A politikát felkészületlenül érte Prigozsin puccskísérlete, ezért az elemzők magukra maradtak és jó munkát végeztek

Egy ideális világban a biztonságpolitikai elemzés nem a politika folytatása lenne más eszközökkel (copyright: Robert C. Castel), csak hát nem egy ideális világban élünk. De volt egy jó hétvégénk, amikor a jó idő és a hálás társadalom bőkezűsége miatt messze földön nyaraló politikusok nem rendeltek szakvéleményt, az elemzők pedig végre a hivatásuknak élhettek.

Az újságírók, a drukkerek és a Twitterről „nyílt hírszerzést” folytató amatőrök persze szokás szerint lejáratták magukat. Ám ők eleve a menthetetlenek (és feleslegesek, továbbá kártékonyak), így senkinek nem kell egy kardot applikálnia maga mögé, hogy aztán beledőlhessen. A biztonságpolitikai elemzők – jöjjenek jobbról, balról, középről – viszont egytől-egyig kifogástalan munkát végeztek. Csak és kizárólag az orosz tapasztalataik (helyi kapcsolatok, nyelvtudás stb.) alapján formáltak véleményt, és nem is tévedtek akkorákat, mint azokban a szorgalmas hétköznapokban, amikor még azon is vitatkoznak, hogy áttörtek-e az ukránok, avagy sem.

Normális esetben és a hivatásrend előírásai alapján egy elemző feladata volna megmondani, hogy mi van, hogy a politikusok a mi van alapján megfejtsék, hogy mi legyen. Ez a klasszikus, régebben akár egyetemeken is tanított sein/sollen feladatleosztás, ami helyett manapság 5. generációs transzjogokat és petíciószervezést tanítanak. Pont ezért eljutottunk odáig, hogy manapság a politika rendeli meg, hogy mi van, az elemzők pedig – akiknek a megélhetése múlik azon, hogy mennyire sikeresen tudják a megrendelt narratívát elhinteni a szavazópolgárok körében – nem elemeznek, hanem rétegtémában folytatnak propagandát. Elmesélnek egy olyan világot, ami igazolja a politikusok döntéseit, alátámasztja a politikusok szónoklatait, meg egyéb bölcs meglátásaikat.

Egyértelmű példa erre az orosz szándékok „elemzése”. Amikor X és Y arról magyaráz mindenféle számokkal, adatokkal, történelmi analógiákkal lehivatkozva, hogy Oroszország egész Európa megszállására készül és Ukrajna csak az első dominó, valamint az orosz offenzíva Párizst, Londont, netalán New Yorkot fenyegeti, akkor rögtön tudjuk, hogy az illető elemző valamelyik háborús héja zsebikéjébe van szervesülve. Amelyik elemző pedig arról értekezik, hogy az oroszok nem tehettek másként, hiszen az ukránok orosz civilek tízezreit mészárolták le nyugati biztatásra, akkor tudjuk, hogy az illető MIR-kártyával fizeti a kaviárt.

A hétvégén viszont egészen megkapó egyetértésben elemeztek az elemzők. Mind egyetértettek abban, hogy a Wagnernek esélye sincs megdönteni Putyin rezsimjét, nem fogják közfelkiáltással az Orosz Föderáció következő elnökének felkenni Prigozsint a Kreml hagymakupoláinak árnyékában. És abban is, hogy ez nem maszkirovka, nem mesterterv, hanem az oroszok ilyenek. A bojárok néha egymásnak mennek, ha rájuk jön a ruszkipillanat.

Az oroszokra ugyanis sokszor rá szokott jönni a ruszkipillanat, az egész történelmük erről szól. És pont ezért az egész rendszerüket úgy építették fel, hogy fegyveres puccsal ne lehessen átvenni a hatalmat. Pedig számtalan kísérlet volt rá, nem véletlenül csak egyre emlékszünk, arra az egyre, ami sikerült: a bolsevik forradalomra. Az se sikerült volna, ha nincs mögöttük a háború nyomorúsága miatt tényleges tömegtámogatás.

Az orosz hatalmi világ szövevényes és bonyolult világában egy dologra mindig nagyon ügyeltek: senkinek a kezében ne legyen egy használható, összfegyvernemi harccsoport.

A Wagnernek – ahogy az Ahmatnak, meg a mostanában alakult privát katonai vállalkozásoknak – nincsenek repülőgépeik, nincsenek helikoptereik, nincs tüzérségük és nincs légvédelmük. (Mínusz pár tucat zsákmányolt Stinger.) Alapesetben még páncélosaik sincsenek: Szurovikin gesztusa volt, hogy a Wagnernek ajándékozott néhányat. Pár lövészkatonával, pár lövészpáncélossal és csapatszállító teherautóval pedig nem lehet sehol sem puccsal hatalomra jutni. Ezt pedig onnan tudni, hogy az ÖSSZES biztonságpolitikai elemző ezt mondta.

Ami Oroszországban történt, az nem sokban különbözik a mexikói hétköznapoktól, amikor néhány katonai alakulat munkajogi vitája egy-egy könnyed ostrommal végződik. Arrafelé évente egyszer legalább előfordul ilyesmi: legtöbbször a pénz és a felszerelés körüli nézeteltéréseket oldják fel fegyveres erőszakkal, ritkábban olyan esetben, amikor a kormány és valamelyik drogkartell közötti megállapodás értelmében valahonnan távozniuk kell, ahol korábban sápot szedtek a helyiektől.

Annyi történt mindössze, hogy Prigozsin körül szorult a hurok, napokra volt attól, hogy a fegyvereseinek irányítását át kelljen adnia Sojgu hadügyminiszternek. Azt meg ő is kitalálta, hogy onnantól nem sokat ér az élete, várhatóan utoléri a szerelem a gravitáció, ami mostanában okozott pár kellemetlen pillanatot az oligarchiának. És ezért elindult Moszkva felé, 19-re lapot kért, hátha az érdemei, az orosz nacionalisták közötti népszerűsége és a háború miatt megannyi nehézség miatt nem egykedvűen lebombázzák a konvoját, hanem tárgyalnak. A jelen állás szerint bejött a számítása: Putyin szépen amnesztiát fog adni mindenkinek, és elfelejtik az egészet. Aki meg nem felejti el, az megy Szibériába.

A biztonságpolitikai elemzők szakmai integritása érdekében nem ártana a többi rendkívüli eseményt is hétvégére időzíteni.