Beszervezett csempészt küldött az állambiztonság az ötvenhatos ügyet támogató Rahman indiai ügyvivő feleségére, hogy belekeverje egy olyan bűnténybe, amelybe ő és férje is belebukhat. Mindenképpen el akarták érni, hogy a Kádár-rezsim igazi arcát leleplező Rahmant valahogy hazahívja hazája és lebukjanak azok a magyarok, akik az ENSZ tájékoztatásában részt vettek. A csempész-ügynökök bevetése korábban már bevált, egy olasz diplomata annyira megijedt az őt tetten árt ÁVH-soktól, hogy a Szabad Európa Rádiót titokban tájékoztató Atkáry Arisztidot bemártotta, ő és társai mind börtönbe kerültek. A különös történetben bécsi orgazdák, csencselő diplomaták és különböző rejtői figurák tűnnek fel. A szürreális karneválnak csak egy nyertese lehetett: a diktatúra.
Előző cikkemben említettem, hogy az 1956-ban hazánkba érkező Rahman indiai ügyvivőt feltétlenül el akarta távolítani a magát éppen felépítő Kádár-rendszer. A fiatal, bátor diplomata nagyon sokat tett azért, hogy a belső ellenzék jelentései, iratai eljussanak Bécsbe (a követség autójával csempészték ki ezeket), aztán az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez (ENSZ). Rahman az ötvenhatos eszme elkötelezettje és az ötvenhatosok támasza volt, így a diktatúra kérlelhetetlen ellenségévé vált. Mindent megtettek azért, hogy valahogy elérjék a visszahívását, a számtalan állambiztonsági játszma egyike volt az, amelyet felesége ellen folytattak. (A vezető képen Münnich, Kádár, Rahmanné és Rahman látható egy fogadáson – forrás: Népszabadság, Arcanum.hu)
Rahmannét bele akarták keverni egy komoly csempészügybe, hogy lebuktatásával férjét is magával rántsa. Ehhez volt szükségük Fehér “Felvinci” Istvánra.
Történetünk antihőse, a régiségkereskedő és csempész Fehér István „Felvinci” fedőnéven jelentett az állambiztonságnak (az iratok szerint művészettörténész felesége a társa volt). Fehér neve más ügyekben is felbukkan, így például a Rahmanhoz hasonlóan antikommunista Franco Fabrizio gróf operatív anyagában. A dokumentum-együttes kivonata szerint az említett diplomata az Olasz Köztársaság budapesti misszióvezetője (és Mindszenty József bíboros támogatója, barátja) volt, második felesége, „a prágai származású Lobkowitz Ida hercegnő műkincsgyűjtő szenvedélyének hódolt”.
Így került Fehér/Felvinci a képbe, akit – mint látni fogjuk – más diplomaták és diplomata-feleségek ügyében is bevetettek. Például Rahmanné behálózásakor, akiről már Gergely Miklós külügyminiszteri dolgozó jelentéséből megtudták, hogy nagyon sivárnak tartja szállásukat.
Rahmanné / Forrás: Discovermyindia.eu
A Rahman-dossziéban található első „Felvinci” jelentés 1957. november 9-én készült. „Dr. Rhaman indiai követné örömmel fedezett fel az üzletben és mikor ikonokat keresett felvittem a raktárba /azóta biztosan feljelentettek már ezért/ ahol sok mindenről beszélgettem. Megkérdeztem mit csinál közös barátunk Szöts István filmrendező, – akivel igen jóban volt – erre felengedett és elmondta, hogy most nagy dolgok jönnek és rövidesen változás lesz a Szovjetunióban, még nagy bajok lesznek Zsukov leváltása miatt. Kért ha lesz valami, csak telefonáljak és a cimét nem adta meg sem a telefonját.”
A sorozat első részében felidéztem Szőts István emigrálását, látjuk, hogy jelentése szerint Fehér István is ismerte, fel is használta a bizalomkeltéshez. Következő jelentését már 1958. április 28-án adta: „Szombaton jelentette nekem az egyik emberem a Biz (Bizományi – MG) Áruházban, hogy Rahmanné érdeklődött utánnam, hogy hol lehetne engem megtalálni. Erre felhívtam… délután 3 órára kéretett a lakására… Közben elmondotta, hogy azért nincsen semmi komoly dolga, mert ő nem indiai, hanem indonéziai és ami jó holmija volt ezüst, komoly keleti régiségek azok elvesztek a háboruban a japánok kifosztották őt. Ekkor úgy elment a kedve, hogy azóta sem vásárolt semmit, de most vásárolna és részletesen elmondta, hogy miket. Főleg indiai és keleti képeket szeretne venni, tovább egész modern magyar festményeket”.
A folytatásból az is kiderült, hogy „Felvinci” keresett szakember volt a külföldiek, diplomaták között: „Elmondta nekem, hogy Crandyék már több izben el akarták hozzám hozni őt, de mindig közben jött valami és elutazások előtt lelkére kötötték, hogy ha komolyabb dolgot akar venni, vagy szaktanács kell, csak forduljon hozzám… Elmondtam neki, hogy ugy Hjelték, mint Decroux, valamint Crandyék is Bécsben szerezték a pénzt arra, amit itt vásároltak és csak legyen pénze szerzek én neki dolgokat. Péntekre igértem, hogy majd utána nézek, hogy Bécsben hol tud kedvezően váltani.”
Értékek a raktárban, illusztráció / Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára
Az említett nevek közül kettőre viszonylag egyszerű volt rálelni az Arcanum.hu adatbázisában: Jean Decroux svájci és Lauri Hjelt finn nagykövetekről volt szó. “Crandy” pedig (nyilván hallomás után írta le a tartótiszt) valószínűleg Frederik Willem Craandijk holland nagykövet lehetett. Az említett diplomatákkal is üzleti kapcsolatban álló „Felvinci” néhány nappal később újra megkereste Rahmannét, ezúttal már egy értékes műkinccsel próbálta csábítani (Jelentés, 1958. május 5.): „Sikerült szereznem egy nagyértékü ritka XVIII. századbeli aranyozott ezüsttárgyat, amelynek sajnos a sulya 4530 gramm és így 20000 frt. Elhivtam a darabot megtekinteni Rahman indiai ügyvivő feleségét, akinek szintén nagyon tetszett a darab azonban bevallotta, hogy nincsen ennyi pénze ők a fizetést fontban kapják illetve annak megfelelően 65. – forinttal átszámitva Budapesten forintban és így nem veheti meg, mert a férje nem ad ennyi pénzt.”
Jó üzletet ajánlott / Forrás: ÁBTL
Az ügynök-kereskedő természetesen nem adta fel, mindent megtett azért, hogy valahogyan sikerüljön belevonni az asszonyt az illegális ügyletbe: „Hiába magyaráztam neki, hogy ez egy remek üzlet, és mások ilyesmit üzletileg is megvettek, mert bebizonyitottam neki, hogy Londonban egy sokkal kevéssé szép darabot ugyanebből a korból 19 forintért vettek meg grammonként ez pedig csak 5 frt. milyen nagy üzletet lehetne belőle csinálni, csak fel kellene vinni Bécsbe és megkérdezem az ottani ismerősömet nem-e fizetné neki ki és a 22.000 frt.-t és az ott kapott esetleges 30.000 forint között különbséget megfeleznénk, erre azt mondta, majd gondolkodik rajta.”
Érthető, hogy a jelentés végén elégedetten jegyezte meg:
„Jó sokáig volt itt, láthatólag élvezte a helyzetet, hogy a feleségem nincs otthon, minden jóval megkináltam és bár első intrádára ennek a darabnak a kivivését nem vállalta minden esetre darazsat tettem a fülébe és azt hiszem, hogy idővel ki fog alakulni vele valami.”
És akkor Fülig Jimmy megírta a jelentést…
Az állambiztonságnál is láthatták, hogy „Felvinci” nagyon igyekezett. Gyakorlatilag felajánlotta, hogy az egész üzletet egy ismerős finanszírozza – azaz feltehetően inkább ő vagy a Magyar Népköztársaság –, s ezzel – sajátos megfogalmazása szerint „darazsat” tett Rahmanné fülébe. Következő jelentésében (1958. november 5.) már rejtői figurák szerepelnek, a szöveg stílusa alapján mintha Fülig Jimmy beszámolóját olvasnánk: „Az indiai követségen többizben érdeklődtem, hogy a budapesti ügyvivő nem e járt Bécsben, mert megigérte, hogy fel fog engem hivni, ha megérkezik…
Időközben én összeismerkedtem a Mozart kávéházban egy Jonny nevü nemzetközi siberrel, aki azért érdekelt engem különösen, mert főleg kelet felé dolgozik. Valódi neve Nikolai Djakoff bulgár származásu egyén”.
