Első két szeptemberi vb-selejtezőnkön egyaránt vereséget szenvedtünk. A két vesztes meccs nem csupán vb-kvalifikációs reményeinket vitte nagyon távolra, de ezzel egyidejűleg megjelentek a Marco Rossi szövetségi kapitány felelősségét firtató vélemények, értékelések is. Véleménycikkünkben arra kívánunk rámutatni, hogy miért volna nagy hiba a talján mester fejét venni a kétségtelenül rosszul sikerült mérkőzések miatt, és miért volna fontos végre reálisan, indulatok és bűnbakkeresés nélkül értékelni nemzeti csapatunk szereplését.
A nagyszerű magyar játékot hozó Európa-bajnokság után talán a szokottnál is nagyobb várakozásokkal tekintettünk a soron következő vb-selejtezők elé. Kimondva-kimondatlanul – nem egyszer nagyon is célozgatva rá – sokan újabb csodát vártak, az angolok megszorongatását, netán legyőzését, hiszen tudvalévő volt, hogy hatvanezer fanatikus szurkoló előtt léphet majd pályára a válogatott. Ez pedig már az Eb-n is megsokszorozta csapatunk erejét, a portugálok elleni helytállás után sikerült pontot szerezni a vb-címvédő franciák ellen. Miután az utolsó csoportmeccsen Németországban is döntetlent játszottunk, és a meccs egyes szakaszaiban jobban is játszottunk, mint a Nationalelf, a szurkolók jó része a történet folytatását, azaz legalább egy döntetlent remélt/várt Anglia ellen is.
A mérkőzés sajnos máshogyan alakult: nem csupán pontot nem sikerült szereznünk, de a csapat összezuhant, és elkerülhető gólokat kapva, végül súlyos vereséget szenvedett (0–4) az Eb-döntős ellen. Tetézte a bajt, hogy a három nappal később sorra kerülő, Albánia elleni selejtezőn sem ment a játék, amelynek egy sporttörténelmi zakó lett a vége. Albánia ugyanis korábban még nem csupán nem verte meg a mieinket, de gólt sem tudott ellenünk szerezni. Most rúgtak egy gólt és ez elég is volt a győzelmükhöz, ami számunkra azt jelenti, hogy vb-selejtezős csoportunkban igen kevés remény maradt a még továbbjutással kecsegtető második helyezés megszerzéséhez.
Távolodik a vb-szereplés
Mindez roppant fájó, hiszen egyre nagyobb az esély arra hogy 1986 után a kilencedik világbajnokságot rendezik meg a magyar válogatott nélkül. Annak fényében pedig különösen is szomorú lenne lemaradni a nagy seregszemléről, hogy az utóbbi két Eb-n ott voltunk és láthattuk, milyen sok érzelmi többletet ad ez a sikerre oly’ éhes magyar szurkolók számára.
A sikert olyannyira áhító magyar szurkolók nagy része továbbra is bízik Marco Rossiban és csapatában. A szerző felvétele
Talán ez az erőteljes sikeréhség – amely az utóbbi évtizedek eredménynélküliségének tükrében teljes mértékben jogos és érthető – okozta és okozza, hogy az utóbbi néhány napban elindult egyfajta bűnbakkeresés, amelynek első számú áldozata ki más is lenne, mint a szövetségi kapitány, Marco Rossi, de rajta kívül kap a csapat is rendesen.
A szurkolói fórumokon túl a különféle elemző írások is váratlan visszaesésről beszélnek, bajt vizionálnak. A szurkolók részéről persze valahol ez természetes is, hiszen az igazi, vérbeli szurkoló egyik legfőbb ismérve éppen az, hogy érzelmes, és a végsőkig elkötelezett imádott csapata iránt, amelynek győzelme esetén a felhők felett, a mennyországban, veresége esetén viszont a pokol legmélyebb bugyrában érzi magát. Különösen igaz ez a válogatott esetén, amelyhez nem csupán szurkolói, de nemzeti érzések is kötnek bennünket. Ám a válogatott csapathoz fűződő kettős kötődésünk ellenére sem jó, ha túlzásokba esünk.
Sosem lett jobb, amikor bűnbakokat kerestünk
A kritika jár, mi több, a kritika – főleg, ha jogos és megalapozott – szükséges is, ám a bűnbakkeresés nagy hiba. Ráadásul a magyar labdarúgás története arra tanít bennünket, hogy bár rendszeresen élünk a bűnbakkeresés lehetőségével, előrébb még sosem léptünk általa.
