Életpályája elismeréseként március közepén a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével tüntették ki a székesfehérvári jégkorongsport szülőatyját, Ocskay Gábort. A hetvenedik születésnapját nemrégiben ünneplő kiváló sportvezetővel örömökről, tragédiákról, B-listázásról, büszkeségről és a Jóisten áldásáról is beszélgettünk.
– Több mint egy hónapja, március 11-én vehette át a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét, amelyhez olvasóink nevében is szívből gratulálok önnek. Kicsit talán letisztult azóta minden, így adja magát a kérdés: milyen érzések kavarognak most a fejében, milyen emlékek jutottak eszébe?
– Amikor megtudtam, hogy kitüntetnek, akkor mint egy szélesvásznú film, úgy pergett le előttem az elmúlt négy és fél évtized. Akik közelebbről is ismernek, azok jól tudják rólam, hogy bármilyen kemény ember vagyok is olykor a hétköznapokban, valójában nagyon érzékeny is vagyok. És bizony ezt a névsort látva is elérzékenyültem, hiszen valahol még most is nehéz felfogni, hogy milyen illusztris társaság tagja lettem. Hasonlót éreztem, mint amikor Székesfehérvár díszpolgárává avattak. Ott is rendkívül rangos névsorba kerültem, s mivel 2009-ben elhunyt fiam posztumusz díszpolgára lett a városnak, így azon kevés család egyike vagyunk, amelyből ketten is elnyertük ezt az elismerést. Régi, magyar arisztokrata család sarjaként, amely erősen B-listázott volt a kommunizmusban, ezek az elismerések egyfajta elégtételt is jelentenek az egész Ocskay-család számára.
Grosics Gyula küldte Fehérvárra
– Úgy tudom, hogy tősgyökeres fővárosi volt. Hogyan került a koronázóvárosba és miként emlékezik vissza a fehérvári kezdetekre?
– Mindössze 24 éves voltam, amikor 1976-ban váratlanul abba kellett hagynom az aktív játékot egy súlyos gerincsérülés miatt. A Budapesti Volán csapatában jéghokiztam addig, amely éppen a Fehérvárra költözést tervezte. Az egyesület akkori elnöke, Grosics Gyula bácsi javasolta nekem, hogy fiatal, agilis, hokiőrült emberként kezdjek el felépíteni egy jégkorongcsapatot Székesfehérváron. A városban semmi múltja nem volt a sportágnak, épült viszont egy jégpálya, ahol a következő évben el is lehetett kezdeni a munkát.
– A mai állapotokat bárki láthatja, aki ellátogat a Raktár utcába. De milyenek voltak a körülmények 1977-ben?
– Azt kell mondanom, hogy nehéz elképzelni az akkori viszonyokat.
A jégpályát egy körülbelül három sor magasságú földes lelátó vette körül, és egy melegedő tartozott még a létesítményhez. Öltözőnk nem volt, egyéb kiszolgáló egységek pláne nem.
Hozzá kell persze tenni, hogy mindezek ellenére sem éreztük úgy, hogy katasztrofális a helyzetünk, hiszen Magyarországon akkortájt egy jégpálya már önmagában is kuriózumnak számított, és bizonyos értelemben a Kisstadionban sem volt sokkal jobb a helyzet, pedig az a hoki hazai fellegvára volt Budapesten. Ott voltak öltözők, viszont olyan sok csapat osztozott a létesítményen, hogy sosem lehetett kényelmesen öltözködni.
Bajnoki címek, hegemónia, EBEL
– Melyek voltak az elmúlt három és fél évtized legfontosabb sarokpontjai?
