nevéhez fűződik. A kampányidőszakban százezres példányszámban, ingyen terjesztették, miközben az Új Magyarország talpon tartására nem volt pénz. A balközelivé fazonírozott Esti Hírlap a választások után csendesen elhalt…”
A hálózat az Esti Hírlapot is kivéreztette
A lapot végül 2000-ben adta el a Pelikán Bt. Póczik Dezsőnek. Ekkor már kényelmetlenné vált a cég hírhedtsége, Bacsó Péternek 1999-ben már magyarázkodnia kellett, egy interjúban azt mondta, hogy még jóval a zűrös ügyek előtt kilépett a cégből, így nem tehet a tartozásokról sem. Botrányok persze már korábban is voltak, még 1994-ben felvettek minisztériumi támogatást egy reprezentatív fotó- albumra, amely persze nem készült el, ami miatt a Földművelésügyi Minisztérium megpróbálta visszaszerezni a pénzt.
Látjuk, hogy maga Siklósi sem érte el azokat a sikereket, amelyekre számított. Az egykori érinthetetlen médiacár 2008-ban hunyt el, évekkel később jelentek meg Borvendég Zsuzsanna írásai, amelyek először leleplezték a KGB-hez köthető kádert. Ezután már kevesen vették a bátorságot a nyílt dicséretére.
A baloldali lapokban – ha egyáltalán említették – azt emelték ki, hogy mindenkin segített.
Megjelent az Esti Hírlap / Fotó: Fortepan.hu, ad.: Magyar Rendőr
Rövidke nekrológok a hatalmát vesztett „cárról”
Sokatmondó volt, hogy Siklósi halálhírét nem csupán a jobboldali Magyar Nemzet, de a Népszava is csak röviden, feltűnően kis terjedelemben közölte. Mindössze pár mondatban. Egyedül a Vasárnapi Hírekben foglalkoztak vele hosszabban, már a nekrológ felütése is érzékelteti azt a csalódottságot, amelyet szerzője érzett: „Siklósi Norbert halálára. Életének nyolcvannegyedik évében, 2008. október 29- én, szerdán elhunyt Siklósi Norbert. 1958-tól 1973-ig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének főtitkára, később a Lapkiadó Vállalat vezetője volt. Temetéséről később intézkednek.
Összesen ennyit jelentettek róla. Én vezérigazgatóként ismertem meg. És Norbertként, Norbiként, főnökként, Sikiként. Azt mondták róla, megelőzte a korát, szerintem meg maga volt a kor. Ki is használta a kort. Lubickolt az ellentétekben, felismerte a lehetőségeket és végletekig tágította a rendszer korlátait. Vagabund volt. Képes volt arra, hogy elhitesse a főnökeivel, hogy ők találták ki azt, amit elhatározott. Fontos volt számára az újság, értett a kiadói munkához, de leginkább vállalkozni szeretett.
A szocializmuson belül a legkapitalistább, a kapitalizmusban pedig a legszociálisabb ember volt. Nála találtak menedéket a rendszer üldözöttei és az ʼelbocsátott légióʼ is. Empatikus azokkal is, akik egymás ellenségei voltak.
Képes volt arra, hogy ellentétes nézeteket szintetizáljon. Tüzet és vizet, fehéret és feketét hozott össze szobájában, majd sürgős dolgaira hivatkozva kiment, hadd ütközzenek a nézetek négyszemközt. Aztán visszatérve elővett egy üveg konyakot s koccintott a megbékélésre. Sohasem ivott. Egy óriási pálmára löttyintette ki a sajátját, szinte havonta kellett cserélni a konyaktól átázott virágföldet.
Imádott élni, azt hiszem, csak irigyei voltak, ellenségei nem. Engem talán barátjának tartott. Az utóbbi hónapokban vagy hússzor hívtam. Nem vette fel, nem válaszolt. Azt hittem megváltozott a száma. Annyiban hagytam. Bocs, Norbi! G.L.”
Az egész szöveg nem más, mint a szokásos mítoszteremtés, fáradt történelemhamisítás: mindenkin segített, vagabund volt, vállalkozó, de szociális. Íme a jó kommunista legendája. A legérdekesebb felvetés, hogy nála talált menedéket az „elbocsátott légió” – azaz a volt ÁVH levitézlett köz- és vezető katonái. Hálózati múltját ismerve tudjuk, nem véletlenül. Ki tudta volna jobban feltölteni a médiát az ÁVH embereivel, ha nem az, aki 1956 után rendet tett?
Siklósi Norbert, a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója, az újságíró klub elnöke köszönti a sajtótájékoztató résztvevõit / Fotó: MTI
A moszkvai tudósító Martin József ömlengése
Ugyanezt a narratívát erősítette a hozzá hasonló moszkovita újságíró, Martin József, a korábbi moszkvai tudósító [Moszkvában született fia ma már nagy jogvédő]. Ez is a Vasárnapi Hírekben jelent meg: „[…] a hetvenes-nyolcvanas évek körül már legendák övezték személyét. Azt beszélték róla, hogy mindig mindenkinek megpróbált segíteni, még azokban a nehéz időkben is, a forradalom leverése után. [Láttuk, hogy a valóság teljesen máshogy festett, lásd a könyvemben megidézett emlékezéseket és iratokat – MG]. Ideológiai elkötelezettségéhez föltehetően semmilyen kétség nem férhetett, azért kaphatta meg a bizalmi posztot, de attól a párttól, amely ilyen állással ajándékozta meg, nem egyszer, nem kétszer védte meg akkor is, később is a támadásoknak kitett újságírókat.
Miután kiadói igazgató lett, az egykori New York-palotában nyílt titok volt, hogy a ʼNorbert mindent elintézʼ, s miközben ʼalattvalóinakʼ népes hada nyüzsgött körülötte, volt türelme és ideje arra, hogy bárkivel szóba álljon. Már ezekben az időkben is megpróbált gazdálkodni, a rossz nyelvek szerint fél lábbal mindig a börtön kapujában állt, ami azért nyilvánvaló túlzás, de érzékelteti a személye körül kialakult mítoszt.”
Fél lábbal a börtön kapujában. Próbált gazdálkodni.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS