Amint arról már beszámoltunk, november 25-én tartotta hagyományos megemlékezését a Szovjetunióban volt magyar politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete (SZORAKÉSZ) az óbudai GULAG-emlékműnél. A megemlékezésen Varga Judit igazságügyi miniszter mondott emlékező beszédet, amelyben szót ejtett azon szörnyűségekről, amelyeket a szovjet koncentrációstábor-rendszerbe elhurcolt honfitársainknak el kellett szenvedniük. Az emlékezés apropóján Balogh Attila, a SZORAKÉSZ vezetőségi tagja megtisztelte portálunkat azzal, hogy megosztotta velünk édesapja szenvedéstörténetét. Az alábbiakban a Kolimán raboskodó Balogh László megrázó élettörténete következik.
Bevezetés
Mielőtt belekezdünk Balogh László élettörténetébe, el kell mondani, hogy az akkor tizenkilenc esztendős fiatalember sorstragédiája sajnos nem egyedi történet. 1945-ben, valamint a rá következő évben összesen megközelítően egymillió honfitársunkat hurcolták el a Szovjetunióba. Mintegy háromszázezerre tehető azon kényszermunkára vittek száma, akiket „kis munkára”, azaz malenkij robotra szedtek össze, és bírósági ítélet nélkül fosztották meg őket szabadságuktól. Akik szerencsések voltak és túlélték a malenkij robotot, általában egy-két éven belül hazatértek. Legalább hatszázezer nemzettársunk náluk is sokkal rosszabbul járt. Akiket ugyanis letartóztattak és a Magyarországon székelő szovjet haditörvényszék ítélt el, a Szovjetunió büntető törvénykönyve alapján, azok nemegyszer tíz vagy húsz évet kaptak és a sztálini, szovjet koncentrációstábor-rendszer (GULAG) valamelyik táborába kerültek. Utóbbiak csoportjába tartozik a második világháború végén tizenkilencedik életévét betöltő Balogh László is.
Gyermek- és ifjúkor
Már zajlott a gyalázatos trianoni diktátum utáni bethleni konszolidáció, amikor 1926. január 21-én Budapesten megszületett Balogh László. Mint kortársai legtöbbjének, neki is viszonylag nyugodt és boldog gyermekkora lehetett, hogy aztán annál zaklatottabb legyen a kamaszkor vége. Magyarország is belesodródott a második világégésbe, ami az egész nemzet számára tragikus volt. Az ifjú Balogh László férfi-női szabónak tanult, a Nyáry Pál utca 9-ben volt szabótanonc. S bár szakmájában is tehetséges volt, sokkal nagyobb érdeklődést mutatott a nyomozói munka iránt, így jelentkezett az óbudai rendőrkapitányságra, ahová fel is vették. Célja az volt, hogy kiváló rendőrnyomozó váljék belőle. Ez azonban örökre álom maradt, mert megérkezett a front, majd a szovjet Vörös Hadsereg is.
Letartóztatás és koncepciós ítélet
Amellett, hogy ez alapjaiban változtatja meg egész Közép- és Kelet-Európa társadalmi és politikai berendezkedését, az itt élők egyéni sorsára nézve is borzalmakat hozott. Balogh Lászlót 1944 októberében behívták leventeszolgálatra. Bár semminemű katonai tevékenységet nem végzett, ráadásul sem német, sem orosz nyelven nem beszélt, később ez a kényszerű bevonulás okozta a vesztét. 1945. november 25-én óbudai lakásáról két nyomozó elvitte. A cél: az Andrássy út 60. Onnan szovjet katonák szállították az Üllői útra, majd a Józsefvárosba. Érdemes szó szerint idézni a saját kezűleg visszaemlékezéséből, amelyben így fogalmazott:
„A tárgyaláson beismertem a hírszerzői tevékenységemet (amivel vádolták – K. A.), de ezt csak kényszer hatására tettem, mely oly’ nagy volt, hogy attól való szabadulásom érdekében bármilyen jellegű bűncselekmény elkövetését hajlandó lettem volna elismerni.”
(Balogh László visszaemlékezése – 1981)
A komi nemzetiségű orosz író, Varlam Salamov pőre valóságában írta meg Kolima szörnyűségeit. Fotó: Wikipédia
Tehát még egyszer: az alig tizenkilenc éves, leventének besorozott Balogh Lászlót szovjetellenes hírszerzéssel, kémkedéssel vádoltak meg annak ellenére is, hogy sem németül, sem pedig oroszul nem beszélt. A szovjet hadbíróságot azonban mindez a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte. Az ítélet kegyetlen és embertelen volt.