– Több jelentős esemény, dátum, történés is akad, amely kihagyhatatlan, ha a fehérvári hoki történetéről beszélünk. A magok elhintésével kezdődött minden, azzal, hogy a gyermekek ismerjék meg a jégkorongot, mint lehetséges választást a sportágak közül. Ugyanígy jelentős volt a BVSC megszűnése, amelynek eredményeként 1981-re sikerült összehozni egy nagyon erős felnőtt csapatot, amely az első vidéki aranyérmese lett a sportágnak. Ezt utána tizennyolc évig nem sikerült megismételni felnőtt szinten, ám ragyogó alapot szolgáltatott az utánpótlás-nevelés fellendüléséhez. A sarokpontok között meg kell említeni 1992-t, amikor befedték a fehérvári jégpályát. Ez nemcsak az addig végzett munkánk elismerése volt, de a fehérvári hoki máig tartó felemelkedésének is alapjául szolgált. A következő jelentős dátum 1999, amikor második bajnoki címünket szereztük. Ez abban különbözött az 1981-estől, hogy szinte kizárólag saját nevelésű játékosaink alkották a bajnokcsapatot, azaz felnőtt szinten ekkorra érett be az a nevelő munka, amelyet munkatársaimmal sok-sok év óta végeztünk. Azóta elmondhatjuk, hogy fokozatosan, de egyértelműen Székesfehérvár lett a magyar jégkorong fővárosa.
– Van két olyan dolog, amelyről részletesebben is szólni kell. Az egyik a Volán „beiratkozása” az osztrák ligába, a másik az első magyarországi jégkorong-akadémia életre hívása. Mi motiválta ezekkel a nagyszabású, ám nálunk teljesen újszerű próbálkozásokkal?
– Mindenképpen érdemes különválasztani a két vállalkozást. Az osztrák ligához benyújtott felvételi kérelmünket megelőzően egyre inkább látszott, hogy csapatunk kinőtte a hazai mezőnyt. Annak ellenére, hogy a magyar bajnoki cím jelentősége természetesen nem csökkent számunkra, azért nem mindegy, hogy az adott elsőséget milyen körülmények között szerzi meg egy csapat.
Érezhető volt, hogy ha további fejlődésre vágyunk és nem akarunk megrekedni a már elért szinten, akkor előre kell lépni. Miután az osztrák bajnokság nyitott volt, így felvettük a kapcsolatot velük.
Kiderült, hogy van lehetőség becsatlakozni, ám a követelmények roppant magasak. Így komoly pénzügyi hátteret is fel kell kellett mutatnunk az osztrákok felé.
Ocskay Gábor mindig a jövőbe tekintett a székesfehérvári jégkorongot illetően. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
– Ez könnyen ment?
– Egyáltalán nem ment könnyen, mert éppen az újszerűség és az ismeretlenség miatt óhatatlanul sokakban ott volt a bizonytalanság, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Ám hála az elkötelezett és lelkes támogatóinknak, összejött a kellő mennyiségű pénz, így elfogadták a nevezésünket. Mondanom sem kell, nemcsak az osztrákoknak kellett bizonyítanunk, hanem idehaza is, hiszen nagyon sok negatív felhang követte ezt a lépésünket. Voltak, akik nagyravágyónak tituláltak bennünket, mások biztosra vették, hogy belebukunk ebbe az egészbe, de mostanra úgy érzem, sikerült mindenki számára bizonyítanunk: képesek voltunk kiállni a próbát és jó döntés volt az EBEL-hez csatlakozni, sőt, éppen az idei szezon az, ahol történelmet írt a fehérvári csapat, hiszen bejutottunk az osztrák liga nagydöntőjébe, ahová korábban még egyszer sem sikerült. Bár nem sikerült megnyerni a bajnoki címet, a döntő is hatalmas teljesítmény volt a fiúktól.
Nemcsak a fehérvári hokit akarja szolgálni az akadémia
– És az Ifjabb Ocskay Gábor Nemzeti Jégkorong Akadémia története?
– Az akadémia tulajdonképpen egyszerre szeretné szolgálni a saját jövőnket és a magyar jégkorongsport jövőjét is. Nyilvánvaló, hogy jelentősen megkönnyíti csapatunk helyzetét, ha saját, jól képzett, és gazdag merítési lehetőséget biztosító utánpótlásból alakíthatjuk majd ki a közeli és a távolabbi jövő fehérvári csapatát. Ám ez csak az egyik fele az érmének, mert az is egyértelmű, hogy a hazai hokiéletben betöltött szerepünk kötelezettségeket is ró ránk. Kötelességünk, hogy élen járjunk azokban az előremutató elképzelésekben, amelyek új alapokra helyezhetik a magyar jégkorongsportot. Az akadémiai képzés keretén belül zajló magas szintű utánpótlás-képzés az egyik ilyen sarkalatos kérdése a magyar hoki sikeres jövőjének. Feltétlenül kiemelném, hogy a TAO-kedvezmények révén nyújtott kormányzati támogatás szintén nélkülözhetetlen az akadémia működéséhez.
