„Mert nem lehet feledni, nem, soha, amíg magyar lesz és emlékezet…” – Mit üzen nekünk ma Trianon?

A magyarság történelmének legnagyobb kataklizmájára, a trianoni békediktátumra emlékezünk ma, június 4-én. Bár megmaradásunk szempontjából is fontos, hogy előre tekintsünk, fontos, hogy felemeljük a fejünk, azért egyetlen pillanatra se feledjük csodálatos költőnk, Juhász Gyula szavait: „mindig, mindig gondoljunk reá!”

Trianon gyalázatáról egyszerre könnyű és nagyon nehéz is hitelt érdemlő gondolatokat megfogalmazni. Minden, a történelmünk iránt érdeklődő nemzettársunk hallott már Beneš, Masaryk és a többiek aljas becstelenségéről, a béketárgyalások delegációinak mérhetetlen alulinformáltságáról és tudatlanságáról, a kommunisták által elkövetett gróf Tisza István elleni merényletről, amellyel az akkori legnagyobb tekintélyű politikusunkat veszítettük el, és eleve arról a fékevesztett magyargyűlöletről, amely a történelmi Magyarország tájegységeinek elrablására áhítozó nemzetiségek dezinformációi okán alakultak ki a delegációk tagjai körében.

Úgyszintén minden magyar hallhatott már arról, hogy Trianonnak köszönhetően idegen impérium alá került több mint hárommillió nemzettársunk. Országvesztésünk mértékéről mindent elmond az a tény, hogy egyedül Románia nagyobb területet kapott belőlünk (102 ezer négyzetkilométer), mint amennyi nekünk összesen megmaradt (93 ezer négyzetkilométer). A diktátum nyomán elveszítettük fenyőerdőink, valamint a bányászatilag feltárt arany-, ezüst- és sólelőhelyeink száz százalékát, vasérctermelésünk kilencven százalékát, vasúthálózatunk hatvankét százalékát, az eredeti területünkön eredő jelentősebb folyók szinte teljes egészét, számos egyetemünket és kiemelkedő színvonalú oktatási intézményünket, valamint ezer esztendő államisága alatt létrejött történelmi-, kulturális- és vallási értékeink, emlékeink tekintélyes hányadát, vagyis végső soron összes nemzeti vagyonunk hatvankét százalékát!

Nem kérdés tehát, hogy örök érvényűek Juhász Gyula szívbe markoló sorai:

„Mert nem lehet feledni, nem soha,

Amíg magyar lesz és emlékezet”

Mégis: csak egyetérteni lehet azzal, hogy 2010-ben a frissen megválasztott Orbán-kormány Trianon 90. évfordulóján a Nemzeti Összetartozás Napjává nevezte ki június 4-ét. Soha el nem feledve, ami velünk történt, a meg nem spórolható múltba révedés és a történések elemzése mellett érdemes előre is nézni, és megpróbálni választ keresni arra, hogy mit üzen nekünk Trianon ma és mit üzen számunkra a jövőre nézve?

Amikor Trianon okait boncolgatjuk, érdemes visszamenni az időben éppen 300 évet. Az „ősbűn” ugyanis valahol ott húzódik meg. Amikor 1711. április 30-án a kuruc seregek Nagymajténynál letették a fegyvert, és megadták magukat a Habsburg túlerőnek, vége lett a Rákóczi-szabadságharcnak. A kérdés onnantól kezdve már csak az maradt, hogy milyen mértékben leszünk elszenvedői a vereségnek, azaz legyőzőink milyen békefeltételek aláírását kényszerítik ki tőlünk. Bár a szatmári béke összességében méltányosnak volt mondható, azért még ennek ellenére is húsba vágó következményei lettek számunkra, különösen hosszú távon. Lényegében egyszerű tartománnyá váltunk a Habsburg Monarchián belül, és bizonyos – jórészt a nemesek kiváltságaira vonatkozó – kedvezmények meghagyásáért cserébe tulajdonképpen mindent el kellett fogadnunk, amit a Habsburgok elképzeltek. Ezek közül az egyik legsarkalatosabb dolog a bevándorlás, betelepítés volt, amely részben ugyan spontán folyamat volt, nagyrészt azonban nagyon is tudatosan és szervezetten zajlott hazánk területén. Pontosan úgy, ahogyan a Habsburgok akarták.

