Kinek szurkolunk mi itt, a nemzeti oldalon?

A szélsőségesen liberális oldal egyik legkedveltebb megmondóembere, Tóta W. Árpád ezúttal is kitett magáért. Nemes egyszerűséggel az alábbi kinyilatkozást tette: „A Fidesz-tábor mostanra kizárólag büdös, ruszki-drukkerekből áll, akik Putyint szopkodják reggel, éjjel meg este.” Tóta W. mocskos szája különösebben nem érdekes, tőle mást nem is lehet várni. Ocsmány színvonalú megnyilvánulása azonban mégis apropót szolgáltat ahhoz, hogy tisztába tegyünk egy-két dolgot ezzel a régóta köztudatban keringő „Kinek szurkolunk?” kérdéssel kapcsolatban.

Manapság már mindenki elmondja, leírja, nyilatkozza, hogy Ukrajnában valójában egy amerikai–orosz összecsapás zajlik, egy harmadik ország területén, ahogyan az a XX. század második felében többször is megesett. Ha úgy tetszik, akár büszkék is lehetünk arra, hogy ezt mi itt, a PS-en bőven az elsők között – már közel egy évvel korábban – megírtuk [vonatkozó publicisztikám itt olvasható], azzal is megspékelve, hogy számunkra egyetlen reális és követhető opció van a háborúval kapcsolatban: mindent tőlünk telhetőt megtenni azért, hogy kimaradjunk belőle.

Egy normális ember véleménye azóta sem változhatott, legfeljebb csak annyiban, hogy még a korábbinál is igazoltabbnak láthatjuk egy évvel ezelőtti álláspontunkat. Az elmúlt esztendő elképesztő pusztítását, emberéletek százezreiben bekövetkező jóvátehetetlen tragédiáját és az eszkalálódás mind nagyobb veszélyét látva ugyanis immáron csak és kizárólag az lebeghet a szemünk előtt, hogy ebből kimaradjunk, energiánk és mozgásterünk lehetőségeit pedig a mielőbbi tűzszünet és békekötés érdekében vessük latba.

De lássuk csak azt a kérdést, vagy inkább „vádat”, hogy mi itt, a nemzeti oldalon vajon kinek is szurkolunk? A fentiek alapján eléggé egyértelmű, hogy senkinek, hanem a mielőbbi békének. Az emberiességi megközelítésen túl – amely persze mindig a legfontosabb kell, hogy legyen egy keresztény erkölcsiségű ember számára – minden más is ezt indokolja. A háború közelsége miatti jogos félelem, a háborúval összefüggésben bennünket sújtó gazdasági visszaesés, az infláció, az áremelkedések és minden más is ezt teszi egyedüli vággyá bennünk. A mielőbbi, tartós béke áhítását.

Mindez azonban csak az érme egyik oldala. Merthogy ott van a másik is, a rokonszenv kérdésköre, amely ugyan már jóval bonyoltabb és összetettebb, de ennek ellenére is viszonylag egyértelmű. Ehhez messzebbről kell kezdeni, a dolgok megértéséhez ugyanis egészen a rendszerváltozás környékéig vissza kell mennünk. Emlékszem a saját életemre, gyermekkoromra, nyiladozó értelmemre, amely éppen erre az időszakra esett. Aligha csak saját élmény, hiszen egész generációm átélhette a reménykedés csodáját. Az életérzés egyértelmű volt: finoman fogalmazva nem szeretjük a „ruszkikat” és a „komcsikat”, jóllehet, az a Gorbacsov nevű figura a korábbiakhoz képest – Brezsnyevről csak halovány foszlányok vannak előttem, ám Konsztantyin Csernyenko temetésének élő közvetítésére már tisztán emlékszem – kifejezetten rokonszenves volt.