Az 1954-es vb-döntő után vette ez kezdetét, amikor a döntőben vereséget szenvedő játékosok egy része megkülönböztetett „figyelem” alá került. Grosics Gyula ellen 1955 nyarán még eljárást is indítottak a kommunisták. 1969-ben a Csehszlovákia ellen elveszített vb-kvalifikációs párharc utáni támadásözön kimondatta Mészöly Kálmánnal, hogy „a mi időnk lejárt”. Mészöly ekkor mindössze huszonnyolc éves volt és világválogatott. Az 1978-as vb után két világklasszisunkat, Törőcsik Andrást és Nyilasi Tibort maga az MLSZ tiltotta el egy évre, mert piros lapot kaptak egy nyilvánvalóan elcsalt argentin–magyaron. Akkor éppen ők lettek a bűnbakok. És emlékezzünk a mindmáig utolsó vb-részvételünkre, Mexikóra. Kétségtelen, hogy leszerepeltünk, kétségtelen, hogy megroggyantó volt mindenkinek a szovjetek elleni 0–6, nemcsak sportszakmailag, de lelkileg is. De az is kétségtelen, hogy az a csapat sokkal, de sokkal több örömet szerzett előtte ennek az országnak, a futballszerető közvéleménynek annál, mintsem, hogy olyan rágalomözönt kapjon, mint amit a vb után kapott.
A mexikói vb után a bűnbakkeresés valósággal ízekre szedte Mezey György válogatottját. Nemzeti csapatunk azóta sem járt világbajnokságon. Fotó: MTI/Wéber Lajos
Nem szabad kiönteni a fürdővízzel együtt a gyermeket is
Most, ha közel sem ekkora mértékben, de mégis hasonló párhuzamok figyelhetők meg. Nem vitatható, hogy az utolsó két mérkőzés nem sikerült. Nem vitatható, hogy az angolok elleni, hazai 0–4 és az albánok elleni 0–1 is fájó vereség, amelyet ráadásul tetéz előbbinél a gólarány, utóbbinál a sporttörténelmiség. Az sem vitatható, hogy nemcsak az eredmény, de a mutatott játék színvonala, minősége is visszaesett az Eb előtt, illetve az Eb-n látottakhoz képest. Ezek tények. Tények, amelyet mindenki láthatott és látott is, aki nemcsak nézi, de látja is a meccseket.
De!
Nem szabad abba a hibába esni újra, amelybe korábban már többször is beleestünk, hogy dühünkben, elkeseredésünkben és az ezekből táplálkozó bűnbakkeresésünkben most aztán fejét vegyük mindenkinek és kiöntsük a fürdővízzel együtt a gyermeket is. Ehelyett próbáljunk valós elemzést készíteni és a realitás talaján maradni. Ha így teszünk, rá kell ébrednünk, hogy bármily fájó is a két zakó, ez sokkal közelebb áll a valós erőviszonyokhoz, mint a franciák vagy a németek elleni döntetlen, vagy a portugálok elleni nyolcvannégy perces remek helytállás. Különösen az angolok elleni vereségre igaz ez.
Megnézve a keretünket, továbbra is alig-alig van topligás játékosunk. A Bundesliga-légiónkon – Gulácsi, Orbán, Szoboszlai, Sallai és Szalai Ádám – kívül senki nem játszik a topligák valamelyikében. Néhány játékosunk egészen jó külföldi csapatokban futballozik ugyan, ám ott ők – valljuk meg – többnyire nem húzóemberek. Keretünk zöme vagy itthon játszik az egyre jobb, de azért nem túl magasan jegyzett NB I-ben, vagy pedig az NB I-hez hasonló, illetve annál nem sokkal színvonalasabb ligákban (szlovák élvonal, horvát élvonal, illetve újabban az észak-amerikai MLS). Világklasszisunk nincs, csak néhány szép reményű fiatalunk (Szoboszlai, Sallai, Szalai Attila, Schäfer, Schön, Sallói), valamint remek és nagyszerű iparosaink, akiken látszik, hogy fontos nekik a válogatott, kiteszik a szívüket-lelküket a pályára, ám azt is láthatjuk, hogy ez egyszer elég a figyelemre méltó bravúrhoz, másszor meg nem. Az utóbbi időben többször is elég volt, és talán ettől alakult úgy, hogy mi, szurkolók már olyan meccseken is győzelmet reméltünk, vagy talán vártunk is, ahol ennek nem igazán volt realitása.