Érdemes összevetni Magyarország 1700-as évek második felére vonatkozó nemzetiségi térképét a híres, Teleki-féle „vörös térképpel”, amellyel igyekeztünk meggyőzni a béketárgyalások résztvevőit, hogy túl sok területet akarnak elvenni tőlünk. A kettő szinte teljes átfedést mutat egymással, ami azt igazolja, hogy a Trianon idején meglévő nemzetiségi arányok már mintegy másfél évszázaddal korábban, az 1700-as évek végére kialakultak. Ez pedig döntően a bécsi udvar által eltervezett bevándorlás-politikának volt köszönhető.

A felső képen Magyarország XVIII. század végi nemzetiségi arányai láthatók, míg alul a Teleki-féle “vörös térkép” (Horvátország nélkül), amelyet a világhírű földrajztudós a békekonferencia résztvevői számára készített. A színek világosan elárulják, hogy a nemzetiségi állapotok már az 1700-as évek végére létrejöttek, a Habsburg-féle betelepítés eredményeként. Forrás: tortenelemportal.hu

Az 1711 után bekövetkező betelepítések eredményeként érkeznek Erdélybe nagy létszámban oláhok, Moldva, illetve Havasalföld felől, amelynek révén többségbe kerülnek a magyarokkal szemben. Úgyszintén jelentősen megnő a déli területeinken élő rácok létszáma, akik határőri feladatokat és ezek ellátásáért cserébe kiváltságokat kapnak Bécstől, Felső-Magyarország – a Felvidék kifejezés csak a reformkortól jelenik meg – pedig ekkor válik tót többségűvé. Ma ezen területek közül már egyik sem Magyarország része.

Erdélyt a Románia néven később önálló államot alapító oláhok kaparintották meg, a Temes-vidék, Bácska egy része, valamint a Tisza alsó folyásának vidéke a rácok országa, azaz Szerbia része lett, a mai Szlovákia minden négyzetmétere az egykori Felső-Magyarországból lett kihasítva, a kicsiny, de történelmi emlékekben annál gazdagabb Kárpátalja pedig manapság Ukrajna Kárpátokon túli hídfőállása.

Bár nyilván nem lehet csak erre fogni Trianon bekövetkeztét, hiszen annak igen sok összetevője volt, azonban mégis megalapozott annak a felvetése, hogy Trianon és az ott felmerülő nemzetiségi követelések talán soha elő sem kerülhettek volna, ha nincs a XVIII. századi bevándorlási hullám, és ennek révén más népek nem kerülnek egyes országrészeinkben valóban többségbe az államalkotó magyarsággal szemben.

Így jártunk mi, magyarok a bevándorlókkal, akik közül – paradox módon – éppen a magyarok közé tudatosan beékelt, szigetszerűen letelepített háromszázezer némettel nem volt soha komolyabb bajunk, egyedül ők nem törtek soha, semmilyen formában az életünkre, a földünkre, sőt, úgy az iparban, mint a mezőgazdaságban számos fejlesztést, technológiát hoztak magukkal. Pedig a németek szigetszerű letelepítése nagyon is koncepciózus volt: a Habsburgok elképzelése szerint a magyar többségű területekre betelepített német ajkú szigetek azt a célt szolgálták volna, hogy lassan, de biztosan elnémetesedjen a magyarság, ezzel pedig kimúljon, de legalábbis megjuhászodjon a Habsburg Monarchia egyetlen igazán rebellis és betörhetetlen nemzetisége, a magyar.

Tekintettel a „kalapos király”, II. József idején megszövegezett nyelvrendeletre (1784), amely a németet tette az egész birodalom, így az annak részét képező Magyarország területén is a hivatalos nyelvvé, megtörténhetett volna, hogy tényleg asszimilálódunk a saját hazánkban, és bekövetkezik a híres „herderi jóslat”, azaz a magyarság lassú, de biztos eltűnése. Hogy ez végül nem következett be mégsem, annak alighanem Szent István felajánlása, és az ennek eredményeként Szűz Mária részéről meglévő oltalom a legfőbb oka, de azért találni „prózaibb”, kézzelfoghatóbb indokokat is. Leginkább talán a veszély esetén minden egészséges nemzetben feltörő „túlélési ösztön” sorolható ide, amely egészen különleges megjelenési formát választott magának, a kultúrát és azon belül is főleg az irodalmat.

Egész sor irodalmi géniusz tör elő ekkor szinte a semmiből, elég, ha csak Kazinczy, Csokonai, Bessenyei, Kisfaludy vagy Berzsenyi nevét említjük, akik az 1700-1800-as évek fordulójának kiemelkedő költőnagyságai. Az 1800-as években aztán a sor folytatódik, Kölcsey és Vörösmarty jóvoltából megszületnek nemzeti imádságaink, Arany és Petőfi szelleme által csodálatos elbeszélő költeményeink, Madách és Katona révén örök érvényű drámáink és akkor még nem is beszéltünk az olyan íróóriásainkról, mint amilyen például a kor talán legnagyobbja, Jókai Mór. Olyan elképesztő szellemi reneszánsz menti meg ekkor a nemzetet, amellyel nemhogy a Habsburg, de még a szintén ekkortájt fénylő Napoleon-i hatalom sem tudott volna mit kezdeni. Ha ez nincs, alighanem magyar szó se nagyon lenne ma már.

Trianon okai között okvetlenül meg kell említeni a szabadkőművesség kiemelkedően fontos szerepét, a szintén szabadkőműves alapokra (Jászi Oszkár és társai) építkező bolsevik Tanácsköztársaság nemzetellenes regnálását, a szélsőségesen magyarellenes pánszláv összefogást, valamint azon nagyhatalmi törekvéseket, amelyek tudatosan törekedtek arra, hogy Európa közepén egy életképtelen, akár végérvényesen összeroppanó Magyarország maradhasson meg csupán.

Az igazság persze megköveteli, hogy azt is megemlítsük: nem csupán külső okok vezettek Trianonhoz. Mi is felelősek vagyunk, hiszen sok tekintetben későn ébredtünk, illetve – részben kényelemből, részben az előrelátás hiánya miatt – nem fordítottunk kellő figyelmet azokra a folyamatokra (például a különböző nemzetiségek említett erőteljes térhódítására, valamint a szabadkőművesség nemzetközi összefonódásaira és egyre növekvő befolyására), amelyek végső soron vastagon szerepet játszottak a drámai mértékű országvesztésben. Vagyis nem lehet kizárólag másokat okolni nemzeti tragédiánkért, ám az akkor is tény, hogy egyetlen országgal sem történt olyan égbekiáltó igazságtalanság, mint velünk.

Semmi mást nem jelentettünk a nagyhatalmaknak és a világ vezető politikusainak, mint egy képzeletbeli sakktábla bábuját. Nemzetünk és ezeréves államiságunk a legcsekélyebb tiszteletet sem váltotta ki a hatalmasokból, a döntéshozókból. Küldöttségünket meg sem hallgatták, észrevételeinket egy kézmozdulattal lesöpörték az asztalról, és az elméletileg szépen hangzó wilsoni elv – vagyis a népek önrendelkezése – ránk, magyarokra a legcsekélyebb mértékben sem vonatkozott, hiszen színmagyar területeket csatoltak el tőlünk szemrebbenés nélkül, és nemcsak a Székelyföldet, de száz százalékban magyarlakta sávokat is az új határok mentén. Mert ugye a kulcsfontosságú vasútvonalak elzabrálása ezerszer fontosabb volt a wilsoni elveknél…

S ha ez csak és kizárólag Trianon esetében történt volna így, akkor a vérlázító igazságtalanság ellenére talán más lehetne az 1920-ban történtek megítélése. Ám a történelem azóta is ismétli önmagát.

