Nem tanul elődei hibáiból az Amerikai Birodalom

Egy-egy birodalom sokféleképpen bánhat a jóval kisebb hűbéreseivel. Henceghet nekik naphosszat a saját felsőbbrendű mivoltával, pökhendin kioktathatja őket a helyes gondolatokról, sőt akár agresszíven fenyegetőzhet, ha nem érzi eléggé érvényesülni a saját érdekeit vagy a csodálatos felsőbbrendű létezése elemeinek az átültetését. A birodalmak erősek, viszont mulandóak is: hol van már a Szovjetunió, hol van a német Harmadik Birodalom, hol vannak a Habsburgok vagy az Oszmánok, és hol lesz valahány évtized múlva az Egyesült Államok… Nemzetek fölött átívelő birodalomnak lenni nem könnyű, hiszen a csúcsragadozónak csak ellenségei vannak, és mindenki le akarja taszítani a kiemelt helyzetéből. Nem sok hiba fér bele. Épp ezért kiábrándítóan buta az a birodalom, amely önelégültségében még a korábbiak hibáiból sem képes tanulni. Pedig a magyarokkal igazán nem bonyolult dolog szót érteni.

Ahhoz viszont némileg ismerni kell a magyarokat, hogy hatékonyan és gyümölcsözően szót lehessen velük érteni. El kell menni közéjük nyakkendő nélkül – mármint nem a saját magad által kitartott, hajbókoló ügynökcsapatok társaságába, hanem az igazi hús-vér magyarok közé –, és el kell velük beszélgetni a világról, az életről, a múltjukról és a terveikről. Amely birodalom veszi ezt a fáradságot, hogy megismerje a magyarokat, és utána hajlandó szembenézni azzal a valósággal, hogy nem tudja az egész világon önmagához görbíteni a teret, hanem bizony alkalmazkodni kell a helyi sajátosságokhoz, az nagyon sok kellemetlenségtől kímélheti meg önmagát. Mert Magyarország egyik őt megszálló birodalom ellen sem győzhetett, ám mindegyiknek sok-sok kényelmetlen pillanatot szerzett, ugyanis vagy megismerni minket nem voltak hajlandóak, vagy a logikus következtetésekkel szembenézni nem voltak képesek.

Az Oszmán Birodalom kicsit kilóg a sorból, hiszen sosem tudta uralma alá hajtani a teljes országunkat, így ő inkább a magyar küzdőszellemmel ismerkedhetett meg. Persze mi is kivéreztünk a több száz éves harc alatt, mi is csak vesztettünk ezen, viszont a törökök elképesztő erőforrásokat mozgósítva is elhasaltak itt: csak a magyar és a perzsa frontjukon nem sikerült a végső áttörés a főerőikkel sem. A szovjet és pláne a náci német birodalom itteni hatalma történelmi léptékben rövid idejű volt, ám roppant pusztító mivoltuk ellenére is sok idegeskedést okozott nekik a rebellis Magyarország.

A magyar ugyanis ilyen önérzetes és konok fajta, hogy ha nyomasztják, fenyegetik, ütik – akár kintről, akár bentről –, arra csak megkeményedik, kuruc/betyár üzemmódba vált, és előbb-utóbb visszaüt. Ennek ismerete nélkül esélytelen Magyarország hosszútávú, nyugodt kormányzása.

A királyok árulása

A birodalmak közül a Habsburg Birodalom kívánkozik az élre, hiszen csaknem négy évszázadig ült a nyakunkon, és ennyi időn át követte el a tanulságos hibákat velünk szemben. A nácikkal és a kommunistákkal ellentétben a Habsburgokat nem valamilyen agybeteg, monomániás ideológia hajtotta, így akár a józan gondolkodásra és helyzetfelismerésre is képesek lehettek volna. Nem tudtak azonban túllépni a saját korlátaikon, és ezzel arra kárhoztatták magukat, hogy újabb és újabb magyar felkelések kezelésére kelljen fordítaniuk a figyelmüket és egyre komolyabb erőforrásokat. Az 1604–06-os Bocskai-felkelés, Bethlen Gábor 1619–21-es, 1624-es és 1626-os hadjárata, az 1666–70-es Wesselényi-összeesküvés, az 1671–72-es felső-magyarországi felkelés, az ezután állandósuló kuruc lázongások, az 1677–85 közti Thököly-felkelés, az 1703–11-es Rákóczi-szabadságharc, majd az 1848–49-es szabadságharc rengeteg erőbe és pénzbe került a császári udvarnak, mégsem kapcsoltak a Hofburgban, hogy valamit elrontanak.

I. Lipót császár és király szinte a teljes 48 évnyi uralkodását végigharcolta a magyarokkal, és nem sikerült rájönnie a hibára. (Benjamin Block festménye)

Az érett középkor óta sóvárogtak a kicsi Ausztriát uraló Habsburgok a szomszédos Magyarország után, ami akkor még Európa egy nagy területű, különösen erős és gazdag országa utáni sóvárgást jelentett. Amikor azonban végre sikerült megkaparintaniuk, egyúttal el is pusztult ez az ország, ők pedig nem tudták megtartani, megvédeni, csupán egy kis részét.

Választott magyar királyként sosem tudtak saját országukként tekinteni rá, az újbóli felvirágoztatása helyett mindig a felélhető, kifosztható, szétlopható gyarmatot látták benne.

