Ritkán érkezik az ember úgy haza, hogy éppen kitör egy háború, ezért mikor is ugrottam volna haza Beregszászba, ha nem az orosz támadás idején. Persze, nem csak a katasztrófaturizmus hajtott, tudnom kellett, hogy rend van-e.
Kárpátalján meglehetősen szürreális volt látni a reakciókat a háború kitörésére. Egyrészt, ott voltak a kijevi, és belső-ukrajnai menekültek (főleg oroszok, vagy “ukránok”, akik maguk sem tudták, hogy nem ukránul beszélnek), akik a határ felé menekültek, másrészt ott voltak a helyiek, akik félve, de a mindennapok rutinja mentén tekintettek a helyzetre.
A két kép távol állt a Telex pisztollyal fenyegetős jelentésétől, de tegyük hozzá a kedves kollégák kedvéért, ha egy háborús országban vagy, ne kamerázd a határhelyzetet a katonák mellett – én telefonnal sem igazán akartam fényképezni, és engem valahogy nem akartak lelőni.
Mikor veszitek vissza Beregszászt?
Jó tanács mindenkinek, aki segíteni akar a kárpátaljai magyarokon. Az ukrán hadseregnek az oroszokkal szemben esélye sincs, de minden náci brigád fegyvert kapott. Ha felmerül a kárpátaljai szeparatizmus kérdése, akkor ezek nem a frontvonalakra mennek ki, hanem Beregszászba, ahol kitöltik mérgüket.
A kárpátaljai magyarok nem akarnak háborút. Semmilyen fajtát, még függetlenségit sem. Az egyetlen, aki megkérdezte tőlünk, hogy “a magyar hadsereg mikor megy Beregszászba” az egy kedves orosz gondnok volt Munkácson. Az ilyen kérdések rendkívül provokatívak, és senki nem akarja importálni a fegyverzajt.
Itt ki kell térnem arra, hogy nagyon jóleső volt az aggódás Magyarországról. Kicsit furcsa volt, amikor a kollégák naponta felhívnak, és a pocsék net miatt azt hiszik, hogy már le is lőttek, miközben mellettünk egy bácsi éppen házat épített – ő kevésbé félt attól, hogy mit hoz a jövő. Hiába, nyolc év háborús bizonytalanság ezt teszi az emberrel.
Ukrán zászló és ami mögötte van
És itt ki kell adnom magamból a saját felháborodásomat. Megjelentek ugyanis a hozzám hasonlóan kiköltözött magyarok között az ukrán zászlós profilképek: én ezt minden otthonragadt nevében kikérem magamnak. Tegyétek ki a magyar zászlót, mint a lány, aki pici gyermekével otthonmaradt. Tegyétek ki Beregszász zászlaját, hogy tudják, hogy van, vagy tegyétek ki Kárpátaljáét, hogy minden helyi ukrán, orosz, ruszin, magyar érezze a törődést. De miért egy olyan országét, amely titeket is, engem is elüldözött a hazánkból, amelyik gyakorlatilag betiltotta az anyagnyelvünket, amelyik kutyákhoz, és ostoba állatokhoz hasonlította a kárpátaljai magyart? Nem akarok ukrán zászlót látni.
Az útlevél én vagyok
De ennyit a dühöngésről a sajátjaim felé, valahogy ugyanis visszajutottam Budapestre. Csütörtöktől kezdve folyamatosan azzal próbálkoztunk, hogy valahogy elintézzük a hazautunkat. Az természetesen ki volt zárva, hogy autóval jöjjünk vissza. A kocsisorok a határmenti falvakig értek, ezer autó egymás után. Felmerült még a vonat, ezzel azonban volt egy probléma: kevés kabin sok ember, no meg az, hogy Csapra kellett volna menni hozzá, ami az a katonai körzet, amelyhez én is tartozom.
Pénteken délelőtt azonban megkaptuk a hírt, hogy Beregsurány felé szabad az út a gyalogosoknak, nincsenek sokan. A baj az, hogy a hírt látszólag egész Ukrajna megkapta, és mire a határhoz értünk, már nem fértünk az előzetes sorompóhoz. Több százan szorultunk a gyalogos sorba, miközben mellettünk a az autósok sem haladtak egy tapodtat sem. A tolongók között terhes nők, gyerekek – akiket persze az ember megpróbál előre engedni -, de az ekkora tömeg nem tudatosan mozdul. Olyanok voltunk, mint egy együtt szenvedő massza. Ha hátra csúszol a sorban, két órával később érsz át.
Mi viszonylag hamar beálltunk a sorba, így alig három óra ácsorgás után átjutottunk a sorompón: irány az ukrán határ. Három óra, és még az országot sem hagytuk el.
Itt kezdtem el izgulni.
Azt már tudtuk, hogy aki nem külföldi (magyar) útlevéllel lépett az országba azt visszafordítják, ha 18-60 év közötti férfi. A kettős állampolgárok magyar útlevéllel kicsit nyugodtabbak lehettek, azonban felröppent a hír, hogy ha nem pecsételtették le (amit az, aki például a konzulátuson igényelt útlevelet, meg sem tehetett volna), akkor szintén vissza kell fordulniuk.
A hír igaznak bizonyult, sokakat visszafordítottak az ukrán határőrök. Nekem szerencsém volt: évek óta csak a magyar papírjaimmal megyek haza, így tettem most is. De most az én okmányomat legalább ötször leellenőrizték, átnézték a korábbi pecséteket, de végül átengedtek. Ha nincs a kettős állampolgárság, akkor én nem egy kávé mellett írnám ezt a beszámolót, hanem alighanem már a frontvonalon várnám az orosz hadsereget.
Voltak azonban, akik nem voltak ilyen szerencsések: akik nem tudták időben elkészíteni az útlevelüket, vagy igényelni a honosítást, ottragadtak, akik most bujkálnak a hadkiegészítő elől. Van, aki egy másik megyében, van aki a faluja melletti erdőben. Értük kell imádkoznunk.
Kedves hiénák!
Az otthoniak nevében is köszönjük azt a kiállást, amit Magyarország biztosított számunkra: a határ magyar oldalán életet mentett a szendvics, amit a felállított segélysátorban kaptam, ahogy rengeteg sofőr is felajánlkozott, hogy elvisz Vásárosnaményig, Nyíregyig, ahová kérem. Ez megható volt.
Ellentétben a függetlenobjektív sajtó (F.O.S.) hiénamódszerével.
Kedves HVG-s kolléga! Ha valaki egy ötórás szenvedés után átmenekül egy háborús országból és odajut a segélyponthoz, hogy kapjon egy korty vizet, vagy valami élelmiszert, akkor ne állj oda hozzá azzal a kérdéssel, hogy:
…ugye úgy gondolod, lehetne jobb a helyzet, ha a kormány nem lenne jóban Putyinnal?
Ne kérdezd ezt, mert ez irányított kérdés vidéki, külhoni stb. tanulatlan emberekkel szemben, amit a szakmai etika is tilt. Másrészt azért ne, mert irdatlan tahóság, és megeshet, hogy nem egy nyugodt PS-s propagandistát fogsz ki, hanem mondjuk egy tenyeres-talpas anyukát, akinek most vitték el a fiát, és úgy vág pofán, hogy a belpesti kiskocsmádban állsz meg. Ez csak egy jó tanács.
Fotó: Kertész Dávid
Facebook
Twitter
YouTube
RSS