Miért gyűlölnek minket az ukránok?

Valamikor az 1991-es év egy reggelén azzal a hírrel kereste fel az Ukrajna közigazgatási területén élő embereket az ugyanitt ideiglenesen állomásozó politikai és gazdasági elit, hogy mostantól nem a Szovjetunió állampolgárai többé, hanem a független Ukrajnáé.

Miután a Szovjetunió fennállásának minden pillanatában egy nagyon pocsék hely volt, ez a fejlemény nem traumatizálta a lakosság túlnyomó többségét, sőt, javíthatatlan optimizmusról tanulságot téve talán még valami javulásban is reménykedni merészeltek. És az sem viselte meg őket különösebben, hogy javulás nem lett; szegények megszokták már, hogy ha nem halnak éhen és nem jön senki megölni őket, akkor már a lehető legjobb világban vannak.

Ukrajna egyébként egy elfogadható természeti adottságokkal rendelkező ország, a lakosai dolgozni is hajlandók; a helyzet tehát nem lett volna eleve reménytelen, ha a hatalom és minden értékes nem került volna a legmocskosabb gazemberek kezébe. A kedves olvasó képzelje el a magyar rablóprivatizáció százszorosát egy nálunk sokkal szegényebb országban. Az Ukrajnában ideiglenesen állomásozó, magát csak ütemkéséssel ukránnak maszkírozó, szinte mindig csak oroszul beszélő elit egy egészen remekül kirabolható ország tetején találta magát. A nagyralátó ukrán nacionalizmusnak egy olyan országot kellett belaknia, amelyben nem igazán rendelkezett nyelvi és kulturális többséggel. Évszázadok óta oroszok lakta és a Szovjetunió idején eloroszosodott területek kerültek a hatalmuk alá, amelyekről senki sem gondolhatta komolyan, hogy nem okoznak később még hatalmas problémákat.

És persze olyan nyugati orosz birodalmi területek, amelyeket az orosz birodalom eredetileg a maga számára foglalt el, és nem egy jövendőbeli Ukrajna számára. Minimum ilyenek az eredeti lengyel részek és Kárpátalja. Szemre ez egy komoly országnak is tűnhet, a részletek ismerete nélkül. Ha az elit nem a rablással és a saját gazdagodásával múlatta volna az időt, hanem megpróbálta volna jó hellyé tenni az országát, akár igazzá is válhatott volna az ukrán nacionalista álom az ötvenmilliós középhatalomról. Mondjuk persze rajtuk kívül senki más nem szeretett volna egy új, ötvenmilliós, katonailag is értelmezhető regionális tényezőt Európa szélére; a törökökkel is van elég baj.

Az ukrán integritás persze azonnal odalett: a szuverenitást a nyugatnak és az oroszoknak is kiárulták, mikor melyik irányba lehetett jobb üzleteket csinálni. De ez a külpolitika legalább akkor még ragaszkodott a realitásokhoz, a diplomatáik és a politikusaik legalább nem viselkedtek úgy, mint a nyugat felé terjeszkedő “ukrán maffia” vezérei a “befogadó országokban”. Sőt, normális kapcsolatokra is törekedtek még. A jelenlegi ukrán demográfiai katasztrófát pedig megalapozta az, hogy a munkaerő-elvándorlás, a produktív korosztályok menekülése már a kilencvenes évek elején megkezdődött.

Az ukrán öntudat egyébként egyszerre támaszkodott az egykori nagyorosz birodalmi tudatra és mindazon szörnyűséges tapasztalatokra, amelyeket a Szovjetunióban szereztek, amihez képest a cári hatalom boldog békeidőknek tűnhetett. Egyszerre tisztelték és gyűlölték az oroszokat, miközben a saját országukban az orosz nyelv legalább annyira domináns volt, mint az ukrán, és az elitjük inkább csak oroszul beszélt.

