Alapjában véve csak a magyar kormány álláspontja egyértelmű az uniós forrásokkal kapcsolatos komédiában. A kormány meg akarja kapni a nekünk szerződés szerint járó pénzeket. Itt nincs helye semmiféle köntörfalazásnak, ezek a pénzek szerződéses alapon járnak nekünk, az unió jelenlegi vezetése pedig a szerződéseken kívüli feltételeket támasztott és azokra hivatkozva tartja vissza a nekünk járó forrásokat.
Az ő álláspontjuk felettébb képlékeny, ugyanis a pillanatnyi politikai érdekeik és a rájuk nehezedő mindenféle külső nyomások kiegyensúlyozására is használják a Magyarország és Lengyelország megzsarolásában lévő potenciált. És persze gazdaságilag és politikailag is sokkal gyengébb kis és közepes országokat szeretnének, ez ilyen egyszerű.
Minden olyan ellenzéki duma, amely bármilyen formában is adománynak, jótéteménynek, kegynek, a nyugati jóindulat jelének állítja be ezeket a pénzeket, csak a szokásos ocsmány és persze tudatos hazugságaik egyike. A magyar választópolgárok és a szüleik, nagyszüleik nagyon komoly áldozatot hoztak a rendszerváltás előtt és alatt és az azt követő időkben, egészen 2010-ig, hogy az EU magországainak gazdasági érdekében álljon a szovjet megszállás alól felszabaduló Közép-Európa integrációja. Legalább olyan feltételekkel, mint ahogy az történt. A feltételek ugyanis nem igazán voltak nagyon jók, ez most már igazán jól megítélhető.
A nyugat eredeti terve ugyanis jól láthatólag az itteni országok gazdasági kifosztása volt és alig több politikai önállóságot kívántak adni a régiónak, mint a szovjetek.
A rendszerváltás környékén végtelen naivitásunkban azt gondoltuk, hogy a nyugatnak érdeke egy szabad és gazdaságilag prosperáló, korábbi ellentéteit rendező, egymással együttműködő és a nyugathoz gyorsan közeledő közép-európai régió. Végre el kellene ismernünk a lelkünk mélyén is, hogy ebben tragikusan tévedtünk.
Már a rendszerváltás előtt elkezdődő rablóprivatizáció egyértelmű nyertesei nemcsak a kommunista hálózatok voltak, hanem a nyugati cégek is, mindkét csoport nemzetgazdasági méretekben is hatalmas, a magyar gazdaság és az ország jövőjét legalább kész szomorú évtizedre meghatározó, sőt inkább ügydöntő befolyást szerzett így. A nyugat nem a magyar néppel (a nemzettel eszébe sem jutott) egyezett meg az ország jövőjéről, hanem azokkal a kommunista bűnözői csoportokkal, amelyek a nyolcvanas évek második felében már elfoglalták az állampártot és MSZP-SZDSZ néven a “demokráciában” is meghatározta az ország sorsát.
Ez teljesen érthető, végül is szinte mindenütt így történt, az arányok voltak nálunk mások. A magyar kommunisták, a hülyék és a rablók is, élénken emlékeztek 1956-ra, okuk volt azt hinni, hogy esetleg újra úgy járhatnak, mint akkor, az életüket is féltették, nem csak a rablott vagyont és a hatalmat. A nyugatiak tudták ezt és gyakorlatilag a teljes magyar gazdaság átadását követelhették cserébe azért, hogy menlevelet adjanak ezeknek a bűnözőknek és meg is kapták. A nemzet és az ország életerejét semmi sem bizonyítja jobban, hogy ezt is túléltük, hiába tudott újra választásokon is hatalomra kerülni az immáron a nyugatnak elkötelezett posztkommunista rablóbanda, végleges hatalmon maradásuk már nem jött össze. A térségünket leuraló nyugat 2010 után találkozott itt először igazán komoly kihívással, hiszen addig nem volt szokásban a nemzeti érdekek határozott érdekérvényesítése. A saját válságával szembesülő nyugat Közép-Európában akarja megmutatni magának, már nem is igazán a világnak, hogy mennyire erős is ő. 2010-ig legalább próbáltak a látszatra adni, a nyomásgyakorlás napi gyakorlata nem került nyilvánosságra, az átlagember nem szembesült vele.
Amit most velünk és a lengyelekkel csinálnak már egy új korszaka az európai integráció napi gyakorlatának. Magyarország és Lengyelország gazdaságilag túl sikeres lett, a lengyelek eleve lélekszámra is elég nagyok, simán vindikálhatnak maguknak középhatalmi státuszt (ezt tolják éppen túl az ukrán-orosz háború kapcsán). A magyar gazdaság is meglepően válságállónak bizonyult az elmúlt években. A patrióta gazdaságpolitika és különösen annak a sikeressége jelentősen csökkentette az EU gazdasági és így értelemszerűen politikai befolyását is Magyarországon. A Fidesz és Orbán Viktor sikerének titka az, hogy értik a magyarokat és a közép-európai gondolkodásmódot is. Az EU későn döbbent rá arra, hogy Orbán Viktor nyílt kiállásának farvizén, lapítva ugyan, a közép-európai kormányok elkezdték újraépíteni a nemzeti függetlenségük elemeit, amelyekből egyébként a kevesebb hazaáruló okán eleve kevesebbet vesztettek el a rendszerváltásuk és az EU-hoz történő csatlakozásuk során. Igazán persze el sem dönthető, hogy a cseh, a szlovák, a horvát, a szlovén politikai elitek mennyire veszik komolyan az EU-t, felfogják-e, a brüsszeli elit már rövid távon nem csak a nemzeti függetlenségükre, hanem a nemzeti létükre is tör.
Ahogy nagyon nehéz azt is kívülről megítélni, hogy az európai progresszió meddig akar és meddig képes elmenni. Jelenleg, a tegnapi bejelentés alapján úgy tűnik, hogy nem merik, nem tudják kenyértörésre vinni a dolgot velünk és a lengyelekkel. Az EU összes kis és közepes országa pontosan tudja, hogy ha egy ország szuverenitásának megszüntetésébe és kifosztásába belemennek, akkor a sajátjukéba is már előre beleegyeztek. A Bizottság a liberális fősodor szemében nem veszítheti el az arcát, az utolsó pillanatig keménynek kell látszania, mielőtt fizet.
Ha nem fizettek volna egyáltalán, vagy túl keveset hagytak volna csak jóvá, új helyzet lenne, amelynek a mozgásai a jelenleg válságtengerben pillanatok alatt el is jelentékteleníthetik az uniót, hiszen az nyílt és tudatos szerződésszegés lett volna, aminek a politikai következményei kiszámíthatatlanok.
Ha pedig mindent kifizettek volna egyszerre, akkor a liberális mainstream lenne felháborodva, hogy az EU vezetése beadta a derekát egy hibrid választási autokráciának. Magyarul egy szuverén tagországnak.
Az EU nem bizonyult erősnek, hiszen a jelenlegi állapot szerint jól láthatóan az lesz a folyamat vége, hogy a magyar kormány döntő többségében arra költheti a pénzeket, amire akarta is. De ezt nagyon meg kell jegyeznünk, a nekünk járó pénzeket nagyon szívesen megtartotta volna magának az EU. Nem örülnek annak, hogy már nem függünk tőlük annyira, mint Gyurcsányék idején. És azt is tudják, hogy minden milliárd euróval, ami a szerződések szerint nekünk jár, egyre kevésbé függünk tőlük. Na ez az, ami nagyon nem tetszik nekik.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS