Nincs olyan földi hatalom, mely arra kényszeríthetne minket, magyarokat, hogy örökre lemondjunk a hazánkról. Hogy végleg elveszettnek tekintsük azt a földet, ahol magyarok most is magyarul éneklik a Himnuszt. Aki ezt képzeli, ki kell ábrándítsam: mindig lesz itt, a Kárpát-medencében elegendő magyar, aki nem felejt, s alkalmas időben (tíz, ötven, száz év múlva), mikor kedvező lesz a csillagok állása, helyrebillenti a történelem kerekét.
Miért is mondanánk le arról, ami a miénk?
Ha maholnap egy csapat fölfegyverzett terrorista beront a tisztelt olvasó házába, kikergeti onnan, s túszul ejti a gyermekeit, anyját, apját – tudomásul venné? Beletörődne? Magáévá tenné akárcsak egyetlen pillanatig is a terroristák hivatkozását, miszerint a maga lakása és családja voltaképpen az övéké, mindig is az övéké volt? Aligha. Időlegesen tán elfogadná, hogy nincs fegyvere, amivel szembeszálljon a túlerő ellen, s a rendőröket sem hívhatja, mert azok a terroristákkal vannak. Ám soha, de soha nem mondana le véglegesen arról, hogy valamikor, majd egyszer kiszabadítsa a családját, visszavegye a saját házát. Még akkor sem, ha a homlokához fegyvert szorítva aláírattak önnel egy lemondó nyilatkozatot.
A polgári jogban a jóerkölcsbe ütköző szerződés semmis, és határidő nélkül benyújtható bírósági kereset a semmisség kikényszerítésére. A nemzetközi jogban ez nincs így, mivel a nemzetközi jog az erősebb kutya kufircol-elv mentén működik. A nemzetközi jog arról szól, hogy ha Németország megtámad egy országot, akkor kitör a világháború – ám ha az Egyesült Államok vagy a Szovjetunió megtámad tíz országot, akkor nem történik semmi. (Legfeljebb „demokrácia-exportálás”, vagy „fölszabadítás”.) Az erős győz, és megírja áldozata történelemtankönyveit. A vesztes meg kushad a sarokban.
- Ám a kushadás nem jelenthet soha végleges beletörődést. Soha nem fogadható el örökös állapotnak egy ránk kényszerített gazság, egy embertelen rémtett. Egy ország területének egyharmadára zsugorítására nem is jó szó a „rémtett” – túl enyhe kifejezés. Megfelelő szó tán nincs is az ilyesmire.
Trianon-emlékmű Hatvanban (Forrás: emnt.org)
Persze, a pillanatnyi erőviszonyokat tudomásul kell venni. Sok lúd disznőt győz. Két lábbal a földön állva, pragmatikusan kell Magyarország ügyeit intézni – ez a mindenkori magyar kormány dolga, kötelessége. Reálpolitikának nevezik az ilyesmit. Így is kell lennie. De nekünk, akik sem politikusok nem vagyunk, sem a mindenkori kormány nem vagyunk, a szívünkben őriznünk kell az igazságot, a lángot. Mi nem fogadhatjuk el soha, ami elfogadhatatlan. Aki így tesz: megtört, legyőzött ember.
Országunk csodálatos, s megszámolni is nehéz, hány nép akarta elfoglalni a történelem folyamán. Szép hely ez, csak kissé huzatos. Éppen a „nagyvadak” vonulási útjába esik. E nagyvadak egy része ránk kényszerítette Trianont. (Ugyanazok, akik világszerte, Afrikától Ázsiáig előszeretettel rajzolgatták mások határait.) Ám az idők változnak. Nagyvadak születnek s múlnak ki. Nem kizárt, mi ott állunk majd, mikor például a francia nagyvadat leeresztik a föld alá. Semmi sem állandó. Nincsenek kőbe vésett határok. Ami egyúttal azt is jelenti: akár rosszabb határaink is lehetnek ha megint egy Károlyi Mihály-szerű nemzetvesztő kerül hatalomra…
Ami igazság volt 1920-ban, igazság ma is. S ami alávaló becstelenség volt, alávaló becstelenség marad örökre. Azért sem mondhatunk le hazánk egyetlen, magyarok lakta rögéről sem, mert nincs rá fölhatalmazásunk. Előttünk magyar géniuszok ezrei éltek, alkottak és építették a Kárpát-hazát. Ugyan, mit szólnának, ha látnák, mivé lett az ország, amelyért vérüket, verejtéküket hullatták? Mit szólnának, ha önfeladó, legyőzött, megtört magyarokat látnának? Legyünk hát hűek hozzájuk! Legyen hitünk, elszántságunk! Gyarapodjunk!
Facebook
Twitter
YouTube
RSS