A „forró ősz” már javában tart, egyelőre inkább belföldön; a liberális értelmiség és művészvilág afféle ötödik hadoszlopként készíti elő a szokásos forradalmat, az egy-két ezer fős „tömegtüntetéseket” és a külföldi támadásokat. Semmi nem változott, a főváros és a megyei jogú városok vezetésbe belekóstoló második és harmadik generációs ellenzéki politikusoknak és pártoknak el kell valahogy rejteniük, hogy nem megy nekik a polgármesterkedés, az önkormányzati politizálás sem. Ahogy a pártpolitika sem. Az ellenzék láthatólag belepusztul a budapesti győzelmébe, és vidéken is sokkal jobban gyűlölik már egymást az ellenzéki pártok helyi emberei, mint egy évvel ezelőtt. Valószínűleg a választóknak is leesik lassan a tantusz.
Az elmúlt évtizedben a politika fogalmának teljes átalakulásának lehettünk tanúi. Nagyjából az ezredfordulóig a politika célja az adott ország, nemzet és társadalom fenntartása volt, reagálás a kihívásokra, a technológiai fejlődésre, a társadalmi és kulturális változásokra és hasonlók. Konzervatívnak nevezhetjük azokat a politikai pártokat – és már csak azokat –, amelyek ezt a prioritást megőrizték. Még a bolsevik típusú szocialista kísérlet során is a valóság lényeges szerepet kapott, az ideológia feltétlen elsőbbsége ellenére a kommunista rezsimek koncentráltak a fennmaradásukra, ha máskor nem, hát akkor, amikor az ideológia vak követése már a számukra is nyilvánvaló módon volt veszélyes a túlélésükre. Sőt, elmondhatjuk, hogy a szovjet birodalom területén mindegyik nemzeti kommunista párt elitjének jelentős része – a saját jól felfogott érdekében – feladta az eszme radikális képviseletét, és ha korlátozottan is, áttért a reálpolitizálásra (is).
A bolsevik utódpárt, amely az MSZMP elitjének második vonalából szerveződött, jellemtelen technokratákból, akik a saját kommunizmusuk után készek voltak felépíteni a saját kapitalizmusukat is, Gyurcsány Ferenc megjelenéséig még politikát csináltak, habár egyre gyengébb hatékonysággal. 2002 után kiderült, hogy az MSZP és az SZDSZ sem képes kormányozni, azért, mert az SZDSZ nem is akar, az MSZP meg alkalmatlan rá. Ennek hatására az MSZP elitje gyakorlatilag lebénult és Gyurcsány miniszterelnökségével gyakorlatilag meg is szűnt a párt. Az MSZP 2004 óta nem játszik szerepet a magyar politikai életben, helyét Gyurcsány Ferenc vette át, aki egyedül a nárcisztikus igényeinek kielégítésére használja a politikai teret. Gyurcsány kiváló politikus, de a tevékenységének nincs a politikán kívüli tartalma, csak a hatalmat akarja; a politikai és gazdasági szereplőket, az államigazgatást, a külpolitikát, a magyar lakosságot csak személyes szórakozása tárgyaként, eszközeként használja. Az őszödi beszéd után pedig már senki sem hivatkozhatott arra, hogy ezt nem tudja Gyurcsány Ferenc személyiségéről. Gyurcsány szövetségesei pontosan tudják, bármennyire is romosak agyilag, hogy olyan embert juttatnak hatalomra, aki nem tud és nem is képes kormányozni. Felelősségük ezért gyakorlatilag határtalan és teljes.
Gyurcsány látványkormányzásán szocializálódott a jelenlegi teljes ellenzék, azok a jobbikosok is, akik LMBTQ-pártot csináltak a pártjukból. Az Orbán-gyűlöletük és fóbiájuk miatt egy pillantást sem vetett és vet egyetlen ellenzéki politikus sem a valóságra, sem a valós kormányzati cselekvésekre, csak a kommunikációs térben zajló politikai harcra koncentrálnak. Nem a kormányzást kritizálják, hanem a miniszterelnököt és a kormánypártokat gyűlölik. Ez nem politika. Az legfeljebb személyes ügy.
A kormányzás, annak célja, eszközrendszere teljesen elfelejtődött. A DK és Dobrev Klára programja az Európai Egyesült Államok, ennek a legviccesebb, tragikusabb kifejeződése. Dobrev azt hiszi, hogy ha EEÁ lesz, akkor neki nem kell majd kormányoznia, elég lesz csak a „hatalmat gyakorolnia”. Ami jól láthatóan a számára sem más, mint a bosszú. Jelenleg a teljes ellenzék a politikai – és egyre erősebben, a bolsevik típusú – bosszút ajánlja fel a szavazóinak, mint „programot”.