„A szovjet katonai bíróság a tárgyalás eredményeként 1945. november 27-én meghozott ítéletében bűnösségemet csoportos hírszerzés bűntettében megállapította, s ezért nyolc évi javító-nevelő munkára ítélt. Az ítélet akként rendelkezett, hogy büntetésemet a Távol-Kelet Északi Javító-Nevelő Táborban, Kolimán vagyok köteles letölteni!”
(Balogh László visszaemlékezése – 1981)
A legzordabb hely, Kolima lett a büntetés
A tragikus ítélet valósággá is vált, Balogh László a Kolima-hegység területén működő lágerrendszerbe került. Kolimával, az ottani valósággal, hétköznapokkal kapcsolatban érdemes elolvasni a fantasztikus orosz író, Varlam Salamov Kolima című kötetét. Ebből közelebb kerülhetünk ahhoz a kilátástalansághoz, ami a világ ezen, mindentől távol eső, borzasztóan hideg és zord éghajlatú területén utoléri az embert. Kolima embertelenségével kapcsolatban a következőt mondta a GULAG krónikása, a Nobel-díjas Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin:
„Salamov lágertapasztalata keserűbb és hosszantartóbb volt az enyémnél. Tisztelettel ismerem el, hogy nem nekem, hanem éppen neki jutott osztályrészül, hogy megérintsék az elállatiasodásnak és a reményvesztettségnek azok a mélységei, amelyek felé a lágerélet lehúzott bennünket.”
(Alekszandr I. Szolzsenyicin: A GULAG-szigetcsoport)
Ezeket a mélységeket tapasztalta meg minden elítélt, aki „javító-nevelő” célzattal Kolimára került. Kolima arany- és ólombányáiban, valamint erdei fakitermelésein ekkortájt szinte kizárólag GULAG-rabok dolgoztak. A mai ember számára szinte elképzelhetetlen az a kilátástalanság, ami egy ide száműzött embert utolér és elragad. Jól mutatja ugyanakkor Balogh László lelkierejét és különlegesen erős személyiségét, hogy nem az apátia, vagy az öngyilkosság gondolata merült fel benne, hanem a szabadság iránti vágy, ami itt egy módon volt elérhető: szökéssel.
„Büntetésem kiállása közben a helyzetemet teljesen kilátástalannak ítéltem meg, évek óta távol voltam a szüleimtől, hozzátartozóimtól. Ebbéli elkeseredett állapotomban határoztam el, hogy megszököm a táborból. 1949 júniusában – közelebbről nem tudom meghatározni a napot – meg is szöktem, azonban nyolc nap után a hatóság tagjai elfogtak és visszaszállítottak a táborba. Még 1949 évben a szovjet bíróság e bűncselekmény elkövetése miatt összbüntetésül huszonöt évi javító-nevelő munkára ítélt, amelyet ugyanezen a munkahelyen kellett letöltenem.”
(Balogh László visszaemlékezése – 1981)
A hírhedt „Kolimai sugárút”, valahol a Kolima-hegység bércei között. Az út másik neve „Csontsztráda”, amely arra utal, hogy az építése közben elhunyt GULAG-rabokat egész egyszerűen az útburkolat alá temették el rabtársaik. Milliók alusszák örök álmukat a „Kolimai sugárút” alatt… Fotó: internet
Hétköznapok Kolimán: szökés után bujkálás a tajgában és munka az ólombányában
Talán éppen a rá mért huszonöt éves büntetés tette, hogy a későbbiek során újabb szökésekkel is próbálkozott.
Éppen aktuális társaival összesen öt alkalommal szökött meg, amelyek közül az egyiknél közel egy éven át bujdokolt a Kolima-környéki tajga rengetegében. Egy ízben a keresésükre indult csapat a nyomkereső kutyával néhány méterre a búvóhelyüktől haladt el, ám csodák csodájára a kutya nem fogott szagot, így nem találták meg őket.
A közhiedelemmel ellentétben nem adták fel őket a tajgában élő népek, akik maguk sem voltak a rendszer haszonélvezői, sőt, segítséget is kaptak tőlük a szökött foglyok élelem vagy ruházat terén. S bár Balogh Lászlót végül valamennyi szökése után megtalálták, s így visszakerült a lágerbe, újabb és újabb próbálkozásai mégis mutatják különleges lelkierejét.
A lágerélet terén megtapasztalta a legkeményebb munkát, hiszen dolgozott a Kolimai-hegyvidék ólombányáiban, és látta, hogy a helyi aranyat is fogolytársai termelik ki. Emellett dolgozott varrodában is, ahol a rabok pufajkáinak javítása volt a munkája. Kolimai évei során egy ízben kis híján életét veszítette. S hogy milyen a sors? Az a szerencsés tény, hogy életben maradt, egy magyar sorstársának, Menczer Gusztávnak köszönhető.
A Balogh Lászlóhoz hasonlóan Kolimán raboskodó Menczer Gusztáv ugyanis – itthoni egészségügyi végzettségének köszönhetően – felcserként dolgozott a kolimai táborban, és ebben a minőségében lehetősége volt arra is, hogy orvosi indokkal hosszabb-rövidebb időre mentesítse egyes rabtársait az embert próbáló munka alól. Egy ízben pedig az éppen nagyon rossz egészségi állapotban lévő Balogh László számára is „előírt” egy hosszabb pihenőt, amellyel szó szerint az életét mentette meg nagyon legyengült honfitársának.
A legutolsók között szabadulhatott
Sokáig úgy tűnt, hogy számára tényleg huszonöt évig tart majd a rabság. 1953 őszén, amikor a legnagyobb repatriálás lezajlott, fel sem merült, hogy hazajöhetne. Ám a továbbra is GULAG-rab magyar közösség részére volt egy másik, nagyobb mérvű szabadulási időszak, mégpedig két évvel az előző után, 1955 második felében. Balogh László ebbe a csoportba is csak késve került bele.
„1955 szeptemberében közölte velem a táborparancsnokság, hogy a szovjet kormány határozata alapján büntetésemből, annak kitöltése előtt szabadítanak és intézkedéseket tettek a hazaszállításom érdekében. Ezután rövid időn belül útnak indítottak Moszkvába, majd innen haza Magyarországra. Tizenegy év után, 1956. február elsején léptem át a magyar határt és adtak át a szovjetek a magyar hatóságoknak, akik Nyíregyházára, majd Jászberénybe vittek börtönbe. Innen szabadultam végül 1956. május 31-én.”
(Balogh László visszaemlékezése – 1981)
A szabadságát 1956. május 31-én visszanyerő Balogh László már elmúlt harminc éves. Miután tizenkilenc évesen hurcolták el, elmondható, hogy életének talán legszebb, legaktívabb éveit vette el tőle a kommunizmus, ez az emberellenes, szörnyű diktatúra. Balogh Lászlót azonban különleges fából faragták. Búslakodás, önsajnálat, önemésztő káros szenvedélyek rabsága helyett az életre koncentrált és törekedett arra, hogy legalább innentől kezdve teljes értékű életet építsen fel. Igazi sikertörténet, hogy ezt képes is volt megvalósítani.
Balogh László a feleségével. Fotó: családi archívum
Családot alapított
Még ugyanebben az évben, vagyis 1956 legvégén megnősült és feleségével négy gyermeket vállaltak. Fia, Balogh Attila a következőképpen emlékezett vissza saját gyermekkorukra, és édesapjuk személyiségére.
„Édesapám először az I. sz. Autójavító Vállalatnál, majd az Óbudai Hajógyárban dolgozott, végül az Óbudai Harisnyagyár alkalmazottja lett, innen is ment nyugdíjba. Panaszkodni, siránkozni soha nem hallottuk otthon. Mindig is nagyszerű gyermekkorunk volt, édesanyámmal igyekeztek megteremteni mindent számunkra. Sokat jártunk kirándulni, nyári időszakban pedig strandra is. Amit még mindig csodáltam apámban, hogy soha nem félt senkitől. Ő maga sem bántott soha senkit, de egyetlen olyan élethelyzetre sem tudok visszaemlékezni, amikor édesapám szemében akár csak a legcsekélyebb félelmet fedezhettem volna fel. Nagyon erős ember volt, minden értelemben!”
Balogh László minden szempontból igyekezett beilleszkedni a társadalomba. Legfőbb törekvése az lett, hogy legalább a gyermekei ne szenvedjék meg az ő múltját, nekik ne legyen hátrányuk abból, hogy neki szerencsétlen sors jutott osztályrészül. Ami a hazatérése ellenére sem múlt el teljesen. Fia így emlékezett vissza édesapja itthoni kálváriáira.
„Édesapámat a hazatérés után is kísértette a múlt, továbbra is üldözték kommunisták. Rendszeresen ellenőrizték őt munkahelyi- és családi környezetben is, ami 1977-ig, a Vadász utcába történő költözésünkig biztosan meg is maradt. Természetesen abba is beleszólt a hatalom, hogy hol helyezkedhet el, illetve az adott munkahelyén milyen munkakört tölthet be. Az I. Számú Autójavítónál például alkatrészmosóként dolgozott, amelyet benzinnel kellett végeznie, mert más módszer nem létezett. Amikor innen munkahelyet váltott, akkor pedig azzal büntették, hogy megvonták egy egész évi szabadságát.”
