A jelenlegi orosz politika függvényében nehéz elképzelni, hogy mennyire nehézkesen indult Putyin elnöki karrierje. Az ezredforduló sorozatos válságokkal sújtotta a kilencvenes években egyébként is leamortizált Oroszországot. Gazdasági és társadalmi válságok sora tépázta az országot; félő volt, hogy Moszkva hatalma tovább csökken és újabb darabok szakadnak ki a föderációból. Az új elnöknek meg kellett küzdenie ezekkel a problémákkal és fel kellett vennie a harcot az orosz oligarchákkal. Előző cikkeinkben beszámoltunk Vlagyimir Putyin útjáról a politikába és arról, hogyan foglalta el az elnöki széket, most lássuk, milyen kihívásokkal kellett megbirkóznia elnökségének első ciklusa alatt.
Érdemes visszatekintenünk Vlagyimir Putyin első elnöki ciklusára. A 2000-es választásokat követően az új elnök karrierje nem indult egyértelmű sikerrel. Az első megpróbáltatást a Kurszk tengeralattjáró elsüllyedése jelentette. A hidegháború alatti fegyverkezési versenyben az USA tengeri fölényét a repülőgéphordozók fejlesztésével igyekezett növelni. A Szovjetunió – lévén kevesebb óceáni kikötővel rendelkezett – a nukleáris meghajtású, ballisztikus rakéták hordozására és kilövésére fejlesztett tengeralattjárókra helyezte a hangsúlyt. A Kurszk a rendszerváltás után, de a hidegháborús tervek alapján készült.
Nem egy Vörös Október. Fotó: Wikicommons
Ez jellemző volt a kilencvenes évek orosz katonai fejlesztéseire: mivel a Szovjetunió széthullását követően elképesztő mennyiségű hadianyag maradt az utódállamoknál, Moszkva megpróbálta újjáépíteni a haderejét, azonban az ország technológiai és gazdasági ereje nem tette lehetővé az új fejlesztések kivitelezését, ezért korábbi, gyakran problémás konstrukciókhoz nyúltak vissza. Ez történt a Kurszk esetében is, amelyről már első vízre bocsájtása során kiderült, hogy több hiba is akad a szerkezetében.
Mi történt a víz alatt?
A Kurszk elsüllyedése és a legénység halála hatalmas PR-katasztrófát jelentett Putyin számára, aki akkor éppen éves szabadságát töltötte, és csupán a tengeralattjáró eltűnését követően két nappal tért vissza hivatalába, a helyszínre pedig csupán a roncs kiemelése során látogatott el. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a tragédia oka máig tisztázatlan, bejelentését követően viszont azonnal összeesküvés-elméletek árasztották el a közbeszédet, amelyek legtöbbje az új elnököt tette felelőssé. Az első hivatalos jelentést az orosz haditengerészet csak 2002-ben adta ki, amelyben a szerencsétlenség okaként egy szivárgó üzemanyagcső robbanását nevezték meg. A tragédiát követően az orosz kormány a személyzetet tette felelőssé, ami felháborította a közvéleményt. Sokan úgy tartották, hogy Putyin hagyta meghalni a tengerészeket, majd rájuk terelte a felelősséget.
Tengeri temető. Fotó: aeronautics.ru
A kormány hibáztatása azonban gyorsan abbamaradt. Véletlen, vagy nem, de éppen akkor, amikor a teljes orosz nép az elnök felelősségre vonását követelte, megjelent egy új magyarázat a tragédiára: a független csecsen hírügynökség, a Kavkaz-Center jelentette, hogy a robbanást a legénység egy tagja, egy öngyilkos merénylő okozta, aki a dél-oroszországi, muszlim többségű Dagesztánból származik. Állítólag azért robbantotta fel magát, hogy a muszlim csecsen szabadságharcosok ügyére irányítsa a közfigyelmet. A bejelentést követően Putyin keményebb fellépést ígért a csecsen terroristákkal szemben, és bár soha nem nyert bizonyítást az iszlamista támadás elmélete, arra elég volt, hogy leszedje a céltáblát az elnökről és kormányáról.
Meg kell jegyeznünk, hogy az öngyilkos merénylet elmélete gyenge lábakon áll, az orosz hadsereg ugyanis úgynevezett regionális elosztásban építi fel a haderejét: a különféle hadnemek toborzására a hatalmas ország más-más népcsoportjait osztják be. Ennek a szelekciónak része, hogy a haditengerészet tagjai hagyományosan az orosz többségű városok polgárai közül kerülnek ki. Ez leginkább Oroszország eltérő kulturális és infrastrukturális felépítése miatt van így: a belső orosz városok lakói általában képzettebbek, “nyugatibb” felfogással rendelkeznek, az orosz flotta pedig Péter cár óta amolyan brit másolat. Így nem valószínű, hogy egy dagesztáni muzulmán egyáltalán tengeralattjáróra kerülhetett volna.
