Kepes András és Szilágyi János is tudja, hogy a kádergyerekek élete sem volt fenékig tejfel. Testvéreikkel együtt mindkettejüket intézetbe rakták, amikor kommunista apjuk külkeres szolgálatba ment. Kepes apja „spanyolos veterán” és a bolsevik-kommunista mozgalom sok országban megfordult kádere volt, Szilágyié meg egyenesen a Gazdasági Osztály vezetője. A gyerekeket is megbízhatónak tartották: Kepes már karrierje elején „sokat utazhatott” Dél-Amerikában, Szilágyi pedig már 1957-ben a Rádióhoz került. A múltra máshogy néznek vissza (már publikusan, a többit nyilván nem ismerhetjük). Kepes visszaemlékezése szerint a szüleit „kényszerítették” az „intézeti megoldásra”, Szilágyi János viszont máig haragszik rájuk.
Érdekes cikk jelent meg a napokban az egyik bulvárújságban. A megszólaló a népszerű és ismert riporter, Szilágyi János. Témánk szempontjából az igazán fontos rész: „A szüleim már régen meghaltak, de míg élek, ezt nem tudom nekik megbocsátani.
Először akkor kerültem intézetbe egy évre, az úgynevezett Sztehlo Gábor-féle örömvárosba, a Gaudiopolisba, amikor anyám és apám között – valamiféle nő- vagy férfiügy miatt – feszültségek támadtak, és nem akarták, hogy ennek tanúja legyek. Másodjára akkor, amikor apám évekre Argentínába ment kereskedni mint külkereskedő. Anyám ment vele, engem és a két testvéremet három különböző helyre három évre betettek intézetbe.
Fel sem merült bennük, hogy magukkal vigyenek. Én soha nem tudtam volna ilyen megtenni a két gyerekemmel.”
Riporter: „Mi volt az oka, hogy itt hagyták?”
„Apám a háború előtt és utána is megszállott kommunista volt, a párt volt a mindene, élt-halt érte, a többi nem számított. Én sem.”
Pár éve egy másik bulvárlap is írt már erről: „»Kiküldték Argentínába egy kereskedelmi kirendeltség vezetőjének, és felajánlotta, hogy nem viszi ki a gyerekeket, nem is kéri, hogy vihesse, nehogy az a gyanú merüljön fel, hogy ő esetleg disszidálni akar.
Én ezt máig nem tudom felfogni, hogy a három gyerekem évekre otthagyjam és berakjam különböző intézetekbe« – mondta el Szilágyi, aki később kérdőre vonta édesanyját, miért döntöttek így, aki nem tudott elég erős lenni, hogy szembemenjen az apjával. […] Szilágyi arról is mesélt, hogy talán éppen a történtek miatt mindig is lázadni próbált. Az apjának is megmondta, hogy nem akar kommunista lenni.
Beszélgettünk, ő mondta nekem, hogy Jánoskám így, meg úgy, mire én közöltem, hogy apu, én nem akarok kommunista lenni. Erre kaptam tőle egy pofont.”
Szilágyi Pál, a Gazdasági Osztály vezetője
Annyit mindenképp hozzá kell tennünk, hogy Szilágyi Pál nem csupán „megszállott kommunista”, de egy igen meghatározó „megszállott kommunista” volt. Egészen pontosan a kommunisták Gazdasági Osztályának a vezetője. „A Budapesten, illetve a Debrecenben dolgozó pártvezetőséget formálisan a KV [Központi Vezetőség] 1945. február 25-i ülésén egyesítették. Meghatározták a KV apparátus felépítését, s felállították a Gazdasági Hivatalt.
A két pártvezetőség tényleges egyesítésekor, 1945. április 13-án ismét felsorolták az osztályokat. A Gazdasági Hivatal vezetésével Szilágyi Pált bízták meg, a Budapesti Területi Bizottság Gazdasági Osztályának vezetője Orlai (Fürst) Károly lett”
– írta erről Hubai László és Szabó Éva A Magyar Kommunista Párt gazdálkodása. 1944–1948 című tanulmányában.