Willi Orbán, az RB Leipzig játékosa (bal oldalon), a kevés, topligában játszó magyar labdarúgó egyike. Fotó: MTI/EPA/Filip Singer
Ugyanis bármennyire igazak az unalomig ismételt közhelyek – a labda gömbölyű, meg hogy az ellenfélnél is tizenegyen vannak a pályán, és ugyanazon a füvön játszik a két csapat –, azért ahogyan a Ferencváros nemzetközi kupaszereplésének értékelése kapcsán sem kerülhető meg az anyagi és egyéb lehetőségek figyelembevétele, úgy a magyar válogatott tekintetében sem lehet figyelmen kívül hagyni az objektív összehasonlítási szempontokat.
Mert, amint azt a válogatott Nemzetek Ligája- és Eb-szereplése is igazolta, a lelkesedés, a szív, a lélek és a kiváló mentális felkészültség egy-egy meccs erejéig eltüntetheti ugyan az egyébként meglévő hátrányokat, kiegyenlítheti a különbségeket, ám hosszú távon nem csupán irreális, de igazságtalan is lenne elvárni azt, hogy ez mindig, minden esetben sikerüljön.
Rossi eddigi munkája kimagasló
Mindez nem jelenti azt, hogy Marco Rossi nem követhetett el hibát akár a felkészülés során, akár az összeállítás kijelölésében, akár a meccselésben, akár a cseréiben. Hibázhatott és minden bizonnyal hibázott is. De ez akkor sem lehet ok arra, hogy azért, mert egy messze erőn és realitásokon felüli Eb-szereplés után most becsúszott két vereség, akkor rögtön „kiderüljön” róla, hogy „egy kókler”, aki nem érti a szakmáját és akinek az eddigi eredményekkel is csak szerencséje volt…
Marco Rossi a rendelkezésére álló merítésből – amely értelemszerűen alapból behatárolja a lehetőségeit – összerakott egy csapatot. Ez a csapat nem világverő, nem olyan, amelynek minden földrészen a csodájára járnak, mert úgy futballozik. Viszont: mégis csapat. Méghozzá olyan csapat, amely hosszú-hosszú idő után ismét megtanult fontos tétmeccseket nyerni, képesnek bizonyult a helytállásra nála erősebb ellenfelekkel szemben is.
Marco Rossi, a magyar válogatott szövetségi kapitánya a labdarúgó világbajnoki selejtezők negyedik fordulójában játszott Magyarország–Anglia mérkőzés előtt a Puskás Arénában, 2021. szeptember 2-án. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
Ez a csapat részben ezzel, részben a csupaszív, lelkes játékával fel tudta kelteni a szurkolók érdeklődését. Ezért a csapatért újra és újra megtelik az új Puskás Aréna, s ez a csapat végre sok-sok örömet is adott a világ egyik leginkább kiéhezett, leginkább nélkülöző táborának. Ez pedig döntően a szövetségi kapitány, Marco Rossi érdeme. Akiért a játékosok is kiálltak, akinek személyiségét, egyenességét a keret tagjai is rendre kiemelték és kiemelik. Akin olasz létére is látszik, hogy számára nemcsak munka a magyar kapitányi poszt, és nem pózból nyilatkozza, hogy szeret itt lenni és szereti ezt az országot. S aki – korántsem mellékesen – azon nagyon kevés edző közé tartozik, aki elismeri, ha tévedett és nem mutogat másra. A győzelmek, vagy a győzelemmel felérő döntetlenek után sem szállt el, vereség esetén viszont vállalta a kudarc rá eső részét.
Igenis van csapatunk, amely még sok örömet fog okozni
A csapatunk megvan, a csapatunk adott. Kétségtelen, hogy most úgy fest, némileg megtorpantunk, de nincs okunk kételkedni abban, hogy Marco Rossi és kiválasztottjai közösen megtalálják a megoldást. Továbbra sem leszünk világverők, és bármikor becsúszhatnak nem várt pofonok, de mégis minden amellett szól, hogy Rossi és csapata folytathassa a munkát, nyugodtan, megfelelő háttérrel és bizalommal. Ebben a csapatban van jövőkép, ezért fontos lenne a folyamatosság. Nem szabad, hogy hirtelen elfelejtődjön az eddig elvégzett munka és az eddig elért eredmények.
Marco Rossi, mint szövetségi kapitány, kapjon kritikát, ha az valós alapokon nyugszik, de semmiképpen se váljon méltatlanul szidott bűnbakká! Annál sokkal többet tett már a focinkért és sokkal többet adott nekünk, szurkolóknak.
Vezető kép: MTI/AP/Marco Vasini
Facebook
Twitter
YouTube
RSS