A legendás hokiedző 75 évesen újra a szülőföldjén dolgozik! – Vendégségben Székelyföldön, Kercsó Árpádnál (Exkluzív PS-riport!)
Februárban ünnepelte hetvenötödik születésnapját Kercsó Árpád. Amikor a magyar jégkorongsportot alapjaiban újjáépítő székelyföldi szakembert megkerestem egy hosszabb lélegzetvételű születésnapi beszélgetésre, azt ajánlotta, hogy ne akkor készítsünk interjút, hanem nyáron, amikor szívesen vendégül lát régi-új állomáshelyén, Székelyföldön, ahol közel ötven évvel ezelőtt, 1976-ban elkezdte edzői munkáját. Elvisz egykori munkahelyére, megmutatja a híres, Maros-parti jégpályát és megnézhetjük, miként dolgozik manapság, újdonsült tanítványaival, mert jeges edzést is tart a gyergyószentmiklósi jégcsarnokban. Egy ilyen lehetőséget nem lehetett kihagyni. Következzen most egy születésnapi interjút helyettesítő nagyriport a Gyergyói-medencéből, ahol Kercsó Árpád vendégei voltunk.
Elterelt útvonalon, komótosan halad az Intercity. Gyerekekkel utazva komfortosabb és kényelmesebb, mint a busz, s mivel mindkettő éjszakai járat, így a vonat mellett döntöttünk. Lassan pirkad, aminek örülök, mert legalább kezd derengeni valami a meseszép erdélyi tájból. Közeledünk a Felső-Maros-áttöréshez, s nekem felrémlik Wass Albert híres könyvének első bekezdése.
Ott állt az Istenszéke, magosan a Maros fölött. Egyik oldalán a sokágú Galonya, másik oldalán a Bisztra-patak, s mögötte a Kelemen csúcsai.
/Wass Albert: A funtineli boszorkány/
Pontosan ezt látja ma is az itt vonatozó. A völgyben nem fér el más, csak a műút, a sziklás medrében zubogó Maros és a vonatsín. Ahol kissé kiszélesedik a völgy, ott sorjáznak a Wass Albert-regényből már jól ismert települések: Déda, Galonya, Ratosnya, Szalárd és Gödemesterháza. Az időnként váratlanul hajnali ködbe burkolódzó táj borzongatóan gyönyörű, éppen ugyanolyan, amint azt a híres székely-magyar író lejegyezte.
De nemcsak a táj nem változik. Van még valami, ami a régi: a székelyek hatalmas hokiimádata. Amit jól példáz, hogy bár még augusztus van, nyárutó, az edzések már gőzerővel zajlanak. Így amikor Kercsó Árpád meghívására útra kelünk, már előre tudjuk: nemcsak beszélgetni lesz módunk az interjúhoz, de jeges edzéseket is láthatunk, amiket a mai napig a mesteredző vezényel.
Reggel nyolc óra, Gyergyószentmiklós, vasútállomás. Kercsó Árpád már vár bennünket. Amint elhangoznak az ilyenkor szokásos kérdések – jól utaztunk-e, tudtunk-e pihenni az éppen fél napos vonatúton, stb. –, kezdetét veszi egy négynapos szabályszerű hokitúra. Az időjárás is a kedvünkre van, besegít, mert az itthoni közel negyven fokos tikkasztó hőség után Gyergyóban harmincon innen tetőzik a hőmérő higanyszála. Mindez kifejezetten kellemes, szinte már üdítőleg hat.
A korábbi magyar szövetségi kapitány, Kercsó Árpád egy ideje visszatért szülőföldjére. Mondhatni, hogy hosszas hányattatás után… Aktivitása a régi, és abban is a régi, hogy nemcsak a jégpályán, de azon kívül is ezer fokon izzik. Ember nem mondaná meg, hogy már hetvenöt éves, és nemcsak azért, mert amikor a jelenlegi kis játékosairól beszél, most is ott van a szemében a húsz-harminc évvel ezelőtti tűz, de azért is, mert sok ötvenes megirigyelhetné a vitalitását, tenni akarását.
Kercsó Árpád tanárként is jó emlékeket hagyott maga után
A Görgényi-havasok – azon belül is a Délhegy – lábánál fekvő Gyergyócsomafalvára megyünk. Megállunk a boltnál, ahol kisvártatva odalép egy idősebb hölgy és megkérdezi: „Az úr Kercsó Árpád, úgy-e?” Az igenlő válaszra felragyog az arca, bemutatkozik. Marikának hívják, mond néhány nevet is egykori osztálytársai közül, akiknek hallatán Kercsó Árpád arcán is felcsillan a felismerés. Érdeklődik a „tanár úr” hogyléte felől, örömmel nyugtázza a pozitív választ. Amig a mesteredző vásárol, mi nem szalasztjuk el az alkalmat, hogy kifaggassuk Marika nénit a „tanár úrról”.
Felső tagozatos voltam, amikor a tanár úr idekerült Csomafalvára. Markáns, határozott egyéniség volt, mindene volt a hokicsapat. A munkában nem ismert tréfát, a tiszteletet is maximálisan megkövetelte, ha elkurjantotta magát, behúztuk fülünket-farkunkat, de egyébként nagyon emberséges és jó humorú volt. Valamennyien szerettük, és jó emlékekkel gondolunk rá. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, már vagy tíz éve, hogy utoljára láttam.
Visszaszállunk az autóba, Kercsó Árpád megmutatja az általános iskolát, ahol 1976 őszén, mint testnevelőtanár dolgozni kezdett. Ez az év alapvető fordulatot hozott a helyi gyermekhokiban is. Csapat persze már előtte is volt a Délhegy alján, hokizni vágyó lurkókban sem volt soha hiány. Ám az a szakmai munka, amellyel Kercsó Árpád foglalkozni kezdett a srácokkal, hamar kiugró eredményeket hozott. A mesteredző minden tekintetben visszatért az alapokhoz, ismét gyermekekkel foglalkozik, ismét Gyergyóban.
Ugyanazt kezdtem újra, mint amit annak idején csináltam. Néhány nagyszerű és elkötelezett barátom létrehozta a ’Jégkorongozó Vidéki Hargita’ nevű utánpótlás-egyesületet, amelyet rövidítve csak Jégviharnak nevezünk. Gyermekekkel foglalkozom, és nagyon élvezem a munkát. Van néhány kiugró tehetségem, köztük olyan kissrácok, akikhez fogható játékosaim talán még sosem voltak. Hihetetlen ajándék ez nekem a sorstól így, pályafutásom végefelé járva.
Van is lehetőségünk arra, hogy megismerjünk párat Kercsó Árpád hoki iránt elkötelezett barátai közül, máris érkezik az első, a korábban Gyergyószentmiklóson játszó Csiki Árpád, egykori csomafalvi Kercsó-tanítvány, aki érkezésünk hírére rögvest autóba ült, hogy kinyissa nekünk a helyi jégpályát.
Hallani már sokat hallottam a Csíkban és Gyergyóban falusi szinten is sok helyütt előforduló jégpályákról, de a látvány mégis lenyűgöz. Rögzített palánkkal körbe kerítve, amelyen látszanak a harmadvonalak és a gólvonalak, s bár a jég helyén most az aljzatként funkcionáló sóder van, alóla pedig kinőtt a növényzet, a fából ácsolt nézőtér, a fehérre meszelt öltözőépület és klubház, valamint az eredményjelző így is önmagáért beszél. Amikor 1977 karácsonyán a Ferencváros vendégszerepelt itt, akkor volt a nézőcsúcs, közel kétezren tolongtak a lelátókon és a palánk körül. Fenomenális hangulat lehetett.
„Ott, ahol a Maros vize messze földön kanyarog…”
A pálya mögött van a Maros és annak ártere, amelynek a jégpálya szempontjából is különleges jelentősége van. Hosszú éveken keresztül ennek a vize adta ugyanis a csomafalvi pálya természetes jegét. Amikor megérkeztek a fagyok, hajnalok hajnalán kalákában hordták fel a gyerekek a vizet vödrökben felönteni a pályát. A munkát természetesen Kercsó Árpád felügyelte.
A jeges szezon mindig a pálya elkészítésével vette kezdetét. A fagyos tél lehetővé tette, hogy heteken, vagy akár hónapokon keresztül rendelkezésre álljon a természetes jég. A Maros vizét eleinte kézi erővel, a gyerekekkel hordtuk fel a pályára, majd később szivattyúnk is lett, akkor egy kicsit könnyebb volt a dolgunk. Az így elkészült jeget ugyanúgy magukénak érezték a gyerkőcök, mint ahogyan a falusiak a helyi gyerekcsapatot.
Csomafalván – és a többi gyergyószéki településen is – a falu egyik zászlóshajója, képviselője volt a helyi gyerekek által alkotott hokicsapat. Hatalmas jégkorongélet volt ekkor errefelé. A Délhegy Kupa, a Bucsin Kupa, az Előre Kupa mind-mind helyi kezdeményezés volt, emellett rendkívül komoly rangja volt a Hargita Megyei Bajnokságnak, utóbbiban természetesen nemcsak Gyergyói-, de a Csíki-medence falvai, valamint a két nagyobb település, Gyergyószentmiklós és Csíkszereda csapatai is részt vettek. A csomafalvi szakmai munka színvonalát jól jellemzi, hogy a kupák legtöbbször idekerültek, sőt, az országos bajnokságban is letette a névjegyét a csapat.
Széles körű összefogás segíti a Jégvihart
Ezt az irigylésre méltó gyergyói gyermekhoki-életet igyekszik felvirágoztatni a Kercsó Árpád által már említett Jégvihar nevű egyesület. Már csak azért is, mert a hoki itt jóval több, mint sport: a helyi identitást jelentősen növelő, a közösséget pedig erősítő dolog.
Az összefogás, amit megtapasztaltam itt, Gyergyóban, emlékeztet arra az elkötelezettségre, amelyet az 1970-es évek végén érzékeltem. Elképesztő tenni akarás vesz körül, még amerikai támogatónk is akad. Külön ki szeretném emelni Csata Székely Attilát, Sándor Károlyt, Huszár Imrét, valamint a Csomafalváról elszármazott, ma már a tengerentúlon élő Erős Zoltánt, akik sok időt szánnak ránk és jelentős anyagi áldozatot hoznak a Jégvihar működése érdekében. Szintén meg kell említeni Borboly Csaba nevét, aki a Hargita Megyei Tanács elnökeként elvállalta a fővédnökséget és mindenben támogat bennünket. Ami pedig a szakmát illeti, két nagyszerű segítőm van, Csiki Árpád és Farkas Csaba, akik az én hitvallásom és szakmai koncepcióm szerint foglalkoznak a gyerkőcökkel. Ez utóbbit azért öröm nekem látni, mert akármennyire élvezem is a munkát ezekkel a szuper tehetséges gyerekekkel, mégiscsak hetvenöt éves vagyok. S jó azt tudni, hogy ha egyszer majd nem leszek, akkor is lesznek, akik tovább viszik a módszereimet.
S hogy milyenek ezek a bizonyos kercsói módszerek? Nyugodt szívvel kijelenthetők, hogy világszínvonalúak. Egyrészt azért mondhatjuk ezt, mert az eredmények önmagukért beszélnek. A magyar hoki 2008-as A-csoportba jutásakor az akkori csapat nagy része Kercsó Árpád tanítványa volt, de még az idei feljutók közül is akadt jó néhány olyan játékos – Hári, Galló vagy éppen Erdély –, aki egykoron dolgozott a székely-magyar tréner keze alatt.
A Finn Hokiegyetemen is tarthatna kurzust
Ám mielőtt a fentiek okán bárki elfogultságra gondolna, annak érdemes felidézni az utolsó gyergyói estén elhangzottakat. A Jégvihar egyik lelke és fő támogatója, Csata Székely Attila bennünket is meghívott arra a családi vacsorára, amely egyben fia, Csata Székely Levente búcsúvacsorája is volt. Utóbbi fiatalember ugyanis nyári szabadsága lejárta után indult vissza Németországba, ahol utánpótlás-edzőként dolgozik. A leghíresebb német utánpótlás-nevelő műhely, a Mannheim alkalmazásában áll, de korábban dolgozott a finn női válogatott mellett is, miközben diplomát szerzett az egyik legrangosabb hokiedzőképző intézet, a Finn Hokiegyetem hallgatójaként. Természetesen kikértük a szakmai véleményét Kercsó Árpádról.
Árpi bácsi módszerei mind a mai napig frissnek, korszerűnek nevezhetők. Személyes tapasztalatom is van erről. Amikor korábbi német klubom, a Bietigheim edzője voltam, tanácsokat kértem tőle, hogy milyen gyakorlatokkal fejlesszem a csapatjátékot. Rendszeres szakmai konzultációkat folytattam vele telefonon, több igen hasznos tanáccsal is szolgált, aminek eredményeképpen a második év végén megnyertem csapatommal a német korosztályos bajnokságot. Ezek után kerültem Mannheimbe. Túlzás nélkül kijelenthetem, hogy Árpi bácsi, akinek legnagyobb erőssége véleményem szerint a támadások taktikai felépítése, ebben a tárgyban a Finn Hokiegyetemen is tarthatna kurzust.
Nem akármilyen minősítés Csata Székely Leventétől, akinek szakmai véleményére azért is érdemes odafigyelni, mert fiatal kora ellenére jelenleg ő az egyik legmagasabb szinten dolgozó magyar nemzetiségű utánpótlás-edző. Szavai láthatóan Kercsó Árpádot is meglepték, aki bár egyszer sem mondta ki, de érződött rajta, hogy valósággal menedékként tekint mostani, gyergyói munkájára, mert idehaza az anyaországban az utóbbi évtizedben nem igazán találta meg a helyét. Volt klub, ahol nem becsülték meg igazán, másutt az emberi oldal abszolút rendben volt, de ott meg a szakmai lehetőségek voltak korlátozottak.
Akár dicsér, akár korhol, a gyerkőcök isszák szavait
Gyergyóban viszont mindenben szabad kezet kapott, és érzékelhető, hogy a szülők részéről hatalmas tisztelet övezi a személyét. Két Kercsó Árpád által tartott edzést is volt szerencsénk végignézni. A klasszikus kercsói stílusjegyek itt is előjöttek.
Gyakorlatilag nincs holtidő, mindig kell valamit csinálniuk a lurkóknak. A foglalkozás rendkívül sokszínű, a korcsolyázást fejlesztő gyakorlatok éppúgy megvannak, mint a technikai feladatok, miközben természetesen az edzést záró játék a tréning koronája. Kercsó árgus szemekkel figyeli a történéseket, és azonnal jelzi, ha valami nem tetszik neki. Nemcsak korhol azonban, sok dicsérő, bátorító megjegyzés is elhangzik, igaz, a dicséreteket nem osztogatja csak úgy, azt ki kell érdemelni. Ennek ellenére sok az elismerő mondat, mert a gyerekek láthatóan isszák mesterük instrukcióit, és igyekeznek mindent a lehető legjobban végrehajtani.
„Úgy érzem, szakmailag most vagyok a csúcson!”
Bár a kerek születésnap kapcsán eredetileg elképzelt februári életút-interjú elmaradt, azért az így is adta magát, hogy búcsúzásként egyfajta mérlegvonást kérjünk Kercsó Árpádtól.
Nagy ajándék a Jóistentől, hogy egész életemben azzal foglalkozhattam, amit a legjobban szerettem: a hokival. Büszke vagyok a kiemelkedő sikerekre, amiket tanítványaim elértek, de – pedagógusként – legalább olyan büszke lehetek és vagyok is arra, hogy egykori neveltjeim túlnyomó többsége emberként is megállja a helyét az életben. Nagy boldogság, hogy még ma is dolgozni tudok. Úgy érzem, szakmailag most vagyok a csúcson, hiszen a saját, folyamatosan érlelet módszereim alkalmazásán túl több évtizedes tapasztalat is segít a munkában. Jelenlegi legügyesebb tanítványaim hét-nyolcévesek. Célom az, hogy ameddig csak lehet foglalkozni tudjak velük, fejleszteni tudjam őket, mert bennük van a lehetőség, hogy extraklasszis játékos váljék belőlük.
Elköszönünk vendéglátónktól, Kercsó Árpádtól a gyergyószentmiklósi vasútállomáson, jön a vonat Brassóból, amely visszahoz bennünket Erdélyországból az anyaországba, vagyis otthonról haza. Miközben szerelvényünk szép lassan elhagyja a Gyergyói-medencét, bambulok kifelé az ablakon. Leperegnek előttem a mögöttünk hagyott fantasztikus napok, de nem tudok elszakadni a gondolattól, hogy valahol szürreális ez az egész.
El kellett jönni hatszáz kilométerre Budapesttől, hogy dolgozni lássuk Kercsó Árpádot. Ezt a csodálatos sportágat Magyarországon új alapokra helyező szakember, a „szapporói hősök” nagy részének nevelőedzője – korántsem mellékesen, az egyedüli mesteredző a jégkorongedzők között – idehaza immáron hosszú ideje nem jut a szaktudásához méltó munkához. Ilyen gazdag a magyar hoki?
Vezető kép: Kercsó Árpád jégkorong-mesteredző a gyergyócsomafalvi jégpályán 2024 augusztusában. A szerző felvétele.
