Az asztalitenisz-sport legeredményesebb versenyzője volt az 1970-es években, nemcsak itthon, de az egész világon is. Világ- és Európa-bajnoki címek egész sorát nyerte, s bár azon kevés magyar asztaliteniszező egyike, aki egyéni világbajnoki címmel is büszkélkedhet, legnagyobb sikerének mégis a csapatban megszerzett világbajnoki elsőségét tartja. A közelmúltban hivatalosan is halhatatlan lett, ugyanis tagjai közé választotta a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesülete. Ő Jónyer István. A 70. születésnapját nemrégiben ünneplő, egykori világklasszis pingpongozó megkeresésünkre nem csupán pályafutása legragyogóbb győzelmeit idézte fel, de elmesélte a nyolcvan kilós utazópoggyásza történetét, a nevét viselő kifli feltalálását, és kendőzetlen őszinteséggel formált véleményt a magyar asztalitenisz jelenlegi állapotáról is.
A világ egyik legeredményesebb sportnemzete a magyar, világklasszisok garmadáját adta az egyetemes sportéletnek. Aki közülük kivívja azt, hogy bekerüljön a halhatatlanok közé, azt nem csupán szimbolikusan, de valóságosan is óriási megtiszteltetés éri. Hogyan értesült a különleges elismerésről?
Miskolcon voltam éppen, amikor felhívott a korábbi, kétszeres olimpiai bajnok vívó, Nagy Tímea. Tudatta velem, hogy a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének elnöksége úgy döntött, hogy a tagjaik közé fogadnak engem is. Majdnem eldobtam a telefont örömömben. Hamarjában átfutott az agyamon, hogy ez vajon tényleg igaz-e, ám rögtön meg is nyugodtam, hiszen az egyértelmű volt, hogy Nagy Tímeát jól ismerem, s ő nem egy olyan hölgy, aki ilyesmivel viccelne velem. Amikor aztán elmondta a részleteket, majd gratulált, és letettük a telefont, nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e, vagy nevessek?
Azóta tudja már?
Hogyne, ezzel a részével megbirkóztam, túláradó, hatalmas öröm van a lelkemben. Ám feldolgozni még azóta sem sikerült teljesen. Ez a testület telis-tele van olimpiai bajnokokkal, sőt, közülük sokan többszörös olimpiai győztesek. Olyan tag, akinek nincs olimpiai bajnoki címe, csak kettő van: Fa Nándor, a földkerülő vitorlás, és immár jómagam.
Ez valami elképesztő megtiszteltetés, egyfajta betetőzése egész sportpályafutásomnak. Értékét tovább növeli, hogy a korábbi kiváló sportemberek saját választásának eredményeként kerülhettem be közéjük. Ennek a címnek az értéke olyan számomra, mint amikor Magyar Örökség-díjjal tüntettek ki, amit az összmagyarságért tett különleges eredményekért, vagy valami egyedi teljesítményért ítélnek oda. Magyar Örökség-díjas is kevés van a sportolók világából, ám engem mégis méltónak találtak a döntéshozók. Akkor is nagyon boldog voltam, most is az vagyok!
Menjünk vissza egészen a kezdetekig: hogyan indult a halhatatlanságig vezető pályafutása?
Miskolcon születtem, ott is éltem sokáig. Melós család gyermeke voltam, édesanyám a drótgyárban dolgozott, édesapám pedig asztalos volt. Nem vetett tehát fel bennünket a pénz, ezért már kilenc-tíz éves koromtól kezdve rendszeresen dolgoztam. Papírt, vasat gyűjtöttem, ablakokat enyveztem, illetve sokat segítettem édesapám asztalosműhelyében is. A fa megmunkálásának később, pingpongos pályafutásom során is nagy hasznát vettem. Gyermekként minden sportban ügyes voltam. Annak ellenére, hogy nem vagyok egy égimeszelő, nagyon jól ment például a kosárlabda, amelyben szerepet játszott az is, hogy a korábbi híres játékos, Letek László volt a testnevelő-tanárom. A kosár mellett kézilabdáztam, fociztam, sőt, még gyorskorcsolyáztam is. Édesapám az asztalosműhelyében gyakran faragott pingpong-ütőket, mert akkoriban itthon szinte egyáltalán nem lehetett kapni szabványos ütőt. Természetesen segítettem neki ebben, így lett nekem is ütőm, amelyre – jellemzően az anyagi helyzetünkre – hungarocellből ragasztottam „szoftot”. Az így készült saját ütőmmel megnyertem az iskolák közötti bajnokságot, amelynek eredményeként felfedezett Dankovics József. Egy ideig párhuzamosan kosaraztam és asztaliteniszeztem, ám később végérvényesen letettem a voksot a pingpong mellett.
Naponta ingázott Miskolc és Budapest között
Igaz, hogy annyira komolyan vette az asztaliteniszt, hogy középiskolás kamaszként négy éven át naponta ingázott Budapest és Miskolc között, csak hogy a legjobb helyen edzhessen?
Igen. Ennek előzménye az volt, hogy a DVTK igazolt versenyzőjeként részt vettem a különböző serdülőversenyeken, ahol a legendás tréner, Sidó Ferenc felfigyelt a játékomra. Félt, hogy esetleg elkallódom, ha Miskolcon maradok, ezért az edzőmnél kijárta, hogy én – bár továbbra is a DVTK színeiben versenyzek, de – edzésre hozzájuk járjak, a Spartacus edzőtermébe, ahol a válogatott is tréningezett. Miután Miskolcon jártam gimnáziumba, így nem maradt más választás, mint az, hogy iskola után rohantam a pályaudvarra, felültem a pesti vonatra, edzettem a korosztályos válogatottnál, majd aztán az edzés után uzsgyi, vissza a Keletibe és vonattal haza Miskolcra. Gyakran csak a legutolsó vonatot értem el, jóval éjfél után értem haza, tanulni pedig kizárólag a vonaton volt időm. Utólag, így mai fejjel visszagondolva tényleg nem akármilyen terheléssel járt ez a négy év, de akkoriban nem éreztem elviselhetetlennek ezt a helyzetet, már csak azért sem, mert imádtam pingpongozni.
Mikor lett hivatalosan is a Spartacus játékosa?
1969-ben, amikor az érettségi után felköltöztem a fővárosba. Innentől indult be istenigazából a pályafutásom is, hiszen két évvel később már első világbajnoki győzelmemet ünnepeltem Nagojában. Klampár Tiborral nyertük meg a férfi párost. Nagyon boldogok voltunk, pedig akkor még nem is tudtuk, hogy ezzel egy káprázatos évtized első nagy eredményét értük el.
Klampár Tibor a magyar férfi asztalitenisz másik hatalmas klasszisa, akiről azonban az a hír járta, hogy nem volt könnyű kijönni vele. Önnek, akinek állandó társa is volt párosban, milyen kapcsolata volt Klampárral?
Nagyszerű. Kétségtelen, hogy Tiborral muszáj volt megtalálni a hangot, illetve fontos volt, hogy kivívjuk a megbecsülését, akár emberileg, akár csapattársként. Nekünk, kettőnknek azonban semmilyen gondunk nem volt egymással sohasem. Mindvégig érzékeltem, hogy Tibi elfogad engem, szakmailag is ad a véleményemre. Ha például valamilyen taktikai ötlettel, tanáccsal rukkoltam elő játék közben, az esetek döntő többségében elfogadta azt. Probléma csak akkor adódott, ha ilyen-olyan okból nem tudott összeállni a párosunk.
Eredményes csibészek voltak
Ennek többnyire fegyelmi okai voltak…
Ez kétségtelen, fiatalok voltunk, olykor akadtak dolgaink… De az eredményeket mindig szállítottuk, a csibészségeink sosem mentek a szereplésünk rovására. És az is igaz, hogy az 1970-es évek második felében – az addig elért eredményeink miatt – már többet elnéztek nekünk, és ha kaptunk is büntetést, az már nem eltiltás volt.
Az ön pályafutása több tekintetben is különleges. Egyrészt nagyon kevesen vannak a világban, akik egyéniben, párosban és csapatban is vb-címet tudtak szerezni, másrészt a párosban három partnerrel is vb-t, vagy EB-t tudott nyerni. Mi volt ennek a titka?
Az elsődleges titka az volt, hogy elképesztően sokat dolgoztunk. A maiak talán el sem tudják képzelni, mennyi munka állt a mi sikereink mögött. Ez volt mindennek az alapja. A másik nélkülözhetetlen tényező, hogy fizikálisan és mentálisan egyaránt a topon kell lenni ahhoz, hogy komoly eredményre esélyes legyen valaki. Ahhoz viszont, hogy ez így legyen, és pláne 10-12 éven át folyamatosan így is maradjon, nem csupán az edzőteremben kell sokat melózni, de gimnasztikára, futásra és egyéb edzésmódokra is szükség van. Az asztalitenisz ugyanis roppant összetett sportág, sokféle mozgáskoordinációt és jelentős fizikai állóképességet igényel. Emellett nagyon fontos az is, hogy egyszerre, egy időben három nagyszerű versenyzőnk volt. Sajnos a magyar asztalitenisz történetében ez sem előtte, sem azóta nem fordult elő még egyszer. Pedig nagyon is sokat számít, ha az ember tudja: amikor neki nem sikerül egy játszma, akkor sem kell idegeskedni, mert a társai is világklasszisok, és majd ők kiköszörülik a csorbát. Ami a több felállásban elért páros sikereket illeti, ott pedig annyi a titok, hogy aktuális társaim – vagyis Klampár mellett Gergely Gábor és Rózsa Péter is – egyaránt kitűnő játékosok voltak és mindig jó volt közöttünk az összhang.
Az összhang ma is megvan, csak nézzék meg a labdákat – a nagy hármas, Klampár Tibor, Jónyer István és Gergely Gábor idén augusztusban, Jónyer 70. születésnapján. Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
Satu, szorító és Jónyer-kifli
Legendák keringtek körül az akkori magyar pingpongozók körül. Önről például azt beszélték, hogy minden versenyre vitte a saját kis hordozható asztalosműhelyét.
Ez olyannyira így volt, hogy általában 70-80 kilós csomaggal a vállamon utaztam. Nálam volt minden, amire szükség lehetett. Satu, szorító, reszelő és minden egyéb. Sokszor éjjelenként alakítgattam, farigcsáltam az ütőmet, ha éppen úgy éreztem, hogy kell. Van egy jó sztorim is ezzel kapcsolatban: ha jól emlékszem, Bernben az Európa-bajnokságon történt, hogy a kijelentkezéskor feldúlva jött a szállodai portás. Közölte, hogy addig nem mehetünk el, amíg ki nem fizetem annak a széknek az árát, amelyet „munkapadként” használtam. A farigcsálás mellett egyébként a szoftokkal, a ragasztással is rendszeresen kísérleteztem, sőt, a szoft felületére is kitaláltam különböző bevonatokat. Rájöttem ugyanis, hogy a felület bevonata jelentősen módosíthatja a mérkőzések menetét, gyorsítani, vagy lassítani is lehet ezáltal a játékot, függően attól, hogy kisebb vagy nagyobb teremben zajlik-e a játék. Újító szenvedélyem eredménye az általam kitalált ütésforma is, amelyben a labda közvetlenül a háló mögé, gurulva érkezik le, és így gyakorlatilag visszaadhatatlan. Ezt nevezik Jónyer-kiflinek.
A csapatvilágbajnoki cím a legértékesebb
Mindent megnyert, amit asztaliteniszezőként megnyerhetett, így kézenfekvő a kérdés: melyik sikerét tartja a legnagyobbnak?
Annak tükrében, hogy egyéni világbajnok is vagyok, talán meglepő lehet, hogy az 1979-es phenjani csapat-világbajnoki aranyérmet mondom, de a helyzet az, hogy tényleg ez a legnagyobb sikerünk. Azt hiszem, fogalmazhatok többes számban, mert biztosra veszem, hogy ha Gergely Gábort vagy Klampár Tibort megkérdezné, ők is ezt felelnék. Kétszer legyőzni a verhetetlen, csapatban szinte állandóan győztes kínaiakat, ráadásul egy távol-keleti országban, abszolút felülmúlhatatlan siker, mert mindhármunk együttes csúcsteljesítménye kellett hozzá.
A világbajnoki címet szerző magyar asztalitenisz-válogatott Phenjanban, a dobogó tetején. Fotó: MTI/KNA
Bár korábban volt a férfi válogatott szövetségi kapitánya is, mostanság alig hallani önről. Jelenleg hogyan telnek a napjai?
Hála Istennek, nincs okom arra, hogy panaszkodjak. Ugyan hivatalosan nyugdíjas vagyok, de töretlenül népszerűsítem az asztaliteniszt, ezzel együtt a sportot a fiatalok körében, így aktív életet élek, gyakoriak a meghívások, amelyeknek igyekszem eleget is tenni. Most például Szombathelyre vagyok hivatalos, ahol csarnokavató lesz. A halhatatlanok közé történő beválasztásom pedig, úgy gondolom, még jó ideig kihatással lesz az életemre.
Üzenet a mai fiataloknak
Összességében miként látja a magyar asztaliteniszsport jelenét, jövőjét? Mi kellene ahhoz, hogy új Jónyerek, Gergelyek, Klampárok és halhatatlan magyar pingpongosok szülessenek?
Nagyon összetett dolog ez. A mai fiatalok, a 16-18 évesek egy részét jól ismerem. Nem játszanak rosszul, kifejezetten ügyesek, de nem igazán tudják, hogy hogyan kellene jobban, hatékonyabban edzeni, és sajnos a sportág felé lévő lojalitásuk sem az igazi. Ha többet edzenének, beletennék a szívüket és a lelküket is a munkába, akkor azért lenne esély az előrelépésre. Mi annak idején nagyon odatettük magunkat, mindent bevállaltunk azért, hogy jól szerepeljünk. Ez csak azért fáj, mert a fiataloknál vannak nagy tehetségek. De nagyon nagy kérdés, hogy mivé forrja majd ki magát a történet. Hiába ugyanis a tehetség, nagy a kísértés is… Akkor pedig, ha a kellő alázat hiányzik, nem lehet csodát várni…
Ami pedig a halhatatlanságot illeti, engedjen meg még egy gondolatot. Igaz, hogy személy szerint engem választottak be ebbe a különleges társaságba, de én mindenképpen úgy tekintem ezt, hogy a társaimmal együtt választottak be. Ez a kitüntető elismerés nemcsak rólam szól, ez annak a megbecsülése is, amit annak idején együtt elértünk.
A hármunk hazai versengése vitt fel bennünket a világ csúcsára, enélkül nem lehetett volna vb-címet nyerni. Sem egyéniben, sem csapatban. Ami pedig még fontos, hogy mi csak itthon voltunk riválisok. Amikor külföldön a hazánkat képviseltük, mindig egy csapat voltunk. Ha mindezeket sikerül egy következő korosztályban megvalósítani néhány versenyzőnknek, akkor ismét lehetnek sikereink. Szívből kívánom, hogy adjon még halhatatlant a magyar sportnak az asztalitenisz!
NÉVJEGY
JÓNYER ISTVÁN
Miskolcon született 1950. augusztus 4-én.
Pályafutása: 13 évesen kezdett el versenyszerűen asztaliteniszezni, a Diósgyőri VTK-ban. Gimnazista korában négy éven át naponta ingázott Miskolc és Budapest között, hogy a fővárosban Sidó Ferenc irányítása alatt tréningezhessen. Különleges tehetsége és sportág iránti érzékenysége mellett – édesapja asztalosműhelyében szerzett gyakorlatát felhasználva – egy idő után saját maga készítette az ütőit. Jellemző volt, hogy a legnagyobb világversenyekre is vitte saját kéziszerszámait, és akár két mérkőzés között is faragott, alakított az éppen használt ütőjén. 1969-ben lett a Bp. Spartacus versenyzője, amely klubhoz egészen 1984-es visszavonulásáig hűséges maradt. Az 1970-es évek világhírnévre szert tett Jónyer–Gergely–Klampár összetételű magyar válogatottjának oszlopos, egyben legeredményesebb tagja. Az egyedüli magyar asztaliteniszező, aki egyéniben, párosban és csapatban is világbajnoki címet tudott nyerni. Nevéhez fűződik egy speciális ütéstípus, az úgynevezett Jónyer-kifli kitalálása, amely azáltal, hogy a labda végiggurul az asztalon, azonnal pontot ér. Miután felhagyott az aktív játékkal, döntően vállalkozásaival foglalkozott, ám a sportágtól sem szakadt el. Sokáig játszott az olasz, majd osztrák bajnokságban, illetve a német körzeti ligában, idehaza pedig a szakszövetség elnökségi tagja, és néhány éven át a férfi válogatott szövetségi kapitánya is volt.
Sikerei egyéniben: világbajnok (Kalkutta – 1975), kétszeres európai Top 12-győztes (Zadar – 1971, Trollhättan – 1974). Kétszeres EB-ezüstérmes (Rotterdam – 1972, Duisburg – 1978), európai TOP 12-bronzérmes (Bécs – 1975).
Sikerei párosban és csapatban: kétszeres páros világbajnok (Nagoja – 1971: Klampár Tiborral, Kalkutta – 1975: Gergely Gáborral), világbajnok csapatban (Phenjan – 1979). Kétszeres páros Európa-bajnok (Rotterdam – 1972: Rózsás Péterrel, Újvidék – 1974: Klampár Tiborral), kétszeres Európa-bajnok csapatban (Duisburg – 1978, Budapest – 1982). Háromszoros vb-ezüstérmes (kétszer párosban, egyszer csapatban), egyszeres vb-bronzérmes (csapatban). Kétszeres EB-ezüstérmes (párosban és csapatban is), négyszeres vb-bronzérmes (háromszor párosban, egyszer vegyes párosban). Négyszeres BEK-győztes, 33-szoros magyar bajnok.
Egyéb elismerései: Magyar Örökség-díj (2014), Miskolc díszpolgára (2017), a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagja (2020).
Fotók: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS