Kirepül egy kő. Bent halottak, haldoklók, élők. Emberek, álmok, remények összezsúfolva. Éheznek, szomjaznak, rettegnek, fáznak. Sokan úgy halnak meg, hogy a nevüket sem tudja senki. Nincs, nem maradt nevük, még azt is elvette ez a láthatatlan kéz: a hatalom.
Kirepült egy kő. Egy himlőhelyes bőrű ember arra sétál. Ukrán vagy orosz, ki tudja. Csak a himlőhelyes bőrét, magas termetét látjuk, ócska, szakadt ruháját. Körbenéz. Félve, óvatosan, de olyan alapossággal, amit mi már nem ismerünk. Sehol senki. Lehajol a kőért, lefejti róla az összegyűrt papírt. Egy cementes zsákból lett letépve. Rajta ákombákom betűk. Nem érti, mit jelent ez a pár mondat, de azt látja, hogy magyarul van.
A magyarokat most gyűlölni kellene. Fasiszták. Náci-kollaboránsok. „De hát én is az lennék” – gondolhatná akár, de nem gondolja, vagyis ki tudja, mit gondol. Van egy atyai jóbarátja, Lembergben vasutas. Vagyis nekik: Lvivben. Benne bízik meg egyedül. Két héttel később, amikor találkoznak, a második pohár vodka után odaadja neki. Nem szólnak. Nézik egymást. A vasutas alig észrevehetően bólint.
A fiatalasszony önmaga árnyéka csupán. Megfakult, akár egy régi fotó. A két gyerek már alszik. Az anyjuknak már sírni sincs ereje. Halkan kopognak. Az ajtóban egy testes férfi áll. Nem látni az arcát. Valahogy úgy áll, hogy ne láthassák az arcát. Némán bólint és átad az asszonynak egy gyűrött cementlapot. Mire ő felnéz, a férfi már eltűnt. Mint egy álomkép.
A cementes papíron néhány sor. De a könnyeitől csak annyit lát: „élek”.
[A Pesti TV-n Horkay Barna református lelkészről beszélgettünk a lányával, Horkay Anna vallástanárral. Horkay Barnát Kárpátaljáról hurcolták el, miután belekeverték egy koncepciós ügybe. Túlélte, hazatért a feleségéhez és a családjához, majd közel 90 éves koráig (!) folytatta lelkészi szolgálatát. Kitértünk a generációs traumákra és arra is, keresztényként hogyan lehet megbocsátani a bűnösöknek.]
Vezető kép: Hazatérés a Gulágról. Forrás: NEB
Orientál
2022-03-26 at 21:00
Történelem gyűlöletes rengetegében vannak egyszerű zöld növénykéknek látszó élőlények ,akik amikor kell kinyílnak és a színpompás emberi szépségüket szeretetüket mutatják meg bátran ,visszafogottan és szerényen.
PG
2022-03-25 at 18:30
Bizony azok nyomorúságos idők voltak. Kisgyerek koromban, a második világháború után, a felnőttek azt mondták, hogy ne beszéljünk sehol, mert a falnak is füle van. És láttuk a fekete autókat éjjel, amikor elhurcolták a falubelieket, akik aztán soha nem jöttek haza.
Jól teszi a kormányunk, hogy nem engedi háborúba sodorni az országot. Soha nem akarunk mégegyszer olyan nyomort, kiszolgáltatottságot!!!
Andrea
2022-03-25 at 14:03
Istenem!
Gyerekkoromban a komódfiókban hosszú évekig lapult az iratok között egy kockás, megfakult cetli, rajta ceruzával: “kelet felé visznek” és atyai nagybátyám neve és címe, akit alig húsz évesen hurcoltak el az utcáról “málenkij robotra”. Egy ismeretlen juttatta el a vagon ablakán kihajított papírt apámék nevelőanyjához Sokszor hallottam a történetet erről és láttam a kis papírkát… Nagybátyám soha nem került haza, apámék évekig kerestették a Vöröskereszttel. Apám és fiatalabb testvére soha nem tudták feldolgozni bátyjuk elvesztését. Már mindhárman halottak.