Az ellenzéki politikusok döntő többsége már nem keres összefüggéseket a valóság és a politika között, teljes energiájával a politikai térben mozog. A kormányzást nem szakmai feladatnak vagy kompetencia kérdésének tekintik, hanem akarati tényezőnek, „fog az menni, ha akarjuk” alapon.
A szivárványkoalícióról, ahol nyertek, mindenütt kiderült, hogy képtelenek az együttműködésre, mert elég néhány kezelhetetlen, alkalmatlan ember, akivel az ideológiai közösség sem áll fenn, hogy ne legyen meg a többség. Ezekben az önkormányzati testületekben sem a település működtetése a fő cél, hanem a politikai harc a következő választás pozícióiért. Senki sem akar másik párthoz tartozó sikeres polgármestert. Szinte mindenütt az exemeszpés dékásokhoz került a valódi hatalom, akik nem is tudják, de nem is akarják fékezni magukat.
Az országos politikai szinten is ez a helyzet, az országos politikai kommunikációs teret néhány tucat önjáró, csak a politikai kommunikációban létező, tervek nélküli politikus uralja, akik szentül meg vannak győződve róla, hogy csak őket illeti a főhatalom. Azt gondolják, hogy ha „legyőzik” a kommunikációs versenyben egymást és azzal együtt egyszerre a Fideszt és Orbán Viktort is, akkor a hatalom az ölükbe hull majd. A hatalom megszerzéséig van „tervük”, de ez se egy politikai program, hanem csak egy álom megvalósulásában való makacs hit.
Az ellenzék politikai tevékenysége tehát nem is politika, hanem csak hatalomtechnika. Az ellenzék teljes egészében politikatagadóvá vált. A valóság számukra MÁR a rövid távú politikai haszonszerzés szempontjából SEM érdekes, sem a menekültválságot, sem a világjárványt, sem a demográfiai válságot, sem az EU birodalmasodását és az azzal párhuzamos eljelentéktelenedését, sőt, még az országot érő geopolitikai kihívásokat sem tekintik a valóságuk részének.
A szó legszorosabb és legszélsőségesebb értelmében „együgyűek”, akik Orbán legyőzése és a Brüsszelhez való dörgölőzés szempontjából látnak mindent.
Ebből az következik, hogy a politikai látszatválságok kirobbantásához semmiféle valóságos indok nem kell, még csak ürügy sem, számukra a létezés csupán az általuk elképzelt botrányok sorozata. Az SZFE-ügy ugyanúgy elfelejtődik majd, mint a korábbi száz, amely szerintük utolsó csepp volt a pohárban.
2022-ben egyértelműen a valóság alapú politizálás fog szemben állni a totálisan ideológiai alapon folytatott, csak a virtuális térben értelmezhető hatalomszerzési vágyon alapuló kommunikációval. Mindig ugyanoda lyukadunk ki, hogy az ellenzék ideológiai, valamiféle kommunista liberális alapon akarja átszervezni az országot. De ehhez most sem külső katonai erő, sem szaktudás, sem komoly társadalmi támogatás nem áll a rendelkezésére. Az ellenzék mögött már nem áll olyan nagy létszámú és jól szervezett technokrata rablóbanda, mint az MSZP és az SZDSZ mögött. A támogatói általában – igaz, ezerszámra – zakkant idealisták és magánzó rablók. Még Gyurcsány sem tudja a városokba szorult vidéki dékásokat igazából kordában tartani, mert a DK nem olyan egyívású exkomcsikból áll, mint Horn Gyula emeszpéje, hanem sokkal inkább – a liberális korszellemnek megfelelően – morál nélküli individualistákból.
Ami ma Magyarországon a közéletben történik, az nem politizálás, hanem kizárólag, száz százalékban propagandaháború. A túlélésünk szempontjából rettentően fontos, hogy propagandaháborúként tekintsünk rá minden kétely nélkül, mert ahogy a totális háborúnak, ennek sincsenek szabályai és korlátai. Ha lesz „atombombájuk”, ledobják ránk. Ha lesz „biológiai fegyverük”, bevetik ellenünk. Ha lesz „ideggázuk”, használni fogják. Azt akarják, hogy mi érezzük megszállónak magunkat a saját hazánkban. Pedig ők azok, akik a világon bárhol másutt jobban érzik magukat, mint itthon. Sok érdekes következtetés adódik ebből az utolsó két mondatból.
Fotó: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS