Pravoszláv húsvét a lövészárkokban

Beköszöntött az ortodox húsvét. A pravoszláv és a görögkeleti egyházak ezen a hétvégén ünneplik Krisztus feltámadását, így a kijevi és moszkvai patriarchátus alárendeltjei is. Az azonban kizártnak tekinthető, hogy a szent hétvége szünetet jelentene a háborúban, különös tekintettel arra, hogy jelenleg a muzulmán csecseneket és az újpogány ukrán nacionalistákat ez nem hatja meg, míg az orosz és ukrán katonákat saját felekezetük papjai áldják meg harcba indulás előtt.

Az ortodox keresztény patriarchátusok politikai ereje más tőről indult, mint a római katolikus egyházé. Nagy Konstantin császár az egyház központjának Konstantinápolyba helyezésével befolyást szerzett az új püspök felett, akit ő maga is nevezett ki. Ettől kezdve a patriarchák valamelyest a kelet-római uralkodók alárendeltjei lettek, és nem ismerték el Róma fennhatóságát. Magukat nem Krisztus földi helytartóinak nevezték, hanem primus inter pares-nek, azaz elsőknek az egyenlők között.

A Bizánc befolyási övezetében elterjedt vallási irányzat ennek megfelelően később számos önálló nemzeti egyházra bomlott. Jelenleg tizenhárom patriarchátusról beszélhetünk, illetve az isztambuli pátriárkáról, aki bár különös tiszteletnek örvend, nem rendelkezik külön befolyással a nemzeti egyházak fölött.

Külön, kiemelt szerepe van a moszkvai pátriárkának, hiszen az orosz cárok a római császárok örököseiként a keleti keresztények védelmezőinek is tekintették magukat, és Oroszország érdekeltségében, ahogy a cár, úgy a moszkvai pátriárka is kiemelt szerepet játszott. A moszkvai egyházfő mindig is az aktuális orosz uralkodó támogatását élvezte, ez azonban nem egy alárendelt szerepkör – az oroszok kicsit másként értelmezik a szekularizációt.

Kirill, Moszkva és egész Oroszország pátriárkája istentiszteletet tart az angyali üdvözlet ünnepe alkalmából a moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyházban 2022. április 7-én. A Julián-naptárt követő ortodox egyházak ezen a napon emlékeznek meg arról, hogy a keresztények hite szerint Gábriel arkangyal hírül adta Jézus szeplőtelen fogantatását Szűz Máriának. Fotó: MTI/EPA/Makszim Sipenkov

A kommunisták egyházüldözései alatt háttérbe szorult ez a viszony, azonban az elmúlt húsz év putyini reformjai alatt a föderáció elnöke és a moszkvai pátriarcha személye újra összekapcsolódott, és Kirill pátriárka Putyin egyik legközelebbi szövetségese (ehhez némileg hozzájárulhat az is, hogy a kilencvenes években a rossz nyelvek azt terjesztették, hogy az egyházfő közeli kapcsolatokat ápolt a KGB-vel).

Kölcsönös kiátkozás

A kommunista vallásüldözés alatt a moszkvai pátriarchátus a legegyszerűbb megoldásnak tartotta, ha decentralizálja az orosz egyházat. Így jött létre a ROCOR, vagyis az Oroszországon kívüli orosz ortodox egyház, amelynek feladata az volt, hogy az egykori birodalom óhitűit összefoglalja a világ körül. Később, a rendszerváltás után, ennek közösségeiből alakultak ki az autokefáliák, vagyis azok az egyházi szerveződések, amelyek püspökei nem tartoznak hierarchikusan egy másik autoritás alá. Ezek létrejöttét Moszkva gyakran nem nézte jó szemmel, így vezetőik Konstantinápolyhoz fordultak elismerésért. Így tettek az ukránok is, ahol már 1992-ben kikiáltották a saját pátriarchátusukat, azonban ezt csak 2019-ben ismerte el a Konstantinápolyi Ökumenikus Zsinat.

Vagyis annak egy része, az óhitű pátriárkák közül ugyanis csak a görög püspökök és érsekek fogadták el, a pravoszláv, vagyis szláv egyházfők (és a román püspök) nem. A moszkvai és a kijevi pátriárka kölcsönösen kiátkozta egymást, és azóta is folyamatosan támadják a másikat. Az ellenségeskedés fő oka az, hogy a Filaret által létrehozott ukrán egység az ország nacionalista vezetésének aktív támogatását élvezte, akik az egyházi javak összeírásánál olyan templomokat, kolostorokat és ereklyéket is az új autokefália tulajdonának tudtak be, amikre Kirill saját egyházának tulajdonaként tekintett.

Keresztes háború félholddal és Thor kalapácsával

A két patriarchátus tehát ellenségként tekintett egymásra már azelőtt, hogy a két ország egymásnak esett volna. A moszkvai pátriárka egyébként rendszeresen kiáll a nagy orosz egység mellett, az ország vallási kisebbségei között pedig békítő politikát folytat, többek között hősként hivatkozik a muzulmán Kadirovra, és szent háborúnak tartja a jelenlegi konfliktust. Egy moszkvai beszédében például kijelentette, hogy az orosz katonák – felekezettől függetlenül – keresztes hadjáratot folytatnak a “sátáni új világrend ellen”.

Tekintve, hogy az oroszországi muzulmán vezetők meg dzsihádot emlegetnek az elnyomó Nyugat ellen, a radikális iszlamizmushoz és langymeleg kereszténységhez szokott nyugati fejünk összevissza kapkod a nagy megbékélésben. Ennek oka azonban egészen a cári időkben gyökerezik, amikor is kialakult az orosz néplélek, a душа, ami egy nemzeti és vallási identitás feletti közösség érzete, a birodalmi lélek.

Ukrajnában ez hiányzik. A kijevi pátriárchátus nem gyakorol olyan erős hatást a hívekre, az ukrán hadsereg legerősebb és legjobban képzett egységei pedig finoman szólva sem a keresztény eszmék képviselői. Felveszik a pópák áldását, de közben újpogány eszméket vallanak, és ahogy a Telex írta: különösen érdeklődnek a keleti napszimbólumok iránt. Ez a horogkereszt érdekes megfogalmazása, de ezen ne akadjunk fönn.

A feleket tehát nem fogja meghatni a húsvét, és a vallási közösség sem ad majd okot a könyörületre egymással szemben. De a háborúk ilyenek: menetelhetnek a katonák Isten nevében, de meghalni már nem érte fognak.

Fotó: Alexander Zemlianichenko/AP