Hát ez a videó nem lesz HD minőségű, viszont egy páratlan dokumentum. Valaki feltöltötte a Madách Színház Macskák című produkciójának tavaly szeptemberi 1500. előadását – és abból is Haumann Péter jelenetét. Ő volt Tus, a színházi macska (partnere Détár Enikő). A színészt pénteken temették el, ez a szerep pedig igazi színpadi búcsú volt. A verseket T. S. Eliot, a dalokat Andrew Lloyd Webber írta, a Madách 1983 márciusában mutatta be, akkor Haumann is benne volt a produkcióban. Az Eliot-szövegeket Romhányi József – tudják, a rímhányó Romhányi – fordította. “Hogy félgőzzel játszottam, nem érhet vád, / Nálam nem vett a közönség zsákbamacskát!” Igen, a már nyolcvan éves Haumann Péter sem játszott félgőzzel – ma, temetésének másnapján ezzel búcsúzunk ettől a nagy színésztől.
Színházi macska
A színházi macska az ajtónál ül,
ma csak úgy hívják “Tus” itt a házon belül.
Neve más volt “MijáTus”, ez nem praktikus,
kicsit hosszú és fárasztó, kurtább a “Tus”.
A bundája löttyedt, csak a csont tartja még,
Mancsa reszket, mert Parkinson kór gyötri rég.
Hajdan ő volt a bálvány, a kandúri hős,
ma egy patkány sem űz el a vén reszketős.
Ködös emlék ma már az a szép hősi múlt,
hogy a színpadon kit csókolt, kikhez simult.
De ha klubjukba meghívják jó cimborák,
melybe kocsmából jut be a söntésen át,
csak kínáld és koccints, már várnod sem kell,
hogy száz tarka emléket élesszen fel.
Mikor ő volt a sztár, neki tapsolt a nép,
és a fényképét százával kapkodták szét.
Csupa pótszékes ház, csupa kasszasiker,
néha pár csokor pockot is dobáltak fel.
De a legszentebb emlék, mit szívében hord,
a “Vasmacska fantomja” címszerep volt.
“Hogy ma ez megy, vagy az megy, sose kérdeztem meg,
hiszen fejben volt Énnálam hetven szerep.
Hogy félgőzzel játszottam, nem érhet vád,
Nálam nem vett a közönség zsákba macskát!
Hogyha rossz volt a darab, zavar abból sem lett,
mert az Én gondos játékom mentette meg.
Elvem az volt, hogy ésszel, de szívvel is játssz,
ne csak hátaddal domboríts, mint egy pojác!
Mikor haldoklott Mimi és a földre zuhant,
ingott farkincám, mint kint a lélekharang.
És ha pantomim kellett, Nekem az sem volt gond,
mindegy show, dráma, bretli vagy cirkusz porond.
De a csúcs volt, mely fémjelez egy egész kort,
a “Vasmacska fantomja” címszerep volt !”
És ha kaphat még egy vagy két jóféle gint,
tucat művészi élménnyel traktál megint.
Mikor Shakespeare-be ugrott be kéményen át,
hogy, mint Othello kormosra vesse magát.
“De ma Én mondom rosszak a színi iskolák,
visszasírhatnánk Viktória aranykorát!
Ma nem kell a legendás, régi rutin,
mert ki színre lép nem tudni, bent van vagy kint.”
Nagyot ásít és mancsával egyet legyint…
“Persze más ma a színház és modernebb mind.
Ez rendben is volna, csak az itt a vész,
ehhez nem kell a legendás, régi színész!
Oly mágus, ki elvakít…
Mint mikor Én!
A “Vasmacska fantomja”, Én!
Mikor Én…”
Facebook
Twitter
YouTube
RSS