A Golyó

Az újságíró szakmában fogalom volt. Ő testesítette meg azt a klasszikus hírlapírót, aki imádott presszókba, kocsmákba járni, mert kereste a közönséget, a beszélgető partnereket, a témákat. A Magyar Hírlap szerkesztőségében ismertem meg még 1978-ban. A Tanácsok Fóruma fiatal kezdő munkatársa volt. Ezt a négy oldalas mellékletet a Kádár-korszak kormány lapjában azért hozták létre, hogy egy kis szelep nyíljon a társadalom közép- és alsóbb rétegei problémáinak feltárására.

Kiss Gy. János volt a rovatvezető és úgy mutatta be nekem, a rádiós dokumentumok riporterének, hogy Golyó – már ekkor így nevezték – tehetséges fiatalember, sok olyan anyagot hoz, ír meg a Magyar Hírlapban, amelyekben kezdő újságíróként foglalkozik a szegény sorsú, lakás nélküli, pince- vagy raktárhelyiségben élő családok gondjaival.

Írásai hatására nem egy esetben az illetékes kerületi tanács lakásosztálya szükséglakást utalt ki az őáltala megírt rászorulóknak. Többször cseréltünk témát, és meg kell mondanom, az eredménnyel mindketten elégedettek voltunk. Ekkor lettünk először jó kollégák, majd barátok. A Magyar Hírlap jó néhány újságírójával szokás volt az együttműködés; sokszor megszólaltattam a Napközben című műsorban Franka Tibort, Pilhál Györgyöt, Kiss Gy. Jancsit, Erdélyi Andrást és másokat, inkább társadalomszociológiai, olykor társadalompolitikai kérdésekben is.

Érdekes módon Szentkirályi András, a Golyó háttéremberként mindig ott volt az ilyesfajta együttműködésben. Aztán elkerültünk egymástól, kevésbé figyeltem rá, hiszen elsodort mindannyiunkat a rendszerváltás forgataga. Engem inkább a televízió felé vitt az utam, Golyó megmaradt hírlapírónak. Bár dolgoztunk később együtt a Magyar Nemzetben, mégis, igazán akkor kerültünk ismét közel egymáshoz, amikor a PestiSrácok.hu szerkesztőségébe állást ajánlottunk neki. Huth Gergellyel, Szenvedi Zolival – akikkel együtt dolgozott – tudtuk, hogy bár csendes, visszahúzódó ember, de jó szerkesztő, és éles, kritikai meglátásai vannak az élet dolgairól. Az elmúlt években írásaival, szerkesztői látásmódjával ő is közbenjárt, hogy jó színvonalú online újságot jelentessünk meg a PestiSrácok.hu-n.

A mi korosztályunk másfajta újságírást csinált annak ellenére, hogy irányított sajtó volt és működnie kellett az önkontrollnak. De lehetett korrekt módon írni, tudósítani és akár irodalmi szinten alkotni. Az biztos, hogy bár a pártállami rendszerben rovatvezetőtől a főszerkesztőig a párt jelölte ki az alkalmas személyt, mégis, az újságírónak, rádiós vagy televíziós munkatársnak minden orgánumban végig kellett járnia a ranglétrát. Nem lehetett beesni egy rádiós vagy televíziós műsorvezetői-szerkesztői székbe csak szimpátia, szépség vagy haveri kapcsolat alapján. Ez vonatkozott a nyomtatott sajtóra is. Főszerkesztő bárki lehetett, de újságíró, riporter nem mindenki. Írni, fogalmazni, beszélni, szerepelni tudni kellett; kellett a tehetség, a szorgalom, a tudás.

Golyóban ez mind megvolt. Ranglétra? Aki a szakmát kezdőként elkezdte, az számíthatott arra, hogy az idősebb, tapasztaltabb újságíró leküldhette a közértbe parizerért, netán egy üveg vörösborért. Amikor a Magyar Hírlapba mentem munkamegbeszélésre, Kiss Gy. Jancsi Golyót leküldte az üveg borért. Azzal vártak. Ez volt a kezdés. A vége viszont annál szomorúbb. Az utóbbi időben a szerkesztőségen kívül szombatonként a Fény utcai piacon találkoztunk. Egy unicum és egy pohár sör mellett beszélgettünk. Magányos volt? Nem tudom, de édesanyját sokszor emlegette, hogy milyen csodálatosan főzött. Imádott velünk találkozni, mert amíg vásárolgattam, addig Nellivel, a feleségemmel Zolinál, a korcsmárosnál jókat beszélgettek, politizálgattak. Amikor beléptünk a piacra, Nelli mindjárt kereste Golyót, kellemes beszélgetőpartner volt.

Ma, csütörtök reggel kivételesen a Fény utcai piacon volt dolgunk. Zoliék és a vendégek kérdezgették, mi van Golyóval? – hiányolták. Akkor még nem tudtam semmit, csak annyit mondtam, még a kórházban van, gyógyulgat, reménykedjünk. A remény elszállt. Egy jó emberrel kevesebben vagyunk.