Beköszöntött az ortodox húsvét. A pravoszláv és a görögkeleti egyházak ezen a hétvégén ünneplik Krisztus feltámadását, így a kijevi és moszkvai patriarchátus alárendeltjei is. Az azonban kizártnak tekinthető, hogy a szent hétvége szünetet jelentene a háborúban, különös tekintettel arra, hogy jelenleg a muzulmán csecseneket és az újpogány ukrán nacionalistákat ez nem hatja meg, míg az orosz és ukrán katonákat saját felekezetük papjai áldják meg harcba indulás előtt.
Az ortodox keresztény patriarchátusok politikai ereje más tőről indult, mint a római katolikus egyházé. Nagy Konstantin császár az egyház központjának Konstantinápolyba helyezésével befolyást szerzett az új püspök felett, akit ő maga is nevezett ki. Ettől kezdve a patriarchák valamelyest a kelet-római uralkodók alárendeltjei lettek, és nem ismerték el Róma fennhatóságát. Magukat nem Krisztus földi helytartóinak nevezték, hanem primus inter pares-nek, azaz elsőknek az egyenlők között.
A Bizánc befolyási övezetében elterjedt vallási irányzat ennek megfelelően később számos önálló nemzeti egyházra bomlott. Jelenleg tizenhárom patriarchátusról beszélhetünk, illetve az isztambuli pátriárkáról, aki bár különös tiszteletnek örvend, nem rendelkezik külön befolyással a nemzeti egyházak fölött.
Külön, kiemelt szerepe van a moszkvai pátriárkának, hiszen az orosz cárok a római császárok örököseiként a keleti keresztények védelmezőinek is tekintették magukat, és Oroszország érdekeltségében, ahogy a cár, úgy a moszkvai pátriárka is kiemelt szerepet játszott. A moszkvai egyházfő mindig is az aktuális orosz uralkodó támogatását élvezte, ez azonban nem egy alárendelt szerepkör – az oroszok kicsit másként értelmezik a szekularizációt.
A kommunisták egyházüldözései alatt háttérbe szorult ez a viszony, azonban az elmúlt húsz év putyini reformjai alatt a föderáció elnöke és a moszkvai pátriarcha személye újra összekapcsolódott, és Kirill pátriárka Putyin egyik legközelebbi szövetségese (ehhez némileg hozzájárulhat az is, hogy a kilencvenes években a rossz nyelvek azt terjesztették, hogy az egyházfő közeli kapcsolatokat ápolt a KGB-vel).
Kölcsönös kiátkozás
A kommunista vallásüldözés alatt a moszkvai pátriarchátus a legegyszerűbb megoldásnak tartotta, ha decentralizálja az orosz egyházat. Így jött létre a ROCOR, vagyis az Oroszországon kívüli orosz ortodox egyház, amelynek feladata az volt, hogy az egykori birodalom óhitűit összefoglalja a világ körül. Később, a rendszerváltás után, ennek közösségeiből alakultak ki az autokefáliák, vagyis azok az egyházi szerveződések, amelyek püspökei nem tartoznak hierarchikusan egy másik autoritás alá. Ezek létrejöttét Moszkva gyakran nem nézte jó szemmel, így vezetőik Konstantinápolyhoz fordultak elismerésért. Így tettek az ukránok is, ahol már 1992-ben kikiáltották a saját pátriarchátusukat, azonban ezt csak 2019-ben ismerte el a Konstantinápolyi Ökumenikus Zsinat.
Vagyis annak egy része, az óhitű pátriárkák közül ugyanis csak a görög püspökök és érsekek fogadták el, a pravoszláv, vagyis szláv egyházfők (és a román püspök) nem. A moszkvai és a kijevi pátriárka kölcsönösen kiátkozta egymást, és azóta is folyamatosan támadják a másikat. Az ellenségeskedés fő oka az, hogy a Filaret által létrehozott ukrán egység az ország nacionalista vezetésének aktív támogatását élvezte, akik az egyházi javak összeírásánál olyan templomokat, kolostorokat és ereklyéket is az új autokefália tulajdonának tudtak be, amikre Kirill saját egyházának tulajdonaként tekintett.
Keresztes háború félholddal és Thor kalapácsával
A két patriarchátus tehát ellenségként tekintett egymásra már azelőtt, hogy a két ország egymásnak esett volna. A moszkvai pátriárka egyébként rendszeresen kiáll a nagy orosz egység mellett, az ország vallási kisebbségei között pedig békítő politikát folytat, többek között hősként hivatkozik a muzulmán Kadirovra, és szent háborúnak tartja a jelenlegi konfliktust. Egy moszkvai beszédében például kijelentette, hogy az orosz katonák – felekezettől függetlenül – keresztes hadjáratot folytatnak a “sátáni új világrend ellen”.