Melyikük Jonny? – Korcsmáros Pál zseniális képregénye Rejtő Jenő művéből / Forrás: Cultura.hu
„Jonny” vagy „Djakoff” kétségtelenül nagypályás volt: „Az összes keleti valuták táskaszámra fekszenek nála, főleg Lengyelország, Románia és Bulgária felé dolgozik órában, nylonsálban, nylonpulóverben, kifizetésben, harisnyában, egyszóval, ami a csempészek vágya. A budapestiek is hozzá járnak, sőt azok is, akik nem itt vannak akreditálva, csak ide járnak. Miután az első üzletet megcsináltuk, igen jóba lettünk és mivel neki Budapesten nincsen expositurája (kb.: kihelyezett embere – MG), nagyon kért, hogy nem vállalnám, hogy ő ide küldene hozzám olyanokat, akik pl. delegációk és látogató diplomaták, akiknek elfogy a fontja és kell forint, valutáért ezek telefonálnának nekem és én beváltanám a forintért a valutát és Rahmannéval felküldeném, ő nekem visszaküldi forintba, – mondotta, ha ismerem a hölgyet.”
A kép csak illusztráció, részlet a Csempészek című magyar filmből / Forrás: Port.hu
Újabb izgalmas szál. Rahmanné a jelek szerint szívesen kereste a csempészek társaságát. „Igy kerültünk össze Jonny révén, ujból Bécsben – folytatta „Felvinci”. – Én aztán külön beszéltem a Ramonnéval (így – MG), ugyanis Jonnyi 20%-ot kért a szállitásért, de ő meg is mondotta, hogy ő 5%-ot keres, mert 15% a diplomatáé. Ramannénak én önként 10%-ot ajánlottam fel, amit ő el fogadott, feltéve, hogy a csomag nem nagy. Erre a sálakat és az órákat a legkisebb térfogatura csomagoltuk össze.”
Ez már komoly szállítmány volt:
„70 Doxa óra és 480 nylon sál itt van és 8000. – ft- ot ki kell fizetnem neki. A csomagot szombaton délelőtt elhozta és utána az utcán találkoztam vele a Belvárosban, ahol három maláj, nyilvánvalóan diplomatával éppen a Felszabadulás téren nagy csomagokat cipeltek.”
„Felvincinek” komoly tervei voltak, elképzelése szerint beszállt volna „Djakoff” mellé társnak, a valutát pedig leadta volna az állambiztonságnak (akik – az államhoz hasonlóan – folyamatosan valutahiányban szenvedtek): „Djakofftól megtudtam, hogy a Rose-Mary eszpresszóban szokott ülni egy ismerőse, akinek a nevét nem volt hajlandó elárulni, de olyanok akiket ehhez küldött, hogy váltson nekik valutát, visszatérve a szemére hányták, hogy a nevezettet már több hete nem találják meg az egymás után érkezett ügyfelek. Ezért kért meg engem, hogy csináljam ezt. Gondolkodtam a dolgon, mondván, hogy ez nem olyan veszélytelen, mint a Caffe Mozartban ülni és a táskája tele van Leiel, Levaval, Zlotyival – és forinttal, nálunk ez igen komoly és veszélyes dolog. De az ő kedvéért, hogy összeköttetésbe maradjunk és a legközelebbi vételhez összeszedjem a valutát, megteszem, de az ügyfelei előbb hivjanak fel telefonon reggel, vagy este. Igy gondoltam valaki horogra akad, aki esetleg érdekes lesz (Egyértelmű célzás csali szerepére – MG). A beváltandó valutát pedig amennyiben az egész érdekes, ezt feltételezve átadom Önöknek.
Hozzá kell tennem, hogy Jonny elődje a Lebovits, aki a Mozartban volt a valutásember, éppen érkezésem napján rejtélyes körülmények között egy autó által halálra lett gázolva. Véletlenül, történt e, vagy a konkurens vállalat gaztette – nem lehetett megtudni.
Mindenestre Ramanné bukaresti, beogradi utjai mögött Djakoff áll. Én mindenesetre ajándékokkal és olcsón odaadott dolgokkal megnyertem a bizalmát és elvitte a két csomagot /az ajándék értéke legalább 3000 – Ft. – volt.”