Balogh László portréja 1977-ből. Forrás: családi archívum
Mint oly’ sokan az egykori rabok közül, sokáig odahaza sem mesélt fiatalkori tragédiájáról, így gyermekeinek hosszú ideig fogalma sem volt arról, hogy édesapjuk milyen megpróbáltatásokon ment keresztül még az ő születésük előtt. Akárcsak a többi, egykori GULAG-os vagy recski rabot, Balogh Lászlót is titoktartási kötelezvénnyel kényszerítették a hallgatásra. Szenvedésének történetét csak a rendszerváltozás közeledtével, illetve azt követően ismerhették meg még a legközelebbi családtagok is. Balogh Attila erről a következőket mondta:
„Voltak érdekes dolgok, amelyeket csak felnőtt fejjel értettem meg, miután megismertem édesapám szenvedésének történetét. Az egyik testvérem kicsi korában beteg volt, szívproblémákkal küzdött és több alkalommal is Sopronban feküdt kórházban. Akkoriban nem volt világos, hogy miért mindig csak édesanyám megy meglátogatni őt, apám sosem. Később aztán kiderült, hogy hiába feküdt kórházban a gyermeke, „rovott múltja” miatt nem kapott engedélyt a hatóságoktól arra, hogy az osztrák határ mentén fekvő Sopronba utazhasson. Azt is csak felnőttként tudtuk meg, hogy másik testvérem, aki fiatal korában ügyes sportlövő volt, miért kap olyan nagyon nehezen útlevelet bizonyos országokba, ahová pedig versenyezni készült…”
A SZORAKÉSZ tagjaként újraépítette kapcsolatait sorstársaival
Ahogy távolodott a kolimai évek emléke, Balogh László rátalált egy-két sorstársára, akivel kapcsolatot is tartott. A rendszerváltozás közeledtével, amikor már szabadabban lehetett beszélni az egykori szenvedésekről, ezek a találkozások, kapcsolatfelvételek is megszaporodtak. Amikor kolimai megmentője, Menczer Gusztáv összegyűjtötte egykori sorstársait és megszervezte a SZORAKÉSZ-t, Balogh László habozás nélkül a tagok sorába lépett. Haláláig tagja is maradt a szervezetnek, amelyben ma már fia, Balogh Attila és unokája, Balogh Csongor is tag, így ápolva tovább Balogh László és sok százezernyi sorstársa emlékét.
Balogh Attila (bal oldalon) és fia, Csongor ma is elkötelezetten ápolják Balogh László emlékét. Fotó: családi archívum
Kolima miatt nem akart aranygyűrűt
Beszélgetésünk végén Balogh Attila elmesél még egy megrázó történetet, amely azonban talán még a korábbiaknál is jobban példázza édesapja személyiségét, jellemét. Mivel a GULAG-on töltött évei alatt saját szemével látta, hogy mennyi szenvedés árán termelik ki rabtársai a kolimai aranyat, különleges döntést hozott. Amikor megkérte leendő felesége kezét, közölte vele egyben a következőt is:
„Az aranyhoz nagyon sok vér tapad, ezért nekem soha nem lesz aranygyűrűm. Talán majd egyszer, az aranylakodalomra, amennyiben megérjük…”
Fogadalmát be is tartotta, valóban csak az aranylakodalmuk alkalmával került rá az ujjára egy aranygyűrű. Ezt is a gyermekei készíttették neki, titokban, emlékezve édesapjuk fent idézett mondatára. Balogh László 2014. december 31-én, 88 éves korában hunyt el, 58 évet élt feleségével házasságban.
Az alig tizenkilenc évesen koncepciós perben elítélt és büntetését Kolimán letöltő Balogh László egyike a bolsevik iszonyat több százezernyi, Szovjetunióba hurcolt magyar áldozatának. Életének megidézésével nemcsak előtte, de az összes, GULAG-ra hurcolt honfitársunk emléke előtt is kegyelettel fejet hajtunk, a november 25-i emléknap alkalmából.
Vezető kép: Rabok végeznek igen kemény, fizikai munkát az egyik GULAG-táborban. Forrás: internet
[Írásunk létrejöttéért köszönet illeti Balogh László egykori GULAG-rab fiát, Balogh Attilát, aki édesapja élettörténetét elmesélte részünkre, azt családi archívumból származó fényképekkel, dokumentumokkal is kiegészítette, valamint engedélyezte számunkra azok felhasználását!]
Facebook
Twitter
YouTube
RSS