Rendszerváltoztatások sora kíséri történelmünket, és minden nagyobb politikai töréspont esetén felmerül a kérdés: mit kezdjünk az előző rendszer történelemfelfogását képviselő köztéri szobrokkal, utcanevekkel, szimbólumokkal, intézményelnevezésekkel? Milyen legyen a címer, a zászló, mik legyenek a nemzeti ünnepek? Vagyis: hogyan képeződik le a rendszerváltoztatás a szimbolikus térben. 1989–1990-ben Magyarország is hasonló dilemmák előtt állt. A XX. Század Intézet cikksorozatában a nemzetközi példákon keresztül mutatja be a fenti kérdésekre adható lehetséges válaszok sokszínűségét.
1945. május 8-án a németek feltétel nélkül letették a fegyvert, ezzel véget ért Európában a második világháború. Adolf Hitler pár nappal korábban a kancellária alatt található bunkerben saját kezűleg vetett véget életének. Ezzel lezárult Németország nemzetiszocialista korszaka, és lehetővé vált – legalábbis az ország nyugati része számára –, hogy elinduljon a demokratikus fejlődés útján. Muszáj volt a múlttal szembenézni, hogy tiszta lappal kezdhessenek neki az új korszaknak – olvasható a cikkben.
Közvetlenül a háború után nem a holokauszt állt a középpontban, hanem a németek által elszenvedett trauma. Az 1940-es és 1950-es években emelt emlékművek a bombázások áldozataira, a hadifogolytáborokat megjártakra, a Kelet-Európából kiűzöttekre és az elnyomásra emlékeztettek. A Kelet-Németországban kialakult emlékezetpolitika középpontjában a nemzetiszocializmus alatti kommunista ellenállás dicsőítése állt – idézi a szerző a történelem e fejezeteit.
A teljes cikket ide kattintva érheti el.
Fotó: MTI/EPA/Yoan Valat
Facebook
Twitter
YouTube
RSS