Beépítik az ügynököt a külföldi csempészvonalba
A tartótiszt jelentéshez fűzött megjegyzése érdekes, a szövegből úgy tűnik, hogy kettős játékot játszottak. Bele akarták keverni Rahmannét a csempészési ügybe, majd miután az asszony könnyen kapható volt, már őt akarták felhasználni Fehér István beépítésére: „Megjegyzés: Az ügynök jelentése megbizható, de nem ellenőrzött. „Felvinci” Bécsben tárgyalt Ramannéval, ő hozta be neki a csomagot is. Célunk az volt, hogy miután Ramanné a közeljövőben ugy volt, hogy elmegy végleg az országból, rajta keresztül „Felvinci” beépüljön egy csempészvonalba. Most kiderült, hogy egyenlőre marad.”
Bizományi / Forrás: Fortepan.hu
Rahmanné és „Felvinci” ettől függetlenül továbbra is találkoztak (Jelentés, 1958. november 18.): „Délután együttvoltam Rahmannéval a bizományi áruházban, ahol a tanácsomra vásárolt dolgokat. Délután négy kor felmentem hozzá… A jövő héten, 21-ig, amig a követ (K. P. S. Menon moszkvai nagykövet – MG) itt lesz, el lesz foglalva Rahmanné, ha a Memonéknak (Menonéknak – MG) ezüst kellene, telefonálna nekem és akkor bemutatja őt nekem. A követeket a régiségek érdeklik. Felajánlottam neki egy indiai miniatürgyüjteményt, amit ő szert, dehát a régi mottóval jött, hogy nincsen pénze.”
A rutinos ügynök azonnal kapcsolt: „Erre felvetettem az óra ügyet, óránként 100. -ft – ot igértem neki.
Erre gondolkodóba esett és azt mondta, hogy ez nagyon veszélyes, mert ha megtalálják nála, vége a férje karrierjének (Épp ezt akarta elérni az állambiztonság – MG). A multkor is nagyon félt, mert a határon kinyittatják a kocsi hátát és benéznek a kocsiba.
A kofferjét nem nagyon nézik meg, mire megnyugtattam, hogy csak azért nézik, hogy nincs e benne személy elbujtatva. Ezt is azóta teszik, mióta egyesek megpróbáltak személyeket kicsempészni (Rahman is megtette ezt – MG). Feltételezem, hogy hajlandó lesz ha sok pénzt keres, mert a bizományi üzletben sem volt elég pénze és a soffőrtől kért kölcsön 800. Ft – ot. Emlitettem Rahmannénak, hogy 100 óra után 10.000 ft-ot kereshet, de ő nagyon fél, a multkor is azért hozta el a csomagot idő előtt, mert a férjének gyanus volt a sok csomag és észrevette, hogy a szobájában kutat a holmija között… Tovább nem forsziroztam a dolgot, gondoltam a könnyü pénz kereset majd furja az oldalát és megpuhul.”
Nem akart az olaszhoz hasonlóan lebukni
Bár az ügynök mindent megtett azért, hogy újabb „darazsat ültessen” Rahmanné fülébe, jelentéséből világossá válik az asszony félelme. Ahogyan az is, hogy férje nem igazán vett részt ebben a „csencselésben”, és talán nem is tette túlzottan boldoggá. Ki tudja? A következő iratból (Jelentés, 1959. január 30.) kiderül, hogy egy korábbi lebukás végleg elvette az indiai asszony kedvét a próbálkozástól: „Csomag hozását első intrádára elutasitotta, azzal az indoklással, hogy az olasz attaché is 500 drb. órával bukott le és mikor vitte a cimzettnek, kapták el, bármennnyire kellene a pénz neki, ezt nem vállalja, nem akarja a karrierjét tönkre tenni. Önállóan nem hajlandó pénzt vinni és ezért sem Jonnytól, sem mástól órát átvenni átszámolni, megnézegetni és azt elhozni és akár nekem, akár a cimzettnek elvinni, még akkor sem, ha ezért husz, vagy harmincezer forintot kapna…”.
Bécs csillogása / Fotó: Fortepan.hu
A jelentéshez fűzött megjegyzésből világos, hogy az állambiztonságnál is lemondtak a célpontról, „Felvincit” visszahívták: „Megjegyzés: Miután Rahmanné nem hajlandó csempészáru behozatalára, az ügynököt erről a vonalról leállitottuk. Tovább fogja forszirozni, hogy hozzák össze az osztrák követségi titkár feleségével, kivel Rahmanné jó viszonyban van.”
Látjuk, hogy bár Rahmannével nem jártak sikerrel, már kiválasztották a következő célpontot. Az említett letartóztatott olasz attasé pedig valószínűleg Adalberto Struzziero lehetett.
Struzziero a budapesti olasz nagykövetség sajtóattaséja volt, ő szervezte be 1950-ben Atkáry Arisztidot, hogy a Rákosi-diktatúra eltitkolt valóságáról tájékoztassa a Szabad Európa Rádiót (SZER). Atkáry öt évig, egészen Struzziero lebukásáig dolgozott, nagyjából ezer jelentést írt a SZER-nek.
Atkáry Arisztid / Forrás: ÁBTL
Az árulás után börtönbe zárt, de 1956-ban kiszabadított Atkáry így emlékezett vissza Papp Gábor Zsigmond dokumentumfilmjében (itt meg lehet nézni):
„Hogy buktunk le? Hát ez a Struzziero, akit említettem, az olasz sajtóattasé, ez nemcsak a híreket hozta-vitte, hanem csempészett is. Akkoriban a nejlonharisnya volt a nagy sláger, mondjuk, megvette nyugaton egy frankért, és becsempészett egy kofferrel pár száz vagy pár ezer harisnyát, és itt eladta 5-ért. Úgyhogy nagyon jól keresett ezzel. A határon természetesen nem vizsgálták meg, mert diplomata rendszámú kocsija volt, de mikor Pesten egy privát lakásban megjelent a kofferral, és azon voltak, hogy kifizetik az árut, a mellékszobából vagy a szekrényből előjöttek az ávósok, és letartóztatták, mert az a törvény, hogy nincs diplomáciai immunitás, ha in flagranti közbűntényen érik, akkor az közbűnténynek számít, és nincs diplomáciai védelem. Ezt meg is mondták neki, és akkor jött az, hogy az egyik kéz mossa a másikat,
mi sem vagyunk olyanok, mondták az ávósok, minket nem érdekel a nejlonharisnya, sem a pénz, azt viheti mind magával, de itt van egy papír, írja fel, hogy ki szállított neki híreket, vagy kinek a híreit vitte nyugatra. És sajnos, nem volt egy bátor ember, és ott arra a papírra 10 nevet ráírt, többek közt a saját sógorát, és még egy rokonát, és hát ezeken kívül az egyik voltam én, a másik Darvas Attila. Így kerültünk börtönbe mind a tízen”.
Erődemonstráció / Forrás: Munkataborok.hu
Ebből az ügyből azért világosan látszik, mit is akart elérni az állambiztonság „Felvinci” segítségével, Rahman kiutasítása mellett nyilván neveket akartak hallani (ahogyan az is lehetséges, hogy éppen ezt az ügynököt vetették be Struzzieróék ügyében is, ahol a többieket bemártó olaszt végül hazaengedték). A történelem néha igazságos, végül „Felvinci”, azaz Fehér István sem kerülhette el a sorsát. Vizsgálati dossziéja szerint 1963-ban feleségével együtt letartóztatták, államtitoksértéssel és deviza-bűncselekményekkel vádolták. (Utóbbi az igazán aljas húzás, hiszen az állambiztonság is ezekben az ügyekben használta). A leírás vége az igazán furcsa (idézet a levéltári dokumentum kivonatából): „A dossziéban a Fehér István és felesége ellen államtitoksértés, ill. vám- és devizabűncselekmény alapos gyanúja miatt indított büntetőeljárás során keletkezett nyomozati iratok egy része található (elsősorban szakértői vélemények, köztük a két gyanúsított lakásán megtalált nagy értékű muzeális tárgyak, festmények, érmék, kerámiák, textíliák, könyvek és egyebek több, mint 200 oldalas listája). Fehér István „Felvinczi” fedőnévvel az állambiztonsági szervek hálózati személye is volt (hálózati jelentéseit a dosszié szerint mások által is hozzáférhető helyen tartotta, így pl. lakóhelyének nyílt lépcsőházában, egy ládában. Ezzel a titokszakértő véleménye szerint megvalósította az államtitoksértés bűntettét).”
Lépcsőházban tárolt jelentések? Talán „Felvinci” is túl magabiztossá vált vagy éppen az állambiztonság emberei csempészték oda? Bár a Rahmanné elleni akció végül nem sikerült, az ügyvivő elleni harcot nem adták fel. Voltak még ötleteik. Folytatom.
http://hamvasintezet.hu/hu/
Facebook
Twitter
YouTube
RSS