George Bush, az Egyesült Államok elnöke beszédet mond a Kossuth téren 1989. július 11-én. A szakadó eső előtt több tízezer ember volt kíváncsi a szabad világ elnökének beszédére, amelyet végül fejből mondott, előre megírt beszédének nyilvános széttépését követően. Fotó: MTI/Németh Ferenc

Mégis: Gorbacsov ide, peresztrojka és glasznoszty oda, nem volt kérdés, hogy Amerika és a Nyugat volt álmaink netovábbja. A szabadság letéteményese, a jólét és a boldog élet reménye. Sok tízezer emberhez hasonlóan a mi összes ruhadarabunk is rommá ázott Id. George Bush budapesti látogatása alkalmával, ahol mi is ott voltunk az éljenző tömegben és euforikus élményként éltük át az amerikai elnök előre megírt beszédének látványos összetépését.

Aztán jött a valóság. Durván szembejött, igaz, sokáig nem akartuk tudomásul venni. Ma már tudjuk, hogy Csurka István látnoki megnyilvánulása – miszerint a moszkvai húskampóról átakasztanak bennünket a New Yorkban csüngő húskampóra – totális telitalálat lett, kiegészülve azóta immáron Brüsszel és Strasbourg „hentesboltjával”, de akkor minden árulkodó jel ellenére szerettünk hinni abban, hogy minden más lesz, minden jobb lesz.

Mark Palmer akkori budapesti USA-nagykövet durva beavatkozása a magyar közéletbe, a rendszerváltozás környéki politikai berendezkedésbe, valamint az első szabad választásokba annak ellenére is lement a torkunkon, hogy bizony ugyanolyan diktatórikus volt, mint amikor korábban a kommunista Szovjetunió helytartói „intézkedtek” helyettünk a saját dolgainkban. De mégis, hát álmaink akkori nagyhatalma, az USA nagykövete csinálta, végső soron talán még úgy is éreztük, hogy rendben van ez, hiszen minden bizonnyal jót akarnak nekünk odaát, a tengerentúlon.

Azonban a folyamatok állandóvá váltak és máig is tartanak, ami után megállapíthatjuk: az általunk fejlettnek, demokratikusnak és példaértékűnek hitt „Nyugat” és annak vezető hatalma, valamint annak európai leágazása, az EU legfeljebb csak csak eszközeiben más, mint a bolsevik/kommunista Szovjetunió volt egykoron. Ez is valami persze, hiszen nincs Vörös Hadsereg, nincs vérbe fojtott, tankokkal földbe döngölt szabadságtörekvés, nincsenek malenkij robotra és/vagy GULAG-ra hurcolt nemzettársak, akiknek egyedüli „bűne”, hogy magyarok és nem kommunisták. Vagyis a helyzet összességében mégiscsak jobb, mint volt, ez nem vitás.

André Goodfriend (jobbra) nagyköveti ügyvivő a diplomáciai szerepét jócskán túllépve még csak nem is csinált titkot belőle, hogy a balliberális ellenzék híve; minden megnyilvánulásával az Orbán-kormányt támadta. Itt éppen Gyurcsány Ferenccel beszélget a DK által szervezett közéleti fórumon. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Ám az sem képezheti vita tárgyát, hogy a „fékek és ellensúlyok” kérdése, a demokratikus államberendezkedés „féltése” érdekes módon kizárólag csak akkor kerül terítékre, amikor nemzeti irányultságú kormányt „merészelünk” választani idehaza. Ha balliberálisék uralkodnak, akkor ki lehet lőni szemeket, életre szólóan meg lehet nyomorítani embereket, azonosító nélküli rendőrök verhetnek ártatlanokat a nyílt utcán, ám valahogy mégsem féltik a „demokráciát” és a „szabadságjogokat” a „fejlett Nyugat” megmondóember-seregei.

Ez az történet egyik oldala. A másik a történet oroszokra vonatkozó fele. Mi ugyan nem tartunk ott az oroszok megítélésében, mint lengyel barátaink, akik történelmi sérelmeikre alapozva zsigerből gyűlölik őket, de az bizton kijelenthető, hogy egy vonatkozó népszerűségi szavazáson nálunk sem az oroszok lennének a legrokonszenvesebb népcsoport. Ám az is kijelenthető, hogy a mögöttünk hagyott évtizedben kialakult egy pragmatikus, minkét ország számára előnyös kapcsolat hazánk és Oroszország között, amely számos területen gyümölcsöző volt. Mindemellett az is egyértelművé vált, hogy Vlagyimir Putyin Oroszországának világról alkotott véleménye lényegesen közelebb állt a magyarok értékrendjéhez, mint az abnormalitás különböző, egyre erősebb megnyilvánulásait ránk erőltetni igyekvő nyugati fősodor bármelyik politikusáé, vagy brüsszeli bürokratájáé.