Székesfehérvár, 2010. március 30.
Idősebb Ocskay Gábor, a SAPA Fehérvár AV19 jégkorongcsapat szakosztály-igazgatója (j) fogadja az egy éve elhunyt fiáról Ifj. Ocskay Gábor jégkorongozóról elnevezett jégcsarnok előtt Orbán Viktort, a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elnökét, aki Székesfehérvárra látogatott.
Fotó: MTI/Beliczay László
Nagy öröm, hogy az Orbán-kormány döntése értelmében a jégkorong is bekerült a látványsportágak közé! Ezzel az állam közvetve rendkívüli támogatást nyújtott a sportágunknak, amelyet szintén kötelességünk a legjobb tudásunk szerint kihasználni.
Fekti István és Ifj. Kovács Csaba személyében kiváló személyiségek irányítják a munkát, jó kezekben van az akadémia vezetése. Az öröm mellett felelősség is számunkra, hogy Székesfehérváron működhet az ország első hokiakadémiája, az pedig komoly megtiszteltetés, hogy nem egyszerű akadémia vagyunk immár, nemrégiben ugyanis elnyertük a nemzeti akadémia titulusát és módszertani központ is lettünk.
– Visszatekintve a mögöttünk lévő 45 évre, jó néhány kockázatosnak tűnő dologba is belefogott, mint sportvezető. Sosem félt, hogy belebukik a vállalásába?
– Ünnepi interjú lévén engedje meg, hogy erre kissé emelkedettebb választ adjak.
Nincs és korábban sem volt bennem félelem. Ennek oka az, hogy mindig azt éreztem: engem a Jóisten irányít a döntéseimnél.
Ahogyan a szeretteim – köztük a fiam – tragikus halála alkalmával is az Isten gondviselő szeretete segített életben maradni, úgy a kockázatosnak tűnő döntések alkalmával is a hit segít abban, hogy a megfelelő döntést hozzam meg.
“Gábor elvesztését nem lehet sem kiheverni, sem feldolgozni”
– Eddig csupa-csupa sikerről ejtettünk szót, de aki ismeri az életét, az jól tudja, hogy szörnyű tragédia is érte, amikor 2009-ben elveszítette gyermekét. Hogyan sikerült feldolgoznia ezt a hatalmas csapást?
– Bár két infarktus után is még élek, nemrégiben betöltöttem a hetvenet, de nem tudom azt mondani önnek, hogy feldolgoztam azt, ami a fiammal történt.
Az igazság az, hogy Gábor elvesztését soha nem fogom sem kiheverni, sem feldolgozni.
Az egyedüli, ami erőt adott, ami miatt még egyáltalán élek, az a családom. A családom, a lányom, Zsuzsa és kisfiam, István Benedek, valamint az unokáim, Bendegúz és a Bence.
Az ifjabb és az idősebb Ocskay. Különleges kötelék kötötte össze apát és fiát… Fotó: Az Ocskay-család archívuma
– Bő öt évvel ezelőtt egy rendkívül komoly döntést hozott meg azzal, hogy visszavonult sportvezetői pozíciójából és nyugdíjba ment. Ezer fokon izzó emberként, akinek lételeme a hoki, nem bánta meg ezt a döntését?
– Egyetlen pillanatra sem bántam meg, ez az igazság. Amikor ezt a döntést meghoztam, elmúltam 65 éves, negyven éven át dolgoztam folyamatosan a fehérvári hokiért, amelyből – számomra legalábbis belülről úgy tűnt – a legutolsó évek voltak a leghúzósabbak, leginkább megterhelőek. Ideje volt lassítani, visszavenni egy kicsit a tempóból. Nyilván megkönnyítette a döntésemet, hogy tudtam: jó kezekbe kerül az irányítás. Utódomat, a General Manager-ként dolgozó Szélig Viktort magam invitáltam a csapathoz, hogy Franciaországban megszerzett tapasztalatait nálunk kamatoztassa. Úgy érzem, akkor léptem, amikor lépnem kellett, ráadásul nem szakadtam el a csapattól. Ma is szinte mindennap kint vagyok a csarnokban, a meccseken is állandóan ott vagyok. Rá nem erőltetem magam senkire, hiszen nem azért vonultam vissza, hogy továbbra is én akarjak irányítani, ám ha megkérdezik a véleményemet, akkor elmondom, ha segítséget, tanácsot kérnek, akkor pedig örömmel segítek.
