Sokan szeretnek valami mesterséges mázat vonni a nyugati világ bűntettei köré. Jaj, mondják, mi soha nem követhetünk el igazán komoly szörnyűségeket, hiszen mi vagyunk a Jó Emberek! Hogyan is lehetne elképzelhető, hogy az egyetlen valamirevaló, fejlett, mindenki által kívánt világ letéteményesei bármilyen bűnt is elkövethetnek?
És persze, sokszor körbejártuk már ezt a problémát, én magam is nem egy alkalommal – itt, ezen a felületen is –, de soha nem árt újra és újra mindenkit emlékeztetni arra, hogy semmivel sem különbek azok, akik zászlajukra a demokrácia szavakat hímezték fel, mint azok, akik talán már szavakban is elnyomást hirdetnek. Megjegyzem, szavak szintjén mindenki, mindig nagyon demokrata.
Ki tudja, talán én sem lennék ennyire finnyás erre a kérdésre, ha idejekorán nem olvasom el Lovas Istvánnak egy kiváló gyűjteményét, amely a XX. században elkövetett népirtásokról szólt.
Mert annak idején, kamaszként – igencsak rég volt már ez, bevallom –, legalábbis amennyire emlékszem, én is osztottam a szokásos beidegződéseket. Igen, mi vagyunk a jók, mindig mi hoztuk el a világ számára az egyetlen lehetséges, csodálatos, élhető világot – mi, értve ezalatt a nyugati világot, à la Fukuyama, ami egyszersmind a történelem végét is jelenti, hiszen mi lehet csodálatosabb, magasztosabb, fenségesebb és fennköltebb, mint a liberális demokrácia –, ehhez kétség sem férhet. Igen ám, de én már annak idején is egy fokkal jobban érdeklődtem az úgynevezett nagy kérdések irányába. És arra már végképp nem emlékszem, hogyan és miként, de így került kezembe az első könyv Lovas Istvántól. Még az is megvan, hogy mindezt egy nyaraláson olvastam, ahol elvileg szórakozni kell, kikapcsolódni, élvezni a gondtalan pillanatokat.
Én pedig élveztem is volna, de lekötött az egyébként egyáltalán nem hosszú, viszont minden mondatában fajsúlyos könyv. Nem tudom, a kedves olvasók előtt van-e ez a kötet, de ABC-sorrendben veszi végig az országokat, illetve azt, hogy adott országok milyen bűnöket követtek el mások ellen. Nem untatnám Önöket a részletekkel, a nagyjával most már szerencsére bőven tisztában lehet a jobboldali nyilvánosság – egyrészt Lovas népszerűsége, másrészt a liberális falak leomlása okán –, de nekem akkor és ott megdöbbentő volt látni, hogy amíg az ember, ha gyerekként is, de készült bizonyos országokra, addig mennyire más országokkal döbbenten, megütközve szembesült.
Iraki gyerekek játszanak egy lerombolt épület romjai között Bagdadban 2003. május 5-én. Fotó: MTI/EPA/DPA/Valdrin Xhemaj
Mondjuk egy Belgiummal, amely állam szekértolói millió és millió embert gyilkoltak meg Afrikában. Az angolokkal, a franciákkal és így tovább. És bizony, ott volt az Egyesült Államok is. Az Egyesült Államok? Az USA? Mégis hogy lehet az? Hát amerikai elnöknek még Budapest utcáin is szobra áll! Hát úgy tanuljuk, hogy ők a jók, a mindenkor pozitívak, a lehető legjobbak, az elképzelhető legnívósabb világ zászlóvivői! Na de akkor miért gyilkoltak milliószámra Európában, Közép- és Dél-Amerikában, meg Ázsiában is? Akkor nem kellett volna őket is felelősségre vonni? Hát akkor ők nem rosszak? Vagy az, hogy jó, bocsánat, Jó, az kizárólag azon múlik, ki győztes és ki vesztes? Mert elég baljóslatú módon sokszor így tűnik. De akkor mire is vagyunk büszkék mi mint nyugati világ?
Szeretjük kialakítani a zárt rendszereinket, mert azokhoz kellemes, de legalábbis biztonságos alkalmazkodni, aztán a többi nem érdekel minket. Mert van annak bármi relevanciája, hogy a XXI. században a nyugati világban bizonnyal nem találnánk nagyobb tömeggyilkost George W. Bush-nál és kormányzatánál? Érdekel mára bárkit is, mekkora kamu volt Irak vagy Afganisztán lerohanása? Beszél bárki is arról, hogy azok a bizonyos tömegpusztító fegyverek csak a képzeletében – sem – léteztek egyes döntéshozóknak? Ugyan már! Azt így elengedjük. Hiszen Amerikának köszönhető, hogy van McDonald’s, Burger King, KFC meg Coca-Cola, hát mi a faszt akarunk még? Ehhez a szövetségi rendszerhez tartozunk, aztán jó napot kívánok, ne pofázz, te kis senki!
Iraki kurdok menekülnek az iraki kormányhadsereg fennhatósága alá tartozó északi város, Kirkuk közelében fekvő falujukból 2003. március 19-én. A kurdok attól félnek, hogy a közelben állomásozó iraki erők vegyi fegyvert vetnek be ellenük, ha az Egyesült Államok megtámadja Irakot. George W. Bush amerikai elnök március 17-én ultimátumot intézett Szaddám Huszein iraki elnökhöz: 48 órát adott a diktátornak, hogy fiaival távozzon Irakból, ha el akarja kerülni a hazája elleni támadást. Fotó: MTI/EPA/AFP/Behruz Mehri
Miközben persze jó, hogy a NATO-hoz meg az EU-hoz tartozunk – azért néha mindenki felteheti magának a kérdést, hogy ettől ugye nem gondolja magát egy perce sem fensőbbségesebbnek, mint tetszőleges ázsiai vagy afrikai? Mert tekintve azt, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak Trump elnökségét kivéve gyakorlatilag egyetlen pillanatuk sem volt, hogy ne indítottak volna külföldön háborút. Aztán amikor talán tényleg szükséges lett volna, lásd 1956-ot, maradtak a picsájukon. Miért? Mert mindig az érdekek és ellenérdekek szülték meg, mikor demokraták és mikor igazán, nagyon, de nagyon-nagyon DEMOKRATÁK.
Ne imádjuk a szükségesnél jobban azokat a szövetségi rendszereket, amelyeknek tagjai vagyunk. Nem magunk miatt, hanem az általános, emberi szabály miatt: mindig mindenki aszerint cselekszik, hogy neki, nekik mi a leghasznosabb. Ehhez meg fölösleges, fennkölt eszméket gyártani, mert azokból általában csak utcákon elhullt, halott emberek lesznek.
Vezető kép: Az Állítsátok meg a háborút elnevezésű mozgalom aktivistái George W. Bush amerikai elnököt és Tony Blair brit kormányfőt (j) egymáshoz bújva, amerikai zászlóba burkolva ábrázoló plakátokkal tüntetnek az Egyesült Államok és Nagy-Britannia tervezett Irak elleni háborúja ellen a brit parlament épülete előtt Londonban 2003. január 21-én. A felirat szövege: “Rossz”. Fotó: MTI/EPA/Gerry Penny
Facebook
Twitter
YouTube
RSS