Így aztán abba a tudathasadásos állapotba kerültünk, hogy minden – a lengyelekhez hasonlóan történelmi tapasztalatokon nyugvó – fenntartásunk ellenére észre kellett vennünk: a kereszténység védelméért, az évezredes egyetemes értékek megőrzéséért és a nemzeti érdekek képviseletéért folytatott küzdelmünkben az elmúlt évtizedben sokkal inkább az oroszok lettek a szövetségeseink, mintsem az a Nyugat, amelyhez harminc évvel korábban oly vaskos akarattal csatlakozni kívántunk, ám amely mára teljesen identitását és jövőképét veszítette. Ennek révén állt elő az a képtelen, eléggé nehezen körülhatárolható helyzet, amit három évtizeddel korábban elképzelni sem lehetett: egy konzervatív, keresztény értékrendű kormányzat inkább talál kölcsönös igazodási pontokat Vlagyimir Putyin Oroszországával, mint a minden tekintetben önmagát szemközt köpő „művelt Nyugattal”.

Vlagyimir Putyin orosz államfő (j) fogadja a hivatalos moszkvai látogatáson tartózkodó Orbán Viktor magyar miniszterelnököt a Moszkva környéki, novo-ogarjovói rezidenciáján 2016. február 17-én. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Ez volt a helyzet egészen tavaly február 24-ig, amíg Oroszország meg nem kezdte „különleges hadműveletét” Ukrajna ellen. A „különleges hadműveletnek” hívott háborúval természetes módon még akkor sem lehet egyetérteni, ha a magyarellenességben, a nyílt magyargyűlöletben keresve sem lehetett volna jobb példát találni Ukrajnánál, amely módszeresen és minden európai értékrendet felrúgva korlátozta a területén élő őshonos kisebbségek – közte a kárpátaljai magyar közösség – szinte valamennyi alapvető jogát.

A „különleges hadművelet” megkezdése után mi, nemzeti oldali „büdös magyarok” (copyright by Tóta W. Árpád) bizonyos értelemben légüres térbe kerültünk. Nem drukkolunk az oroszoknak, mert semmilyen tekintetben nem értünk egyet a vérontással, amelyet nem legalizálhat semmilyen, akár még jogosnak is tűnő önvédelmi érvrendszer. De tudva azt, hogy valójában az USA és a Nyugat áll szemben az oroszokkal, szerencsétlen ukrán katonákat – soraikban rengeteg kárpátaljai nemzettársunkkal – csupán ágyútölteléknek használják (ezt nemrégiben egy amerikai tábornok nyíltan is elismerte, kiemelve, hogy milyen jó szolgálatot tesznek nekik az ukránok, akik helyettük mennek a vágóhídra), nem szurkolunk az „ukránoknak” sem, mert mögöttük az a mindent elsöprő és mindent maga alá gyűrni igyekvő nyugati világ áll, amelybe oly nagy reményünket helyeztük a rendszerváltozás hajnalán, és amely nem tett mást, mint elárult bennünket. (Mellesleg éppen úgy, mint ahogyan azt szemrebbenés nélkül megtette például 1956-ban is!)

Nagyon leegyszerűsítve ennyi a válasz arra a vádra, amelyet most Tóta W. Árpád a rá jellemző közönséges és magyargyűlölő stílusában adott elő, de amellyel valójában már a háború kitörése előtt is rendre szembesíteni igyekeztek bennünket a jó magyar–orosz kapcsolatok miatt. Nem szurkolunk semmi másnak, csak a mielőbbi tűzszünetnek és a tartós béke eljövetelének. Az egyetemes emberi okokon túl ezt kívánja a magyarság érdeke is, ami nekünk mindenek felett áll és fog állni a jövőben is.

Igaz, tisztában vagyunk azzal, hogy ez utóbbit a Tóta W. Árpád-félék valószínűleg soha nem lesznek képesek megérteni…

Vezető kép: MTI/EPA/Szergej Kozlov