Molnár Tamás lázadó volt és maradt. A rendszerváltoztatás előtt az Inconnu Csoport művészeként harcolt és küzdött helyettünk, eltiltották, állása sem lehetett – most azt gondolta, talán neki is járna a művészi járadék. Mert szüksége lenne rá. Elutasították – talán még orvosolható. De mit kezdjünk halott barátjával, Borkos Péterrel, aki nyomorogva halt meg? Mit kezdjünk azzal az antikommunista újságíróval, aki leleplező cikkek sorát írta meg, szintén igazi rendszerváltoztató volt és ma már nem újságíróként dolgozik? Mit kezdjünk a nyolcvanas évek elfelejtett, nem támogatott, nem ünnepelt hőseivel?
„[…] Nem veszem észre belülről feszítenek meg.
csendgalacsinokkal etetem gondjaimat.
fagyott hajamon megdermed az olaj.
sorszélen asztalvégen ülök mindig.
szemben az ajtóból vigyázom magam.
a vendégeket általában a hátambajelentik.
Éva szeme anyám arca meg a fiúi becsület.
pihentetőül végre kilukad a szívem.
kórházcsatorna.
emberinfarktus.
humorzár.
a panasz nedves szalmaszál.
felkapaszkodunk rajta a végzetig.
így hát ideje hogy a hallgatag bikák
ledöfjék a locsogó torreádorokat.”
[Írta: Latinovits Zoltán; In: Ködszurkáló]
Múltkor a Dagályban találkoztam az egyik legjobb antikommunista újságíróval. A kétezres években fontosabbnál fontosabb cikkeket írt, fekete seregnyi hálózati ember vagy KISZ-agitpropos jórészt ismeretlen pályafutását publikálta.
Volt közöttük olyan „jobboldaliként” ünnepelt rendező, aki a rendszerváltoztatás előtt még a párthoz dörgölőzők egyike volt. Természetesen később is filmeket rendezett – híresen pocsék, de drága alkotásokat –, hősünk az ő egyik szőnyeg alá rejtett előtörténetét is megírta, csodálkoztam is, hogyan jelenhetett meg akkoriban. Azt mondta, valahogy átment – voltak a jobboldali lapnál antikommunista, bátor szerkesztők is. Meg volt sok lapító, több egykori – minimum – kollaboráns.
Így ment ez.
Így megy ez – ahogyan Kurt Vonnegut írta. Még akkor is ki kellett ehhez játszani a rendszert. Hiszen a „mi” rendezőnk, kérlek, ebben az ellenszélben, legalább egymást ne – etc.
Szóval az említett újságíró a legendás Krassó György „köréhez” tartozott, sem liberális, sem kommunista, sem MDF-es, sem reformkommunista nem volt, ebből már sejthetjük, hogy mindenért kettőzött erővel kellett megdolgoznia.
Valódi rendszerváltó volt – nem ők tehettek arról, hogy a rendszerváltásból rendszerváltoztatás lett. Kevés volt a hozzá hasonló elhivatott, tiszta szívű lázadó. És még inkább: előre le volt játszva a játszma fontos része.
Krassó György és a rendőrök. Forrás: Fortepan.hu; adományozó: Philipp Tibor
Meglepő, ha azt mondom, hogy nem újságíróként dolgozik? Másból kell megélnie. Két munkája van. Hogy miért nincs rá szükség a sajtóban, azt nem tudom; azt igen, hogy mindvégig gerinces, őszinte embernek ismertem – ezt a típust sokan nem kedvelik.
Mi viszont nagyon.
Amikor még tétre ment a lázadás
Az egész most Molnár Tamásról jutott eszembe. Tamást is nagyon kedvelem, nyugodtan mondhatom, hogy az egyik példaképem. Ők akkor voltak bátrak és kemények, karcosak, amikor annak még komoly ára volt. A mai fiatalok többsége – de az idősebbek jelentős része sem, hiszen nem is hallottak a lázadókról, a nagy szűrőn nem ment át semmi sem – nem sejti, mivel járt akkor a lázadás. És mennyire jó ehhez képest ma „lázadozni”.
Régen sokan megfizették a legmagasabb árat: az életüket. Ez akkor is így volt, ha sokszor évekkel később nyújtották be a számlát. Mondjuk egy daganat formájában.
Mert Molnár Tamásék nem úgy feszegették a kereteket, mint mondjuk mi most, hanem a hetvenes évektől kezdve, amikor előbb Szolnokon, majd onnan „felüldözve” Budapestről nyitogatták a Kádár-rezsim hol látható, hol láthatatlan pofonosládáját. És akkor még Kádár-kolbász rejtőzött a mélyben. Vagy egy jelentés. Vagy egy szétbomlasztott barátság. Esetleg egy levakarhatatlan bélyeg.
Tilalom és megfigyelés – A három T rendszerének valódisága
Sikerrel harcoltak. Tamás képzőművész, a hetvenes évek végétől országos kiállítási és munkavállalási tilalom alá „esett” [mennyire nevetséges kifejezés, „esett”, rányomták ezt a pecsétet felülről], de ezután lett az „ellenállás” igazán ismert alakja.
A kicsi, de annál keményebb és vagányabb Inconnu Csoport tagjaként újabb és újabb akciókkal tették nevetségessé Kádárék és Grószék rezsimjét. Ezt gyűlölték a legjobban bennük, ahogyan Krassóban is, a humort, a könnyedséget, az örök fiatalságot. Az életerőt. A megtörhetetlen hitet, az elolthatatlan belső tüzet. Ezért figyelték, üldözték őket, a nyílt és a rejtett módszereket is bevetve.