Amikor a török korban Magyarország csak egy határmenti sávot jelentett, akkor még úgy, ahogy érthető ez (noha magyar szempontból elfogadhatatlan), de a török kiűzésével és Erdély megszerzésével teljesen megváltoztak a földrajzi arányok. A Habsburg Birodalom kelet felé tolódott el, és a politikai tengelyének is el kellett volna. Ha a bécsi udvar felismerte volna, hogy egyrészt vállalhatatlanul sok erejét köti le a magyarokkal való örökös kötélhúzás, másrészt azt, ami a térképre pillantva is nyilvánvaló volt, hogy a birodalom súlypontja már nem Bécs, akkor többre vihette volna. Magyarország elnyomása helyett a hatékony működtetésével foglalkozva egész más történelmet kerekíthettek volna maguknak a Habsburgok. Persze nem túl csábító a gondolat, hogy az iszonyú beltenyészettől összenőtt szemöldökökre, vizenyősen dülledt szemekre, előreugró kasszaszájakra és sánta, púpos testekre tekintsünk népszerű „nemzeti” királyainkként, de mindannál, ami Mohács óta történt velünk, még ez is jobban hangzik.

Ehelyett a Habsburgok ragaszkodtak hozzá, hogy sok-sok eredménytelen próbálkozás után, egyszer majdcsak sikerül megtörniük a magyar ellenállást. Hát nem sikerült.

A birodalmuk közigazgatási, jogi és társadalmi egységesítésének álmát ráadásul kizárólag német nyelven voltak képesek kergetni, amivel csak erősítették a velük szembeni ellenérzéseket. A birodalmi küldetéstudatuknál is erősebb volt tehát a csökönyös „nacionalizmusuk”.

Az amerikaiak se értik, vagy nem akarják érteni

Magyarország elejétől fogva, mindig rendkívül kényes volt a szokásaira, hagyományaira, vagyis a saját életmódjára és annak minden bagatellnek tűnő részletére. Ez az, ami részünkről teljesen természetes és indokolt hozzáállás, birodalmi szemszögből – legyen az osztrák vagy akár amerikai – viszont érthetetlen és oktalan rebellis magatartás. Hát miért nem vagyunk mi képesek meghajolni az erősebb akarata előtt a békesség kedvéért, és úgy csinálni, ahogy utasít minket?!

Azért, mert olyat akar ránk erőltetni, amit mi nem úgy szoktunk. Ennyire egyszerű.

Az Amerikai Birodalom a felszínen és a felszín alatt is egyre arrogánsabban lép fel a kulturált együttműködés helyett (kép forrása: thenation.com)

Az USA persze nincs úgy ránk szorulva, ahogy egykor Ausztria; az Amerikai Birodalomban Magyarország nem súlypont, csak egy kis tégla, de az is kellemetlen, ha egy kis tégla folyton kilazul. Ráadásul nem a tégla hibája. Az Egyesült Államok elköveti velünk szemben ugyanazokat a fölösleges hibákat, amelyeket annak idején Bécs, de a szovjetek és a németek is. Ennek oka tehát kizárásos alapon az lehet, hogy az amerikaiak ugyanúgy korlátoltak, mint a Habsburgok voltak, vagy ugyanúgy egy agybeteg, monomániás ideológia hajtja őket, mint a kommunistákat és a nácikat. Küldik ide az egyre provokatívabb művésznevű nagyköveteiket és egyéb ügynökeiket, kezdve André „Jóbarát” Goodfrienddel, folytatva David „Nyomóember” Pressmannel, és közben azért megfordult itt az amerikai külügy és titkosszolgálatok fontos fedőszervének, az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségének vezetője, Samantha „Hatalom” Power is. Vajon küldenek majd egy Marine családnevű tengerészgyalogost is, aki partra száll a Szabadság téren?

Nem értik, vagy nem akarják érteni, és erőből akarják átnyomni. Valamiért itt nálunk minden birodalom így képzeli el az „együttműködést”, hogy ők diktálnak, mi meg lehajtott fejjel, engedelmesen bólintunk. A Habsburgok háromszáz éven át makacsul elhitték, hogy ez majd sikerre vezet. Az Amerikai Birodalomnak aligha jut még háromszáz év a történelemtől.

Kár ezért a hozzáállásért, mert a magyar amúgy nem bonyolult fajta. Akkor muzsikál jól, ha partnerré teszik a közös ügyben, ő is érzi benne a saját érdekeltségét, és vele párhuzamosan a saját felelősségét és mozgásterét.

Az ilyennel könnyű gyümölcsözően együttműködni, csak a harmadik világbeli helyszíneken hosszú ideje magabiztosan begyakorolt arroganciából kéne visszavenni hozzá. Ráadásul a magyarral üzletet kötni is több, mint egyszerű, ám ennek alapfeltétele, hogy ne utasítás, hanem ajánlat érkezzen. Ezt sem nehéz kitapintani, hiszen 1920 óta teljesen nyilvánvaló, hogy mi számít megfontolandó vagy akár elutasíthatatlan ajánlatnak számunkra a nagypolitikában.

Vezető kép: Budapest, 2022. szeptember 2. David Pressman, az Amerikai Egyesült Államok új budapesti nagykövete az érkezése után tartott sajtótájékoztatón a Liszt Ferenc repülőtéren 2022. szeptember 2-án. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd