Kikényszeríthet-e olyasmit az EU, ami egy tagállam számára kirívóan káros?
A közép-európai tagállamok számára az Európai Unióban való létezés az első perctől kezdve az előnyök és a hátrányok közötti lavírozást jelenti. Az EU előnyeit fölül-, a hátrányait alulbecsülték mind gazdasági, mind politikai tekintetben a csatlakozás előtt, a szakértők és a politikusok egyaránt.
A csatlakozási tárgyalásokat már a nagyon puha Medgyessy-kormány fejezte be, rengeteget engedtek az előző Orbán-kormány álláspontjához képest például mezőgazdasági kérdésekben. Ezért az MSZP–SZDSZ kormány meg is kapta jutalmát: 2010-ig minden gazdasági és politikai gazemberségüket elnézte az EU, valahogy akkor nem akaródzott nekik beavatkozni a magyar "belügyekbe". Persze akkor ebből hatalmas gazdasági és politikai előnye származott a magországoknak; olyan gazdasági pozíciókat tudtak megszerezni, amelyek a kilencvenes évek rablóprivatizációja során valahogy kimaradtak.
Az EU-s és a német parancsok, na meg persze az amerikai parancsok szolgai követése és a kifelé látványos "becsicskulás" addig garantálta a Gyurcsány–Apró-klán személyes hatalmát, amíg az ország nem került túlságosan közel az összeomláshoz, illetve nem derült ki egyértelműen, hogy Gyurcsány nekik is össze és vissza hazudozik az éppen aktuális érdekei szerint. Amint a hitelek visszafizetése és az országban lévő nyugati gazdasági érdekek veszélybe kerültek, a kibontakozás esélye nélkül, azonnal intéztek egy miniszterelnök-váltást. Akkor még nem engedhették meg, hogy egy új tagország az EU-n belül álljon bele a földbe. De az emberi és politikai jogok tömeges megsértését egy baloldali–liberális kormánytól minden gond nélkül elviselték.
Mi, magyarok 2006 után nem gondolhattuk azt, hogy az EU-tagság garancia bármire is. Vannak előnyei a számunkra az EU-tagságnak, de az EU és a magországok mindent megtesznek, hogy minden olyan előnye megszűnjön, csökkenjen, amely nekik hátrányos vagy akár csak kényelmetlen. Nemcsak a szerződések szelleme, hanem a betűje sem érdekli őket; az EU 2010 után egyre inkább a nyugati érdekérvényesítés eszköze lett és egyre kevésbé valami szövetségként működik. A legmegdöbbentőbb és legrémisztőbb az, hogy jól láthatólag képtelenek feldolgozni: a közép-európai államok, legfőképpen a lengyelek és mi saját érdekeket merünk megfogalmazni, akár az ő érdekeikkel szemben.
Szerintük ez nem így volt megbeszélve; az EU számunkra nem lehetne más, mint az aktuális "európai értékek" kritikátlan követése. 2023-ra eljutottunk oda, hogy szélsőségesen felháborítja őket, ha bárki az újak közül bármilyen saját érdeket, akár elsőrendű létérdeket mer megfogalmazni, képviselni, megvédeni. Minden empátia hiányzik belőlük a nemzeti érdekek iránt. Ez a saját, a közép-európainál jóval agymosottabb társadalmaiknál még nem veri ki annyira a biztosítékot, mert a saját multinacionális cégeiknek még kedveznek annyit, hogy azt el lehessen adni valamiféle nemzeti érdekképviseletnek.
Orbán Viktor kormányai pedig nem tesznek mást 2010 óta, mint hogy tágítják Magyarország politikai és gazdasági mozgásterét. Ez Brüsszelben egyértelműen EU-ellenes tevékenységnek számít; a jó másodosztályú EU-tagnak nincs mozgástere és nem is akar ilyesmit magának. Ez már nemcsak érdekbeállítódás, sőt, nemcsak értékbeállítódás, hanem alapvető pszichés attitűd; az EU vezetői ezt az egészet asszimilálták a személyiségükbe – nem feltételezem, hogy van nekik ilyesmi, csak hirtelen nincs rá jobb szó –, egyszerűen olyan hatalom birtokosaként identifikálják magukat, amihez a szerződések szerint nincsen közük. Az EU elég nagy, szerteágazó szervezet a parlamenttel, az apparátussal együtt, amely ellenőrizetlen és egyébként is ellenőrizhetetlen érdekek, hálózatok szövevényeként létezik inkább.
A címben megfogalmazott kérdésre az a válasz, hogy hogyne, természetesen (nagyon is!), hiszen a rendszer már nem is tartalmaz visszacsatolásokat, pontosabban szociológiai és pszichológiai értelemben nem is tűri el azokat. Nem is érdekli őket, hogy valamilyen kötelezőnek deklarált döntésük milyen hatással van országok, régiók gazdaságára vagy kultúrájára, mert nincsenek és nem is akarnak annak a tudatában lenni, hogy vannak ilyenek.
Amikor Orbán Viktor a liberális elitek meggyőzhetetlenségéről beszél, akkor azt mondja, hogy ezek az elitek pont annyira elveszítették a kapcsolatukat a valósággal, mint annak idején Hitler vagy a nyolcvanas évek végén a szovjet pártvezetés. Az EU vezetésének eleve kevesebb valóságos ereje volt ahhoz, hogy közvetlenül befolyásoljon a végeken; azon dolgok többsége, amit változásként tapasztalunk, a soft powernek, az NGO-knak, a tömegkommunikációnak, a közösségi médiának "köszönhető". Most azonban ugyanilyen típusú célokat erővel akarnak elérni, ideológiai deklarációk alapján; azt akarják, hogy ne csak eltűrjük a beavatkozásukat, hanem a parancsaik végrehajtását ünnepeljük egy általános tökéletes erkölcsi cél megvalósulásaként. Mindenfajta érdekünktől, kulturális értékünktől függetlenül; ha az az alapidentitásunkat sérti, akkor is.
Az EU eredetileg az érdekek kölcsönös figyelembevételére épült, amelyet persze árnyalt az erősorrend, de szó sem volt gyarmatosításról és arról, hogy kultúrát is kell váltanunk. Például az ukrán gabonakérdés arról szól, hogy az EU jogrendjén belül a közép-európai országok nem tudják az alapvető gazdasági érdekeiket megvédeni. Brüsszelben fel sem merül, hogy ez lényeges probléma lehet egy ország kormánya számára, főleg, ha nem szereti ezeket a kormányokat. De pont azért nem szereti, mert ezek meg akarják védeni a saját termelőiket egy rosszabb minőségű dömpingárutól.
Hosszú távon nem mehet ez, mert az EU-nak békés évekre van szüksége, és nem arra, hogy erőszakos "reformok" sorozatával birodalommá alakítsák. Nekünk meg különösen nem érdekünk ilyesmi; van már arról tudásunk, hogy milyen egy német gondolkodásmódon alapuló birodalom perifériáján lenni. Az európai birodalmat ugyanaz a német gondolkodásmód totális uralma jellemezné, mint a Szovjetuniót, mert ha valaki elfelejtette volna, a kommunizmus is egy német ideológia. A kényszerítés a lényege mindkettőnek.
Vezető kép: Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke az Afrikából Európába igyekvő illegális bevándorlók egyik célpontjává vált Lampedusa szigetén tett látogatásának végén tartott sajtóértekezleten 2023. szeptember 17-én. Von der Leyent Giorgia Meloni olasz miniszterelnök hívta meg a helyzet súlyosságának felmérésére, mert az előző napokban összesen több mint 10 ezer migráns érkezett a 6300 lakosú dél-olaszországi szigetre. Fotó: MTI/EPA/ANSA/Ciro Fusco
