Álmom, az Übermentesch ember

Üdvözöljük a holnap (ma?) emberét, az Übermentesch-t. Akinek nincs neme, nincs identitása, nincs bőrszíne, az, hogy vallása sincs, az természetes, de ateizmusa sincs, mert gondolatai sincsenek, érzelmei, hangja, szaga, semmije se. “Egyedül van, hiszen nemmentes élettársa már elhagyta, és tudatos döntésük következtében Gyerek1 és Gyerek2 végül meg sem született, igaz, erre a szexmentes szex amúgy sem biztosított volna lehetőséget.” Vezércikk.

A huszadik század totalitárius diktatúrái meg akarták mondani, hogy milyen a jó állampolgár. És milyen a rossz. A jó árja/kommunista, a rossz zsidó, néger/kulák, reakciós.

A holnap embere a mindenmentes, az Übermentesch ember lehet. Akinek nincs neme, nincs identitása, nincs bőrszíne, az, hogy vallása sincs, az természetes, de ateizmusa sincs, mert gondolatai sincsenek, érzelmei, hangja, szaga, semmije se. Tulajdonképpen ő maga sem létezik, ő a nihilisták és az anarchisták álma.

Mégis, ha létezőnek észleli magát, és felkel, glutén-, és gyümölcsmentes, teljesen színtelen sütit eszik reggelire, olyat, aminek nincsen határozott formája, hogy se a kockák, se a gömbök ne érezzék magukat kirekesztve. Ha kész van, megissza koffeinmentes kávéját, amelybe tejmentes tejet és cukormentes cukrot adagol. Mindennap ugyanannyit, nincsenek kivételek. Vízmentes fürdőjében lezuhanyzik, és amorf, szagtalan székletét a vécébe tojja.

Ha ebédel, betyárcsemegét eszik, amit valamikor cigánypecsenyének hívtak, és koffein-, cukor- és kólamentes kólával öblíti le, mert ez a csudálatos, kátrányszínű üdítőital maradt az egyetlen, amit nem tiltottak be. Rágyújtani természetesen csak gondolatban gyújt rá, de akkor is csak egy nikotin- és elektromosságmentes elektromos cigarettára, amely a csupán vizuális füstölés alatt egyszerre női és férfi hangon dúdolja a dallamtalan és megjegyezhetetlen Világhimnuszt. A békéről, az egyenlőségről és a végtelen toleranciáról.

Az elképzelt cigarettázás közben majdnem egy kósza gondolat támad az Übermenteschre, de szerencsére a szorgos és érzelemmentes agylegyek még idejében felfalják a tűnődés-darabkát.

Nappal elvégzi munkamentes munkáját (ez Kádár népének különösen jól esik), bekapcsolja a televíziót, amely bűvös, villódzó ürességével, simogató agymosásával nyugodtságot, ernyedt, pudingszerű elmeállapotot biztosít az állampolgárnak. Este hatkor megenged magának egy pohár alkoholmentes sört, esetleg egy gyümölcs- és alkoholmentes pálinkát (ízesített vizet), ettől szilaj életöröm támad benne, és vagy szexmentes szexet folytat eldöntetlen nemű élettársával vagy kinyitja az egyik posztmodern, irodalommentes könyvet, amely tele van nyelvi leleménnyel és idegen szavakkal, de amelyből már az összes gondolatot száműzték a teljesen egyforma cenzorok.

Később a távkapcsolóval rutinosan szavaz a nap rasszistájára, fotelforradalmárjára és diktátorára, majd képzeletben elmegy az egyik tüntetésre, ahol valami ellen, valakik tüntetnek. Ekkor egy pillanatra elégedett, majd lájkolja a tüntetést szétverő gumibotos rendőrrohamot.

Alkonyul, sajnos hamar megunja a bensejét visszatükröző ürességet, és magához nyúl, azaz inkább magához veszi okostelefonját, érzelemmentesen, de kitartóan nyomogatja, egészen addig, amíg el nem fárad a keze. Tükörmentes tükrébe néz, ami csak sima üveg, de így legalább nem látja, hogy tikkel a szeme.

Érezni azért érzi, elhatározza, hogy elmegy orvoshoz, de aztán eszébe jut, hogy azokat már megint a táborokba zárták, hiszen túl okosak, túl képzettek voltak, és a Posztmodern Világboldogság Európai Nagyközösségében nincs már szükség túl okos emberekre, a Mindenmentes Hétköznapok Mindenen Túllépő állampolgárai éppen kielégítik egymás igényeit, akiét meg nem, az megdöglend.

Hétvégenként azért még kimegy a szurkolómentes stadionokba, ahol mosolyogva nézi az egyformán kávébarna, atletikus, taktikus, de egyformán unalmasan futballozó biorobotokat, és tapsol, amikor a biztonsági szolgálat elektrosokkolja a magáról megfeledkező, a gólnál felugró szurkolót. „Náci, náci” – kántálja boldogan a közönséggel, és eszébe jut, hogy ezt már hallotta valahol. Este a számára a hétvégékre kiutalt, gyerekmentes családdal beül egy erőszak-, szex- és történetmentes filmre, majd két órán át bámulja a távolba révedő Franco Nero tekintetét. Csodálatos az elméjét uraló csönd.

Amikor a pénteki házibuliban egy renitens a véleményét kérdi, akkor büszkén mondja, hogy neki olyan nincsen, mert nem akar megsérteni másokat, és mindig a véleménnyel, a gondolatokkal volt a baj, abból születtek a Hilterek. Amikor a másik azt mondja, Hitler, nem Hilter, akkor kérdőn néz rá, biztosan fasiszta. De ha már Albert, ő maga már zöldséget sem hajlandó enni, mert az élet a növénynek is fáj, és hogyan kérhetnénk bocsánatot a világ szenvedéseiért, ha nem egy brokkoli könnyeit felitatva?

Lefekvés előtt éppen a legutóbbi tüntetés után postán kiküldött műanyag-brokkolit simogatja, egyedül van, hiszen nemmentes élettársa már elhagyta, és tudatos döntésük következtében Gyerek1 és Gyerek2 végül meg sem született, igaz, erre a szexmentes szex amúgy sem biztosított volna lehetőséget. Bágyadtan néz ki az ablakon, amin nem lát ki a fekete fólia miatt, így csak elképzeli azt a tábort, ahová az összes megmaradt másként gondolkodót begyűjtötték.

„Élni akarunk, csak élni” – festették a falra. „Rohaggyatok meg”, morogja (pedig a vélemény bűn, így joggal haragudhat magára), „én is csak azt akartam.”

Lefekszik, álommentes álomra hajtja a fejét. Nem álmodik a szép új világról, mert már azt is betiltották.

Fotó: Stanley Kubrick: Acéllövedék