Az igazi elismerést nem a díjak vagy a kitüntetések jelentik
– Beszélgetésünk végén egyvalamit áruljon még el: szokott útravalót adni az akadémia ifjú palántáinak?
– Igen, olykor adódik erre lehetőség. Ilyenkor rendre elmondom nekik, hogy a sport rendkívüli lehetőségeket tartogat számukra, éppen ezért érdemes szívvel-lélekkel küzdeni, akarni a minél jobb teljesítményt, mert az kifizetődik.
Manapság szinte már szinte minden megvehető pénzzel, azt azonban senki nem tudja megvásárolni, hogy 9000 vérbeli szurkoló előtt jégre léphessen a címeres mezben. Ezt csak a teljesítményével vívhatja ki valaki, és akadémistáink előtt ez a cél kell, hogy lebegjen.
Azt is elmondtam, hogy a díszpolgári címem, vagy bármelyik kitüntetés hatalmas megtiszteltetés ugyan, ám az igazi elismerést nem a címek vagy a kitüntetések jelentik, hanem az, amikor kimegyek a piacra, vagy járok-kelek a városban, és mindenütt érzékelhetem az emberek szeretetét. Ha másért nem is, ezért megérte minden fáradtság, amelyet a több évtizedes munka során átéltem. Ilyeneket mondok a fiataljainknak, ha módom nyílik beszélni velük. Ha csak egyetlen egy ifjú tehetségünk megfogad néhány jó tanácsot, akkor már nem beszéltem hiába.
*****
NÉVJEGY
OCSKAY GÁBOR
Budapesten született 1952. január 31-én.
Pályafutása: A Központi Sportiskola (KSI) csapatában kezdte jégkorong-pályafutását, majd 1970-től a Budapesti Volán SC játékosa lett. Kiemelkedő tehetségű játékosnak számított – az utánpótlás-, majd később a felnőtt válogatottnak is tagja lett – ám 1976-ban olyan gerincsérülést szenvedett, ami visszavonulásra kényszerítette. Grosics Gyula unszolására Székesfehérvárra költözött, ahol 1977-től a vezetésével elindult a jégkorong-élet. Kezdetben jórészt az utánpótlásban dolgozott, gyermekeket toborzott, edzéseket vezetett. Később többször is részt vett a felnőtt csapat szakmai munkájában. Az 1990-es évektől egyre inkább a menedzseri, klubvezetői feladatokat végzett, másfél évtizeden keresztül igazgatta a Volán jégkorong-szakosztályát. 2010-ben létrehozta az Ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémiát, amely az első nemzeti jégkorong akadémia lett Magyarországon. Hosszú éveken át tagja volt a Magyar Jégkorong Szövetség elnökségének is. Néhány éve visszavonult az aktív sportvezetői tevékenységtől, ám azóta is állandó résztvevője a Fehérvár meccseinek, és olykor tanácsaival is segíti a klub új vezetését.
Sikerei: Számos, később komoly karriert befutott játékos (Palkovics Krisztián, Ocskay Gábor) felfedezője, nevelője. Sportvezetőként olyan eseményeket szervezett Székesfehérvárra, amelyek korábban még nem voltak Magyarországon. Így adott otthont a fehérvári jégcsarnok két ízben is a Kontinentális Kupa döntőjének, és a XXI. század első Magyarország-Kanada válogatott meccsének. 2007ben megálmodta a Volán EBEL-indulását, amelyet munkatársaival meg is valósított, a csapat pedig azóta is tagja a magyarénál sokkal színvonalasabb osztrák bajnokságnak.
Egyéb elismerései: a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje (2012), Székesfehérvár Megyei Jogú Város díszpolgára (2017), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje (2022).
Vezető kép: Kásler Miklós miniszter átadja a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjét Ocskay Gábornak. Fotó: Ocskay Gábor családi archívuma
Facebook
Twitter
YouTube
RSS