A manapság csak Majdan néven emlegetett eseménysor nem volt más, mint egy amerikaiak által levezényelt puccs, amely sikerének érdekében az amerikaiak megvásárolták az ukrán oligarchák jelentős részét is. Ilyen az, amikor egy éppen születőben lévő nemzetnek nincs nemzeti elitje. Az amerikaiak a gazdasági érdekeik mellett nyilván Oroszország beszorítását tartották a fő célnak. Az orosz válaszreakciók és a brutális ukrán nacionalizmus kettészakították az országot, ugyanis az oroszul beszélő embereknek nemzetet kellett választaniuk, illetve a magukat orosznak vallóknak pedig nyelvet és kultúrát is kellett volna cserélniük az ukrán szélsőségesek szerint.

Az ukrán külpolitika is átalakult ennek megfelelően. Az oroszellenesség államvallássá lett és az amerikaiak által kijelölt országokkal kellett kiemelten jóban lenniük. Lengyelország az USA kiemelt szövetségese; az ukránok ki sem fejezhetik abból fakadó aggodalmukat, hogy az országuk jelentős része nyugaton “ősi lengyel föld”, amit az oroszok (szovjetek) vettek el a lengyelektől. Arrafelé sincs egyetlenegy határnak sem komoly történelmi múltja, és mindegyiket szovjet belügyként húzták meg. Románia meg gyakorlatilag az amerikaiak vazallusa, és a románok a lengyelekhez hasonlóan lapítanak, ha az ukrajnai nemzettársaik sorsáról van szó. A jó viszony alapja a feltétlen hűség az amerikaiakhoz, illetve az oroszellenes nemzetiségi elnyomás általános ukránosítássá fajulásának tolerálása.

Egyedül a magyarság és Magyarország a szabad préda most is. A térségünkben minden országot másik országoktól rabolt területekkel fizettek ki, és az ügylet eredeti alapja, az osztogatható területtöbblet a történelmi Magyarország volt. A lengyeleket végül német területekkel kompenzálták, az országot gyakorlatilag nyugatra tolták a térképen. A magyar az utolsó olyan tömbökben élő nemzetiség a térségben, amely száz évvel Trianon után is létezik még és létével gondokat okoz. Az etnikai homogenizáció szinte mindenütt másutt teljesen lezajlott, lakosságcserékkel, erőszakos asszimilációval, a szülőföldről történő elűzéssel, tömeggyilkosságokkal. A nyugati hatalmak ezt a két világháború között eltűrték, 1945 után meg a szovjet blokkban ez volt az általános. Ha nem is sikerült mindenkit beolvasztani, a kisebbségeket mindenütt megtörték az állami nacionalizmusok nevében Kelet-Európában.

Az ukránok is ugyanezt akarták előadni, főleg 2014 után. Csakhogy az oroszok túl sokan vannak, túl erős anyaországuk van, hajlamosak is visszalőni, és ez elvette az örömöt az ukránoktól. Az amerikai külügyminisztérium Közép-Európára vonatkozó világháborús emlékei szerint (mondta nemrégiben egy Amerika-szakértő) mi, magyarok vagyunk a veszélyes nép a környéken, mert mi akarjuk visszakapni a régi területeinket. Vagyis a magyar szeparatizmus a veszélyes, a magyar kisebbségeket tehát veszélytelenül lehet ütni. Hiába vagyunk EU-tagok, NATO-szövetségesek, az ukránoknak meg van engedve, hogy a magyar kisebbségen demonstráljanak a nacionalistáik. A magyar kormány hiába próbálta megértetni az ukránokkal, hogy mindkét félnek könnyebb lenne, ha jó viszonyban lennénk egymással. Ukrajna hozzánk képest nagyhatalomnak képzeli magát, és “hatalomként” így képzeli el a viszonyrendszerét a kisebb országokkal. Ráadásul a háború következtében az áldozati pózt is felvehetik, ráülve a woke-trendre.

Tudomásul kell vennünk, hogy az elszakított magyar nemzetrészek Európa és az USA problémalistáján mindig a legutolsó helyen lesznek. Azzal is együtt kell élnünk, hogy az ukránok is azért gyűlölnek bennünket, mert hozzájuk került egy magyar terület, Kárpátalja, egy, a Szovjetunió által rabolt terület. Az ukránok nem akarnak semmire úgy emlékezni, hogy azt a szovjetektől vagy az oroszoktól kapták, tehát inkább úgy emlékeznek, hogy Kárpátalja harmincezer éve ukrán terület, vagy régebben. És mi ezer évre elvettük tőlük.