Közismert a történet, miszerint a második világháború végét megelőzően Churchill és Sztálin egy szalvétán osztották fel a Nyugat és a Szovjetunió között Közép- és Kelet-Európa országait, benne Magyarországot, amelyhez képest ráadásul az akkori amerikai elnök, Roosevelt végül még nagyobb teret is engedett Sztálinnak Kelet-Európában az eredetileg elképzeltnél.

1956-ban addig jutottunk, hogy a „harcoló pesti srácot” az Év emberévé választotta a Time magazin, ám hogy ez mennyit ért, azt jól példázza, hogy két évvel később ugyanez a magazin Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkárt választotta az év emberének…

Ami biztos: a nyugati hatalmak meg sem kíséreltek kiállni értünk. Sőt, a magyar szabadságharc támogatása mellett önmagát nyíltan elkötelező francia író, Albert Camus felettébb gyanús körülmények között távozott az élők sorából. A rendszerváltozás után is csupán piacnak kellettünk a Nyugat számára, és azóta is, mind a mai napig érzékelhető, hogy mi „egyenlőségünk” az EU-ban csupán csak orwelli egyenlőség. Valójában „egyenlők vagyunk az egyenlőbbek között”, vagyis másodrendűnek tekintenek ránk. Amikor bólogató Jánosok vagyunk, akkor mintaállamnak titulálnak bennünket, ám valósággal fel vannak háborodva, ha ki merünk állni nemzeti érdekeink mellett.

A trianoni békediktátum – sok egyéb jellemzője mellett – annak világos és egyértelmű bizonyítéka is, hogy mi, magyarok, valamint a nagyságukban, jelentőségükben hozzánk hasonló országok pusztán csak játszótérnek számítunk a nagyhatalmaknak szemében. Ezért szövetségi tagságainkat, elkötelezettségeinket mindig erre emlékezve, ennek figyelembevételével kell alakítanunk.

Higgyünk Magyarország feltámadásában és tegyünk meg érte minden tőlünk telhetőt! A szerző felvétele.

A történelem lényege és ismeretének talán legfontosabb értelme, hogy tanuljunk a múlt hibáiból, okuljunk abból, ami korábban lezajlott. Trianon kapcsán is ez az egyik a legfontosabb feladatunk. Mert rendkívül fontos, hogy tudjuk felsorolni akár tételesen is, mi mindent vettek el tőlünk, úgyszintén fontos, hogy minden négyzetcentimétert, amely valaha a miénk volt, most is magunkénak érezzünk, és testvérünknek tekintsünk minden határon túli nemzettársunkat, mint ahogyan azok is, ám ezeknél is lényegesebb, hogy emlékezzünk arra, ami velünk történt és történik azóta is és arra, hogy voltaképpen mit kaptunk mi a nagyhatalmaktól?

Tanulnunk kell Trianon gyalázatából abban is, hogy bennünket nem lehet térdre kényszeríteni. Ha a saját utunkat járjuk, akkor még egy ilyen páratlan kataklizma sem lesz úrrá rajtunk. Talpra álltunk Trianon után, legyőztük tíz évvel később a gazdasági világválságot, túléltük a második világháborút, majd túléltük a bő négy évtizedes bolsevik terrort is, benne a csodálatos forradalom vérbe tiprásával. Csak az elmúlt században több tragédiát szenvedtünk el, mint más, szerencsésebb sorsú nemzetek ezer év alatt. Mégis itt vagyunk, mégis – Kisfaludy Károllyal szólva – „él magyar, áll Buda még”!

A dunaszerdahelyi DAC hazai meccsei előtt rendszerint felcsendül az Ismerős Arcok slágere, a Nélküled. Egy vérből valók vagyunk! Forrás: YouTube

Ez az, ami erőt adhat nekünk ahhoz, hogy a XXI. században ránk leselkedő veszélyekkel is bátran szembe szálljunk, és megmaradásunkba vetett hitünket egyetlen percre se adjuk fel. Célunk nem lehet más, mint hogy a nemzetrészeink közé ékelt határok ellenére eggyé olvasszuk újra a magyarságot. Így fordíthatjuk javunkra történelmünk legnagyobb tragédiáját.

Napjainkban, egy formálódó, új világrend küszöbén, talán ez a legfontosabb üzenete a trianoni békediktátumnak.