Tekintve, hogy az oroszországi muzulmán vezetők meg dzsihádot emlegetnek az elnyomó Nyugat ellen, a radikális iszlamizmushoz és langymeleg kereszténységhez szokott nyugati fejünk összevissza kapkod a nagy megbékélésben. Ennek oka azonban egészen a cári időkben gyökerezik, amikor is kialakult az orosz néplélek, a душа, ami egy nemzeti és vallási identitás feletti közösség érzete, a birodalmi lélek.
Ukrajnában ez hiányzik. A kijevi pátriárchátus nem gyakorol olyan erős hatást a hívekre, az ukrán hadsereg legerősebb és legjobban képzett egységei pedig finoman szólva sem a keresztény eszmék képviselői. Felveszik a pópák áldását, de közben újpogány eszméket vallanak, és ahogy a Telex írta: különösen érdeklődnek a keleti napszimbólumok iránt. Ez a horogkereszt érdekes megfogalmazása, de ezen ne akadjunk fönn.
A feleket tehát nem fogja meghatni a húsvét, és a vallási közösség sem ad majd okot a könyörületre egymással szemben. De a háborúk ilyenek: menetelhetnek a katonák Isten nevében, de meghalni már nem érte fognak.
Fotó: Alexander Zemlianichenko/AP
Orientál
2022-04-23 at 20:27
Meglátszik annak a következménye az ukránoknál amit 5 milliárd dollárral végeztettek el és irányítottak Sorosék Obamáék az USA-ból.
moliere
2022-04-23 at 17:43
Vallási ellentét már nem igazán fogalmazható meg, és korábban is csak részben volt ez igaz az orosz-ukrán relációban. Ez azzal magyarázható, hogy eredetileg minden, a lengyelektől keletre élő szláv (azaz a tatárdúlás végéig igazából orosz) a görög rítushoz csatlakozott, amely 1054 óta elszakadt a latin rítustól (“szkizma”), és létrejött a máig tartó katolikus-ortodox szakadás. A tatárok szétzilálták ennek a területnek az államiságát, kontinuitását, majd a litvánok (akkor még pogányok) meghódították a mai belarusz-ukrán területek nagy részét, le egészen a Fekete-tengerig. A moszkvai és környékbeli új orosz államok és a litván-lengyel uralom alá kerülő nyugatiak (“rutének”) elszakadtak egymástól, új nyelvek kezdtek kialakulni az ószláv alapokról, igen erős lengyel hatás alatt. DE ezek a népcsoportok továbbra is pravoszláv (ortodox) közösségek voltak, ez adta a lengyelektől való kulturális és politikai elkülönülés alapját. Mert bizony a 16-17. századi lengyel nemesi köztársaság-királyság, a Rzeczpospolita igencsak erőltette részben az alá-fölérendeltséget, részben a beolvasztást, és főként a katolizálást. 1600 körül már a keleti orosz területek is súlyos helyzetben voltak, a lengyel Moszkva alatt járt, Oroszország szétesőben, pravoszláv ortodox népmozgalom kellett, hogy ne lengyel cár legyen Moszkvában. Az oroszok kivédték a lengyeleket, átmentek ellentámadásba, lassan szorították őket nyugatra. A lengyelek közben “feltalálták” a fából vaskarikát: unitus egyház, azaz az ukrán (rutén, kozák, hívhatjuk sokféleképpen) pópák lehetnek ugyanolyanok, hirdethetik ugyanazt, öltözhetnek ugyanúgy, nősülhetnek, vethetnek keresztet ugyanúgy, minden külsőség belsőség marad, csak fogadják el Rómát, Varsót, esküdjenek fel! Megkezdődött a nyugati “ukrán” lakosság furcsa katolizálása (amelyhez hasonló ment végbe a románok körében Erdély nagy részén is, kissé később). A “görög katolikus” ukrán egyház tartósnak bizonyult, habár a nép nagy része főként keletebbre pravoszláv maradt, sőt, Hmelnyickij 1654-ben egyértelműen az oroszok mellett tette le a voksot (így lett Oroszország Ukrajna nagy része, hogy a legnagyobb ukrán nemzeti hős beolvasztotta a hazáját Oroszországba!!!). A lengyelellenesség döntött, de mivel 1791-ben Lengyelország megszűnt, a nyugati ukrán területek is elkerültek tőle. Az Oroszországhoz kerülő közép-nyugat ukrán részeken (valószínűleg) nem volt akkora jövője a görög-katolikus egyháznak, mint a Habsburgokhoz kerülő Galíciában (Ny-Ukrajna, Lemberg/Lvov/Lviv/Ilvó, és Délkelet-Lengyelország, Krakkó-Rzeszów-Przemyśl). Utóbbiban alapvető egyháza volt a görög-katolikus a helyi ukránoknak (továbbra is “ruténoknak” hívták őket a birodalomban). A modern lengyel államban (1918-1939) simán működhetett, hisz ez az egyház a lengyel történelem “sikere”. A Szovjetunióban be volt tiltva, üldözték. Mivel a kárpátaljai, sőt északkelet-magyarországi magyarok körében is vezető egyház, a kárpátaljai magyarok is sokat szenvedtek az üldöztetés miatt, de az ukránok szenvedéseinek szimbóluma is volt a görög-katolikusok üldözése. Rövid virágzás után a független (“?”) ukrán állam is inkább tett a többségi pravoszláv/ortodox egyházra, még ha nem is annyira nyilvánvalóan nacionalista és szélsőségesen részrehajló módon is, mint a románok (ahol a görög-katolikus román a román egységre leselkedő életveszély, hiszen őt a római katolikus pap simán összeadja egy MAGYARRAL!! Ugye érthető, hogy csokis lett a bugyija csaunak is, ilieszkunak is, és azóta is buzgó imádság mellett irthatja írmagját a román ortodox egyház a román görög katolikus egyháznak, mára nem is nagyon létezik.)
Így mára az ukrán nép túlnyomó többsége pravoszláv/ortodox vallású. Csakhogy történelmileg némiképpen csonka módon. Az ortodox egyházak nemzetileg függetlenek, általában. Az ukrán viszont hagyományosan az orosz birodalmi egyház fíliája (volt). Teljesen nyilvánvaló, hogy a mai körülmények között ez a kapcsolat nem fenntartható. Pláne hogy ortodoxéknál az egyház szerepe mindig erősen nemzeti, nem annyira kozmopolita (jobb értelemben!), mint a nevében is “egyetemes” katolikusoknál. Tulajdonképpen még “fel sem találta” a francia felvilágosodás és forradalom a nacionalizmust, amikor a rác és oláh pópák a törökök és a magyarok ellen, az orosz pópák a lengyelek ellen már nagyban űzték azt. (Lásd: Horia és Closca véres magyarirtó parasztlázadása, ahol a román pópák már hun betolakodókról és ősi dák-római földről hadováltak.)
Bocsánat a terjedelemért, de ezt rövidebben nem tudtam volna megfogalmazni.
PG
2022-04-23 at 17:12
Tehát nemcsak sima politikai ellentét van, hanem vallási is. Pedig tényleg náci az ukrán vezetés és sok katonájuk is. Előszeretettel viselik a horogkeresztet, amit Hitler is viselt. Az országukban pedig faji diktatúrát vezettek be. (Nesze neked nyugati demokrácia féltők) De most Ukrajnában ugyanúgy viselkednek az önállóságukat kikiáltó részek ellen, mint régebben Jugoszláviában, az önállóságukat kikiáltó Koszovó esetében. Vagyis Jugoszlávia katonailag megtámadta a saját népét. Annak idején Jugoszláviát, (Szerbiát) ronggyá bombázta a NATO, így megvédve a szakadárokat. Ma is ott állomásoznak a NATO “békefenntartói”. Akkor most miért nem a kisebbségeket védik? Ontják a fegyverszállítmányokat a náci Ukrajnába. Pedig most az oroszok védik az igazságot, illetve a saját népüket.
Régen miért nem a szerbeknek szállítottak fegyvereket?
Avagy éppen mit vizionál az USA elnöke? Most éppen ez a félkegyelmű Joe Biden (húgyos Jóska) őrjöng, s mint hűséges pincsi kutyák, ugató kórust alakítottak mellette.
Tudományos libsizmus
2022-04-23 at 15:06
Antónia:
Így van. Semmiféle ideológiai üzenet nincs benne. Mindössze praktikum.
Pölö a normandiai partraszálláskor, ami ugyebár abszolút PC cselekmény volt, fehér csíkot festettek az angolszász repülőgépekre, hogy lehetőleg ne a saját csapataik szedjék le őket.
Antónia
2022-04-23 at 15:03
Az emblematikus Z betűvel (Zorro) jelzett orosz harci járművek jól felismerhetők a sajátjaik részéről, így elkerülhető az akaratlan vagy véletlen orosz “önpusztítás”.
Tudományos libsizmus
2022-04-23 at 14:42
Amikor 1914-ben az oroszok elfoglalták Lemberget és Kelet-Galíciát, bevezették a Julianus naptárt. Vissza kellett állítani a naptárt 13 nappal. Ebből az lett, hogy 13 napot kétszer éltek át az ottani lakosok a naptár szerint.
Képzelem, mekkora zűrök lettek ebből. “Melyik október 10-én kellet volna fizetnem, adóellenőr úr?”