Első dokumentumfilmünk, a Lejáratás és bomlasztás kapcsán ismertük meg Tamást, aki a kétezres évek közepén újra a „porondra lépett”, de én akkoriban nem igazán követtem a médiát.
Megismerve őt, megdöbbentett, hogy mennyire jó előadó, nem véletlenül: újságíró, aki a politikába is belekóstolt [Jobbik], amúgy meg örök lázadó. És hatalmas dumás, komoly háttértudással és nem kevés kreativitással.
Szóval Molnár Tamás úgy gondolta, hogy miután a kommunizmusban és a szocializmusban mindentől el volt tiltva, így természetesen semmilyen nyugdíjra nem volt esélye, most azért szeretné megkapni a minimumot. Ami jár[na].
Már az szégyen, hogy egyáltalán jelentkeznie kell. Értik ugye, már ez megalázó valahol – ő sem az a kéregetős, kuncsorgós, törleszkedős típus. Nemcsak neki kell „jelentkeznie”. Hanem egykori társainak is. Azoknak, akik nem önmaguk vagy a karrierjük építésével voltak elfoglalva [ezzel sincs gond], hanem esetleg egyszerű, visszavonult életet éltek. Mondjuk a pusztai farkasok útját választották.
Mert teljesen mindegy, hogy ma mit mondanak, mennyire befogadhatóak vagy mennyire nem, valamikor „helyettünk” [is] lázadtak. Helyettünk mentek a falnak. Helyettünk rúgták ki őket. Helyettünk nem mehettek külföldre ösztöndíjjal. Helyettünk nem élhették az átlagkáderek életét.
Molnár Tamás az EMMI-hez fordult, hogy szeretné megkapni azt a művészjáradékot, amelyet pár éve – végre és nagyon helyesen – bevezettek. Kitöltötte a megfelelő papírokat, várt, aztán megkapta a választ: nem. A döntést elvileg Kásler Miklós miniszter hozta meg, ami azért is meglepő, mert ő mindig odaállt az antikommunista ügyek mellé.
Olyankor is, amikor senki más. Ő a kormány „oldschool” csoportjának a tagja, aki nemcsak névleg antikommunista, hanem valóban, ahogyan a miniszterelnök és egykori „csapattársai” is azok.
Molnár Tamás az Inconnu Csoport utcai performanszán 2018. október 26-án. Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Lehet, hogy csak egy másik ajánlás kell?
Reméljük, hogy rendszerhiba.
Lehet, hogy az, hiszen az indoklásban azt írják, Tamás újra benyújthatja az igényt, csak egy „országos szakmai szervezet” ajánlására lenne szükség. Most a szentendrei MANK Galéria támogatta. Úgy fest, ez nem elég.
De nem szóltak neki? Vagy miért nem támogatja „alapból” mondjuk a Magyar Művészeti Akadémia? Vagy egy másik szervezet.
Miért neki kell kuncsorognia?
Bokros Péter is harcolt – elfelejtve, szinte nyomorogva halt meg
Néha nehéz értelmeznem, hogy mi történik a jelenben a valódi rendszerváltókkal, akkor, amikor a valódi rendszerváltók vannak hatalmon. Azt látom, hogy sokan el vannak dobva, félre vannak söpörve, mintha semmi sem változott volna azon túl, hogy legalább ma már nem zaklatja őket a rendőrség. Vannak, akik szó szerint nyomorognak – Tamás nem, de ő a jég hátán is megélne –, legjobb barátja és harcostársa, a nagyszerű grafikus Bokros Péter viszont a legnagyobb szegénységben halt meg.
Az állam, a hivatalos Magyarország által még csak le sem köpve. Jól van ez így? Még inkább: mi folyik itt?
Búsan forog most a fejemben Hobo zseniális szövege a mindenkori kedvenc magyar zenekaromról, a Syriusról [illetve Jackie-ről]. Nem tudom, hogyan „jött” ide, de talán érteni fogják.
„Baj volt a haj, tank járt a virágra
Gumibot volt a karmesteri pálca
Törpék űztek el óriásokat
Te is mentél vitted a gitárodat
Vártunk vissza elmúlt sok év, sok nap
Héj-héj, Jackie, hol vagy?
Azt hiszik, bármit megtehetnek veled
Ők, akik kitaposták a beled
Elvették a hazádat mindenedet
Holnap majd szobrot állítanak neked
A végén még Kossuth-díjat is kapsz
Héj-héj, Jackie, hol vagy?”
„Jackie” már elment. Tamás szerencsékre még itt van. És még sokáig itt lesz, erős, mint a vas. Ha meghallgatják, bármikor elmeséli a rendszerváltoztatás igazi, még mindig nehezen felfejthető történetét. Legalábbis azt, ahogyan ő látta.
Biztos, hogy nem érdemli meg azt a művészjáradékot? Biztos, hogy nem ő volt az igazi művész? Ők az egész magyarság, az egész társadalom szemét megpróbálták felnyitni. Az, hogy ez végül nem sikerülhetett, az legkevésbé az ő hibája. Érdeme, érdemük, hogy legalább megpróbálták. Az sem kevés. Sőt.
Tényleg azt kell néznünk, hogy hány kiállítása volt mondjuk Demszky Gábor Budapestjén? Nem lehet neki segíteni?
Facebook
Twitter
YouTube
RSS