Van itt egy érdekes helyzet, ami a hétvégén esedékes, szlovákiai választásokat illeti. És ha már ezt ilyen érdeklődést szítóan felvetettem, beszéljünk először arról, hogy milyen állapotban vannak az ottani magyar kisebbség pártjai. Nos, azokat elnézve finoman szólva is kellemetlen és lehangoló a helyzet.
Szembe kell nézni vele, hogy nyoma sincs már ott annak az egykori MKP-nak, amely magabiztosan képes volt bejutni a szlovák törvényhozásba és ez – az általános, kisebbségi magyarokat amúgy Kárpát-medence-szerte jellemező apátia mellett – annak köszönhető, hogy egyre kevesebben vagyunk. Romániában is lassan eljutunk addig a kellemetlen pontig, amikor komolyan felmerülhet, képes lesz-e egyáltalán törvényhozási képviseletet szerezni az RMDSZ – jószerivel ez mindeddig csak azért nem volt húsbavágó kérdés, mert a románok általános, politikából való kiábrándultsága mellett ott volt az a tény is, hogy Románia is szépen és lassan, de magabiztosan fogy. A legutóbbi népszámláláson például már a bűvös, 20 milliós lélekszám alá csökkentek.
Itt hadd jegyezzek meg még egy, szerintem fontos összetevőt. Az egyik az, hogy bár a politika elsősorban nem számtan kérdése, de végső soron azért mégiscsak hatalommechanika. Ebből következően, ha a külhoni magyarság a többségi társadalomnál arányaiban nézve magasabb létszámmal menne el a voksolásokra, akkor bőven nagyobb képviseletet tudnának szerezni az őket reprezentáló pártok, mint ahányan valójában vannak. Értem, hogy a kiábrándultságot mindössze ilyen, pusztán objektív megállapításokkal nem lehet megszüntetni, de nem ártana ezt hatványozottabban is átgondolnia mindenkinek, aki elszakított területen él. Már csak azért is, mert világos, sajnos friss példáink vannak arra, mivel jár az apátia. A legutóbbi, európai parlamenti választásokon mindössze néhány száz szavazaton múlt, hogy a Magyar Koalíció Pártja nem tudott legalább egy képviselőt küldeni Brüsszelbe. Egészen minimális a sikerhez szükséges különbség, de a vége ugyanaz, mintha sok ezerrel elmaradt volna a kívánt számtól. És miért nem sikerült? A kiábrándultság miatt.
Romániában szinte ugyanez a helyzet. Jellemzően a választási hajlandóság pont a színmagyar részeken, a székely területeken a legalacsonyabb. Ami, megint csak mondom, ezer okból érthető, és én aztán biztosan nem osztogatnék tanácsokat nekik, de legalábbis megfontolásra érdemes, hogy 1–2 óra befektetéssel újabb, hosszú évekre lehetne valamivel nagyobb politikai jogbiztonságra szert tenni. Talán még annál is nagyobbra, mint addig.
De most vissza Szlovákiához és a kezdésnél említett érdekes helyzethez. Ez a helyzet ugyanis az, hogy nekünk, anyaországi magyaroknak – legalábbis ami a magyar állam külpolitikáját és szövetségi rendszerét illeti – az volna a legjobb, ha az egyébként erre legesélyesebbnek tartott Robert Fico és a Smer nyerne. És miközben ez kétségtelen tény, egyazon időben meg elég szomorú is. Hiszen a Smer jó egy évtizeddel ezelőtt még önmagában is jócskán magyarellenes volt, de úgy hangzatosan és keményen, nem beszélve Ján Slotával való koalíciójukról, aki meg aztán virtigli magyargyűlölő volt.
Vagy mit mondjunk Aleksandar Vučićra, aki Milošević mellett tanulta a szakmát, mint véresszájú nacionalista, tette ezt ráadásul egy ocsmány etnikai tisztogatásokkal tarkított háborúban? Ma mégis a magyar kormány egyik legfontosabb szövetségese.
Vagy mit mondjunk arra, hogy Szlovákiának ma magyar nemzetiségű kormányfője van, mégsem merül fel egy pillanatig sem a Beneš-dekrétumok kérdésköre? Azon dekrétumoké, amelyek alapján még pár évvel ezelőtt is megindokolta a szlovák bíróság, miért lehet elvenni magyarok földjeit? A 2020-as években! Aztán Babiš tán megcselekedte ezt? Mégis valamirevaló szövetséges volt, nem? Miközben a cseheknél, bármilyen színű is a kormány, Beneš marad. Akkor miért is ne akarjuk a lehető legjobbat kihozni a helyzetből?
Mindezekkel arra akarok célozni, hogy a helyes és főleg eredményes külpolitika nem érték-, hanem érdekválasztáson múlik. Mert persze, milyen szép és jó, hogy magyar kormányfője van Szlovákiának, de mit érünk vele? Eltörli a Beneš-dekrétumokat? Hiszen ez talán az egyetlen olyan érv lehetne, ami miatt bárkivel és bárki ellen is megérné összefogni, még akkor is, ha más pályákon ugyanezért rosszabbul jönnénk ki. Nem, nyilvánvalóan ez fel sem merülhet. De ha a magyartól hiába várjuk, akkor mégis miért ne foghatnánk össze azzal a Ficóval, aki szintén nem fogja? Ismerjük a múltját, ámde abban is bízhatunk, hogy legalább érdekalapon eredményesek lehetünk – lásd még Vučić példáját is.
Sajnos azokat a fantáziákat félre kell tenni, amelyek arra vinnének minket, hogy mi a legmagasztosabb jó, és azok alapján dönteni. Nemcsak azért, mert személyesen rosszul járnánk velük, de azért is, mert mások minket kiröhögve ugranának a helyünkre. Ezért aztán muszáj azt kívánni, hogy a hétvégén Ficóék győzzenek és kormányozni is képesek legyenek.
Vezető kép: Robert Fico, az Irány – Szociáldemokrácia (Smer–SD) párt vezetője beszél támogatóihoz a Nyitrában rendezett kampányeseményen 2023. szeptember 12-én. A szlovákiai előrehozott parlamenti választást szeptember 30-án tartják. Fotó: MTI/EPA/Martin Divisek
Facebook
Twitter
YouTube
RSS