Szilágyi később Rákosiék frissen megalapított bankjának, a Dunavölgyi Banknak a vezérigazgatója lett.
Szilágyi Pál, a „párt pénztárosa”
A témával kapcsolatban kimondottan érdekes Tamáska Lóránd „Ötszáz gramm prágai sonka – A magyar 56 háttere” című „memoárja”, amely a Hunnia folyóiratban jelent meg 1994-ben.
Pár sor a szerzőről: Tamáska orvos volt, 1944-ben végzett a Pázmány Péter Tudományegyetemen, a bonckés Paganinijének nevezték. A Rákosi-diktatúra idején a Törvényszéki Orvostani Intézet adjunktusa volt, majd nyugatra „távozott”. Ennél is fontosabb, hogy igen jó kapcsolatban volt a vezető kommunistákkal. Cikke szerint Tamáska sógora Lukács Iván volt, aki egy helyen lakott Szilágyi Pálékkal.
„Szilágyi Pál felesége G. Lenke, akinek a húga, Ila, Virág Károly felesége volt. Virág Károly szintén a Tüske u. 8. sz. alatt lakott, szerény, kertes családi ház emeleti kétszobás lakásában. Lukács Ivánnak a földszinten volt háromszobás lakása. Virág Károly tanult mestersége szerint szobafestő volt, és mint ilyen, Apró Antal jóbarátja, mellesleg azonban Kádár Jánossal együtt az illegális kommunista párt egyik vezető személyisége.
Sógora, Szilágyi Pál a párt pénztárosa, illetve később (1945 után) a Gazdasági Osztály vezetője, majd követ Dél-Amerikában, kereskedelmi attasé Stockholmban. Virág Károlyt 1944 nyarán elfogta a Gestapo és valószínűleg Komáromban, 1944 őszén agyonlőtték. Így özvegye, G. Ila »nemzeti nyugdíjas« lett és mert gyermek nem volt, Apró Antal háztartását vezette, nevelte az Apró-gyerekeket, mert Apróné Klári is dolgozott.”
Így volt vagy sem, anekdotának fantasztikus.
Kepes szerint túsznak tartották itthon
Kepes András apja, Kepes Imre is ismert elvtárs volt a belső körökben – bár ma ezt már kevesen tudják. A népszerű tévés egy 2012-es interjúban így mesélt saját intézeti éveiről:
„A szüleim külföldön dolgoztak, így én a nyolc osztályt három földrészen, három nyelven, kilenc iskolában végeztem. Sőt, egy ideig intézetben is, mert azokban az időkben a szülőkkel nem mindig engedték el a gyerekeiket – itthon tartották őket »túsznak«. Éltem Libanonban, Dél-Amerikában, az Egyesült Államokban – már nagyon korán szembesültem azzal: ahhoz, hogy minket elfogadjanak, nekünk is el kell fogadnunk másokat.”
Testvérét, Kepes Annát 2009-ben nagy cikkben mutatták be a Népszabadságban. Ez az időszak is szóba került:
„Anna pedagógiai vénája bizonyára onnan ered, hogy testvérével, Andrással (Kepes András ismert újságíró, aki 1948-ban, már Budapesten született) három éven át, 1954-től 1956-ig intézetben éltek és tanultak, mivel szüleik Libanonban dolgoztak.
A külkereskedelmi minisztérium küldte ki őket. Azokban az időkben a gyerekeket nem vihették magukkal, csak két hónapos nyári szabadságukat tölthették itthon.
»Ma a hideg lenne ki, ha arra gondolok, hogy nekem el kellene utaznom és a gyerekeimet intézetbe adnom! Ezt én akkor természetesnek vettem, nem hátrányként éltem meg. Sőt a nehézségeken a kistestvérem iránti felelősségérzet segített át. András pedig azt tartotta jónak, hogy én ott voltam neki. Talán mégsem véletlen – ezt nemrég állapítottuk meg –, hogy a mi gyerekeinkkel olyan szoros lett a viszonyunk!«
A Kepes család 1956-ban újra együtt lehetett, és egy évet még közösen töltöttek el Libanonban. Aztán újra Budapesten voltak.”
Kepes András beszél a Demokratikus Charta által – a sajtószabadság védelmében – meghirdetett nagygyűlésen a budapesti Városháza dísztermében. Fotó: MTI/Illyés Tibor
Kepes Imre, a mozgalom veteránja
Azért ez is napfényes visszaemlékezés. Pár év intézet, de aztán együtt lehetett a család. Ezt nyilván borzasztó nehéz lehetett megélni.
Bár ma már egyáltalán nem ismert, az apa, Kepes Imre a spanyol polgárháború veteránja volt, aki a tanulmányok és kutatások szerint a Rajk László elleni ottani eljárás – már akkor trockistának nevezték a később kivégzett belügyminisztert – kulcsszereplője volt, de előtte is fontos kádere volt a mozgalomnak.
1986-os halála idején így búcsúztatta a Népszabadság: „Kepes Imre 1908. november 5-én Lőrinciben született, szegény családból. A munkásmozgalommal 1928-ban került kapcsolatba. Aktívan részt vett az illegális kommunista mozgalomban; szakszervezeti tagként és a szociáldemokrata párt ificsoportjában is ténykedett.
1930 decemberében a Horthy-rendőrség lefogta, s 14 havi fogházra ítélték. Szabadulása után a párt bécsi emigrációba küldte. Bécs, Berlin, ismét Bécs, majd London, Párizs az életút következő állomásai. 1936 és 1939 között Spanyolországban harcol a nemzetközi brigádok magyar egységeiben. 1940-től 1946-ig Mexikóban él, tagja a Mexikói Kommunista Pártnak, főtitkárhelyettese a Mexikói Szabad Magyar Mozgalomnak.
1946 októberében hazatért, s azóta a magyar párt munkáját segítette elvhűen és következetesen most bekövetkezett haláláig. 1955-től külkereskedelmi és külügyi szolgálatban töltött éveket, majd nyugdíjba meneteléig a Külügyminisztérium főosztályvezetője.
Az 1956-os ellenforradalom idején fegyverrel védte a munkás-paraszt hatalmat. Több magas kitüntetés tulajdonosa volt.”
Tehát a cikk szerint még ’56-ban is „ellenforradalmár” maradt – ezt csak azért ismételjük meg, mert Szilágyi szerint az ő apjának akkor „kinyílt a szeme”.
Szilágyi ’57-ben lett rádiós, Kepes Dél-Amerikába utazhatott
Az biztos, hogy Szilágyi Pál fia már 1957-ben a Magyar Rádióhoz kerülhetett. Ez volt az az év, amikor Ipper Pál, az egykori ÁVH-s, akkori munkásőr végigjárta a vidéki szerkesztőségeket, hogy felügyelje az új időket. ’56 alatt sokan emigráltak, rengeteg embert kirúgtak – nyilván szükség volt az új, tökéletesen megbízható fiatalokra. Bár az is igaz, hogy Szilágyit viszonylag hamar kirúgták – állítása szerint valami nőügy miatt, amiről szintén beszélt.
A Szilágyinál bő tíz évvel fiatalabb Kepesnek sem jelenthetett hátrányt a családi háttér. Az indulásra így emlékezett egy későbbi interjúban (Világosság, 2005):
„már a 70-es években, amikor a Magyar Rádióban dolgoztam, sokat utaztam Dél-Amerikában. Riportokat készítettem Argentínában, Peruban, Brazíliában, Mexikóban, Kubában.”
Nyelvtudás, utazási lehetőség, szereplés – sokan irigyelhették őket, de ki sejtette, hogy ennek milyen gyerekkori trauma volt az „ára”.
Fotó: Szilágyi János, 1968. Forrás: Fortepan; adományozó: Szalay Zoltán
Facebook
Twitter
YouTube
RSS