Felfoghatatlan pusztítást végeztek a mongolok Magyarországon 1241–42-ben: az elfoglalt területek férfilakosságát elhurcolták és segédhadként besorozták a mongol hadseregbe, ahol hamar halál várt rájuk, a kezükbe került falvakat és városokat földig rombolták, a nőket és a gyerekeket pedig tömegével legyilkolták a lakóhelyükön. A vérfürdő, amivel a magyarság szembesült, egészen megdöbbentő; még a XX. századi népirtásokkal is simán állja az összevetést mind léptékében, mind kegyetlenségében, mind iparszerű végrehajtásában. Magyarország 2–3 milliós lakosságának feltehetően a negyede, de talán a fele is belehalt a tatárjárásba, az ország közepén – a későbbi Kunságban – szinte nem maradt élő ember a dúlás után. Amíg azonban idáig eljutottak a támadók, addig nekik is nagyon kemény útjuk vezetett, ők is igencsak sok katonát vesztettek a szívós magyar ellenálláson. De miért vonultak vissza olyan váratlanul? – régóta sokakat foglalkoztat ez a kérdés, amelynek a megválaszolásához egészen közel kerültünk a legújabb régészeti kutatások révén. Ezekből az is kiderült, hogy az Árpád-kori Alföldet nem olyan, kevés településsel tagolt pusztaként kell elképzelnünk, mint ma, hanem a Dunántúlhoz hasonlóan sűrűn lakott és művelt terület volt, és éppen a tatárjárás után kezdte el felvenni a ma is ismert képét. A korabeli Magyarországról, annak pusztulásáról és a mongolok eltakarodásának okairól Rosta Szabolcs régész mondott el érdekes részleteket a Honi felderítésben.
Facebook hozzászólás
Facebook
Twitter
YouTube
RSS