Újabb csapások és Csecsenföld törékeny stabilitása
A második csecsen háború nagyjából a kelet-ukrajnai konfliktusra emlékeztetett: kisebb szeparatista csoportok, rövidebb összecsapások, amelyek alacsony áldozatszámmal jártak. Legalábbis eleinte. A Kurszk tragédiája után az orosz közvélemény újra Csecsenföld felé fordult. Az iszlám terrorizmus egyre fenyegetőbb árnyékot vetett az országra. A 2001. szeptember 11-i támadásokat követően az egész világon átcsapott az öngyilkos merénylőktől való rettegés. Putyin leginkább ezt használta fel arra, hogy nagyobb erőforrásokat tudjon átcsoportosítani a szeparatistákkal szembeni harcra. A moszkvai túszdrámát követően pedig az egész országot sikerült felsorakoztatnia maga mögött.
2002. október 23-án negyven csecsen fegyveres 850 civilt ejtett túszul a moszkvai Nord-Oszt színházban. A terroristák Csecsenföld önállóságának elismerését követelték, ellenkező esetben mérgező gázzal árasztották volna el az épületet. A színház ostroma három napig tartott. A terroristák ellen végül vegyifegyvert vetettek be. Az akció során a Szpecnaz egységei mind a negyven merénylővel végeztek, azonban későn: a kémiai támadásban legalább 130 civil vesztette életét. A gáz összetételét már 2002 decemberében megpróbálta hivatalos úton kideríteni az orosz törvényhozás alsóháza, az állami duma egészségvédelmi bizottsága. Egyik képviselőjük hivatalosan kérte az orosz egészségügyi minisztériumot: hozzák nyilvánosságra az összetevőket. A miniszter válaszában úgy fogalmazott: mivel az antiterrorista műveletek technikai részei államtitoknak minősülnek, így a kérésnek nem tud eleget tenni. Korábban azonban annyit már elárult, hogy az akció során fentanil alapanyagú gázt használtak, amely szert a gyógyászatban is alkalmazzák és közvetlenül nem káros az emberi egészségre.
Az akcióban részt vevő rendőrök és katonák konkrét parancsot kaptak arra, hogy kerüljék a szemkontaktust a hozzátartozókkal. Fotó:MTI FOTÓ/EPA
A terrortámadás megszervezésével az orosz hatóságok három csecsen származású férfit gyanúsítottak. Samil Baszajevet 2006-ban egy titkosszolgálati akció során ölték meg, Gerihan Dudajevet és Haszan Zakajevet 2014 decemberében elfogták. A nyomozás szerint Zakajev felelt a fegyverek, a robbanószerek és az öngyilkos merénylők testére szerelt robbanószerkezetek, az úgynevezett sahid-övek Moszkvába való eljuttatásáért. A robbanóanyagokat sűrített levegő szállítására alkalmas palackokban egy Kamaz típusú teherautón hozták az orosz fővárosba, a fegyvereket pedig a gépjármű alvázába rejtve. A terrorakcióhoz szükséges fegyvereket és robbanószereket Zakajev és Dudajev osztotta el a terroristák által bérelt moszkvai lakásokban.
Az oroszok 9/11-e. Fotó: honvedelem.hu
Az események megváltoztatták az ország hozzáállását a csecsen háborúhoz. Az 1999. óta tartó konfliktusban fiatal sorkatonák és az afgán háború veteránjai harcoltak. Az orosz csapatok morálja és felszerelése csapnivaló volt. A közvélemény egyáltalán nem támogatta a háború folytatását. Samil Baszajev, a felkelők vezetője pedig jó nemzetközi sajtóval rendelkezett eleinte. Ezt nagyban megváltoztatta a szeptember 11-i New York-i merénylet. Az iszlamisták a világ szemében addig szabadságharcosok voltak, a terrortámadást követően azonban globálisan megismerhettük az erőszakos iszlamizmus fogalmával. Putyin kifejezetten támogatta a NATO afganisztáni és iraki hadjáratát, ezzel pedig ő maga is támogatást tudott kovácsolni a csecsen válság rendezéséhez.
Baszajev lényegesen jobb sajtóval rendelkezett mint bin Laden. Fotó: REUTERS/Str
Putyin a nemzetközi terrorellenes harc zászlaja alatt folytatta a csecsenföldi háborút. Az orosz közvélemény pedig bosszúért kiáltott a túszdrámát követően. Az orosz katonai költségvetés egy év alatt három, 2004-re pedig közel tízmilliárd dollárral növekedett. Megkezdődött a haderő ma is zajló modernizálása. Moszkva a 2000-es évek elején egy széthullóban lévő, korrupt hadsereggel rendelkezett, pár év alatt azonban újra visszakerültek a világ élvonalába.
Bár a második csecsen háború lezárására 2009-ig kellett várni, 2004-et követően már csak elszórt gerillasejtek mutattak ellenállást a hadsereggel szemben. A terület pedig konszolidálódott: miután ismeretlen fegyveresek (minden valószínűséggel Putyin utasítására) kivégezték a sikeres külpolitikát folytató, a terroristákkal és Moszkvával szemben is jól lavírozó Aszlan Maszhadovot, a helyére kinevezték a kifejezetten oroszbarát Ramzan Kadirovot, aki azóta is a terület vezetője. A “kinevezték” talán erős szó, hiszen választások útján kapta a pozícióját, de azokat Moszkva szinte nyíltan irányította. Kadirov azóta Putyin leghűségesebb embere, a háború későbbi lezárását követően pedig Csecsenföld lett az orosz elnök hatalmi bázisának egyik központja.
A nagy alku
Putyinnak egy másik, sokkal nehezebb fronton is harcolnia kellett. A kilencvenes évek rablóprivatizációit követően az oligarchák és a maffia uralta az országot, ahogyan erről már sorozatunk előző részében is írtunk. Ezekkel az erőkkel szemben zajlott a “великая сделка”, a “nagy alku”. Az új elnök felhasználta KGB-s tapasztalatát és Szentpéterváron kialakított kapcsolatrendszerét, hogy leszámoljon a vele ellenséges pénzemberekkel. Putyin lassú lépésekkel építette le a vele ellenséges erőket. Látszólag hatalmi helyzetbe engedte az oligarchákat, azonban olyan egyezményeket kötött velük, amelyekkel egymás ellen hangolta őket; ezzel elérte, hogy az orosz mágnások ne lépjenek fel egységesen vele szemben. Minden ügyben más üzletemberre tudott támaszkodni, akik ahelyett, hogy összefogtak volna, igyekeztek kiszolgálni az elnök érdekeit, hogy magukat is pozícióba helyezzék. Ebben Putyin egyik legnagyobb szövetségese Roman Abramovics volt, aki tulajdonképpen Oroszország külgazdaságának vezetője lett, bár kormányzati pozíciót sosem töltött be.
Nem mindegy, ki ad és ki kap. Vlagyimir Putyin és Roman Abramovics egy szerződésváltás alkalmával. Fotó: képernyőfotó
Voltak azonban, akik megpróbáltak szembeszállni az elnökkel. Ilyen volt Mihail Hodorkovszkij. A kőolajmágnás az ezredfordulón Oroszország leggazdagabb embere volt, de világszinten is bekerült a húsz leggazdagabb közé. Hodorkovszkij tulajdonképpen ugyanazt akarta elérni, amit Putyin: megpróbálta felhasználni az oligarchákat saját hatalma építésére, ő azonban nem politikai, hanem gazdasági sikerekre vágyott. A milliárdos eleinte támogatta Putyin kinevezését, úgy látta, hogy Jelcinhez hasonló báb kerül a kezébe, ezért a 2000-es elnökválasztásban még a kampányába is beszállt. Azonban felismerte, hogy a “nagy alku” éppen az oligarchák visszaszorításáról szólt. Ezért szembeszállt az új elnökkel. Tőle származik a napjainkban ukrán graffitikról ismert felirat:
Иди на хуй Путин! (Menj a p*csába Putyin)
Igen, talán ismerős lehet az oligarcha története, aki alpári stílusban támadja az ország vezetőjét.
Hodorkovszkij és Putyin – barátságnak indult… Fotó: korrupcya.net
Hodorkovszkij tehát beszállt a játékba, azonban hibát vétett: az orosz oligarcháknak ugyanis nem volt ellensége az államfő. Úgy sejtették – mint kiderült, helyesen –, hogy ha Putyinnal kiegyeznek, hatalmukból veszítenek ugyan, de vagyonukat gyarapíthatják. Hodorkovszkij viszont éppen a pénzüket veszélyeztette, így a kisebbik rosszat választva az elnök mellé álltak. A milliárdos nem tudta megvédeni magát az ellene folytatott eljárásoktól, hatalmi bázisa Oroszországban megszűnt. 2003-ban, egy évvel a soron következő választások előtt Hodorkovszkijt letartóztatták, az üzletember pedig csak külföldről várhatott segítséget, ami azonban még tíz évig nem érkezett meg. Persze, ezután is megpróbálta támadni az orosz elnököt, és nemzetközi szinten ez valamelyest sikeres is volt – ennek mai következménye a Navalnij-ügy –, azonban hála a “nagy alkunak”, Oroszországon belül Putyin megszilárdította hatalmát, és esélyt kapott ara, hogy népszerűségét is növelje a következő ciklusban.
Forrás: aeronautics.ru, korrupcya.net, feedbackgroup.narod.ru, bbc.com, honvédelem.hu; Fotó: kreml.ru
Facebook
Twitter
YouTube
RSS