Kétségünk ne legyen: hiába szajkózta Juncker és most hasztalan mantrázza a „kicsién” a „nagyén” szavait, hogy nem lesz Európai Egyesült Államok, mind az isiászos elnök, mind a Juncker 2.0-ás verzió, azaz Manfred Weber is nagyobb bürokratikus, nemezetek felett álló hatalmat kíván, és egy új, leginkább német érdekeket kiszolgáló birodalom felépítése felé lépeget. Így voltaképp abban az eldöntendő kérdésben, hogy akarunk-e egy új államot a nemzetállamok felett vagy sem, csupán szavak szintjén van „ja oder nein” válasz. Csak míg Juncker egy jókedélyű csicska volt, Manfred egy közepes képességű samesz – egyelőre még Angela Mutti szoknyája mögé bújva, kivont fakarddal fenyegetve Macront (aki szintén egy idősebb nő – a felesége – szoknyája mögül mutogat vissza). De mielőtt még a bizottság leendő vezetőjét kiválasztja a tehetségkutató-show, érdemes egy kört futni Manfred frakcióvezetői kinevezése körül – melyet meglepő (vagy nem!) módon a Fidesz-KDNP képviselői is támogattak, és amelyet tévesen úgy mutatott be a nemzetközi haladó média, mint egy kis lépést a „birodalom bizottsága” felé. De a ballib sajtó erőfeszítései ellenére „nincs itt semmi szenzáció”, hisz a frakcióvezetői poszt nem egyenlő a bizottság elnöki székével. Továbbá – a későbbiekre nézve – nincs olyasfajta frakciófegyelem, mint például a magyar parlamentben; illetve létezik egy szokásjog, miszerint minden frakció (a zöldek, a szocdemek és a liberálisok is!) támogatja a legtöbb tagot adó ország jelöltjét és elfogadja a másik frakció személyi döntéseit, ami feltétele a működésképes parlamentnek. És végül érdemes még egyszer leszögezni azt, hogy nem az uniós parlament dönti el, hogy ki legyen a bizottság elnöke, így hiába lépeget Manfred a hőn áhított trón felé, a demokrácia szempontjából fontos szokásjog miatt ugyan frakcióvezető lett, de a bizottsági pozíciója még nem lefutott kör. Ahogy a nemzetek Európájának ideája sem!
Szószegőknek, kétszínűnek, hazugnak és még ki tudja, milyen aljas képmutatóknak nevezte a magyar függetelen-objektív-haladó-progresszív sajtó a Fidesz-KDNP uniós képviselőit, mert megszavazták az Európai Néppárt uniós frakcióvezetőjének Manfred Webert. Pedig ez tipikus esete annak, amikor valaki összekeveri a szezont a fazonnal. A frakcióvezető ugyanis nem lesz automatikusan a bizottság elnöke, mint ahogy az sem igaz, hogy létezik a csúcsjelölti-rendszer intézménye. A legnagyobb uniós frakció nem jelölhet senkit, még Manfred Webert sem. A jelölés (kizárólag) a kormányfőket tömörítő Tanács joga, ahol Orbán Viktor (és máshol Szijjártó Péter és Gulyás Gergely is) világossá tette, hogy a magyar kormány nem támogatja egyik spitzenkandidat személyét sem. Webert azért, mert megsértette a magyar választókat, illetve annyi engedményt tett már (és vélhetően fog is tenni) a liberálisok és a szocialisták irányába, hogy tőle nem sok következetes politikát várhatunk, mindamellett úgy alkalmatlan, ahogy van; a liberális vagy a szocialista jelöltet pedig azért nem, mert liberális és szocialista.
A bizottság vezetőjének alkalmasságára a magyar miniszterelnök adta a legvilágosabb álláspontot, melyet úgy tűnik, hogy számos ország vezetője fontolóra vett, vagy már csatlakozott is az irányelvekhez. Azaz nem az a fontos, hogy mi a neve az illetőnek és hogy melyik országból érkezik, hanem az, hogy megfeleljen a következő feltételeknek:
- Tegyen valódi lépéseket a migráció megállítása érdekében.
- A gyarapodó nemzetállamokra támaszkodjon és tartsa tiszteletben szuverenitásukat.
- Védje a keresztény kultúra cölöpein álló civilizáció értékeit és hagyományait.
Világos, érthető és támogatható gondolat. A lengyelek még kiegészítették azzal a jogos elvárással, hogy legyen kormányzati tapasztalata is.
Nos, mint jól látszik, Weber egyetlen ilyen feltételnek sem felel meg – ahogy már annak sem, hogy konzervatívnak nevezze magát. Ő ahhoz a néppárton belüli csoporthoz tartozik, ahol – a liberók és a szocik irányába érzett megfelelési kényszertől szenvedve – már jó régen nem követik a kereszténydemokrata értékeket. Sőt! Mintha versenyre kelnének szimbolikus, de társadalomfilozófiai kérdésekben fontos témákat követve a liberálisokkal, mint az emberi jogok végtelen kiterjesztése, a természetes közösségek történelmi meghaladása, a hagyományos családmodell kilúgozása, az egyház és az állam teljes szétválasztása – pontosabban az egyház állami támogatásának csökkentése, annak ellenére, hogy az egyházak állami feladatokat vállalnak át az egészségügy, az oktatás vagy éppen a szociális ellátás területén. De ne felejtkezzünk el a multikulti ideájának gyakorlattá tételének kudarcos kísérletéről sem, amely program oly messze van a kereszténydemokrata értékektől, mint Makó Jeruzsálemtől.
A szuverenitásról (és persze a demokráciáról) pedig csak annyit, hogy Weber odáig merészkedett, hogy azt találta mondani, hogy a magyar kormánynak változtatnia kell a belpolitikáján… Igazi komcsi, proli tempó! A szovjet birodalom vezetőire emlékeztető elszólás.
De ha csak a néppárt legnagyobb pártjára, a CDU-ra tekintünk, akkor itt is elmondhatjuk azt, hogy „nincs itt semmi szenzáció… lehet továbbmenni!”, ugyanis a most királycsináló szerepbe visszalépő Angela Merkel ideje alatt terjesztették ki a melegjogokat, vették vissza az állami támogatást az egyházaktól, miközben többet adtak a liberális (objektív-független) civilszervezeteknek; de a Mutti nevéhez köthető a multikulturális Németország álma is, amely szép lassan rémálommá vált.
Tehát ez az Európai Néppárt már nem az az Európai Néppárt, ami Kohl idejében volt… Elvesztette identitását, elvesztette hagyományos politikáját, ahogy a most felálló frakció legnagyobb pártja, a CDU is.
De annak ellenére, hogy Webert nem tartja alkalmasnak a magyar és más egyéb konzervatív kormány, sőt, még a francia Macron és az olasz vezetők sem, a néppárti frakcióban (még) bent lévő Fidesz- és KDNP-képviselők megszavazták frakcióvezetőnek. No, ez az, amit szépen kicsavart, mint vizes alsógatyát a hazai ballib sajtó, és próbálta szennyesként felmutatni.
Pedig a napnál is világosabb, hogy a két pozíció nem ugyanaz! Az pedig, hogy a frakció – gyakorlatilag ellenszavazat nélkül – megszavazta Webert frakcióvezetőnek, azért sem meglepő, mert ez mindenhol (a liberálisoknál, a zöldeknél, a szociknál és így tovább) úgy szokás, hogy a legtöbb képviselőt adó párt jelöl egy frakcióvezetőt, a többiek pedig megszavazzák. Ahogy esetünkben a magyar képviselők megtették azt a legtöbb taggal rendelkező CDU-CSU jelöltjével, Weberrel is. És ahogy ez majd megtörténik a zöldeknél és a szociknál is, miszerint nem értenek egyet a vezető politikájával, de mivel egy frakcióban ülnek, így a legtöbb képviselőt adó párt jelöltjére szavaznak – egységesen.
De továbbmegyek! Ahogy itthon is szokás az, hogy a kormánypárt támogatja az ellenzéki frakciók vezetőjét, bizottsági jelöltjeit és a parlament alelnökeit, ahogy a Fidesz-KDNP is megszavazza azt, hogy a szocik frakcióvezetője az legyen, akit a saját pártja javasol, így ugyanennek tükörképe látszik az uniós parlamentben is. Mert ha nem így történne, akkor működésképtelenné válna a parlament és szép lassan megszűnne a demokrácia. Vagy szakzsargonnal élve: demokratikus deficit alakulna ki, ha nem tudna felállni a parlament. Ezért szavazta meg a Fidesz Weber személyét, mint frakcióvezető, de továbbra sem támogatja, mint bizottsági elnök.
Ráadásul azt is figyelembe kell venni, hogy az uniós parlament frakcióiban nincs olyasfajta frakciófegyelem, mint az egyes tagországokéban, így a magyar országgyűlésben. Tehát az, hogy frakcióvezetőnek választották Manfred Webert a szokásjog és a működésképesség miatt és okán, még nem azt jelenti, hogy ha megkapná a tanács támogatását a Juncker 2.0-ás verzió, akkor a parlamenti szavazáson is támogatna őt a Fidesz. Sőt!
És ha már a frakciófegyelem hiánya! Az is fontos lehet, hogy mindez nem jelenti azt, hogy Manfred Weber minden egyes politikai javaslatát támogatni fogja a Fidesz az uniós parlamentben. Nincs ugyanis frakciófegyelem (ismétlés a tudás anyja!), a magyar kormánypárt képviselői pedig világossá tették, hogy követik a kormány irányelveit abban, hogy nem a személyek léte lesz a fontos a parlamenti munka során, hanem a politikai értékek.
Azaz, ha olyan javaslatai lesznek Webernek, amely elősegíti a bevándorlás megállítását, vagy védi a keresztény civilizációs kultúrát a globális politika viharaival szemben, vagy éppen a nemzetállamok szuverenitását erősíti egy-egy probléma megoldása során, akkor támogatni fogják. Ha nem, akkor nem. Ilyen egyszerű a képlet.
A Fidesz-KDNP képviselői tehát nem kompromisszumot hoztak, elárulni pedig végképp nem árulták el a szavazóikat, mikor az új birodalmi lépegetőre, Manfred Weberre szavaztak, hanem csupán követték azt a demokratikus szokásjogot, ami nélkül nem működne a parlament és „demokratikus deficit” alakulna ki. Az pedig, hogy Webert, mint bizottsági elnököt támogatni fogják-e (ha egyáltalán eljut a jelölésig), egyértelműen megválaszolták: nem.
És végül pedig, hogy a frakcióvezető politikai javaslatait is támogatni fogják-e – majd eldől. De nem a kompromisszumuk oltárán, hanem a politikai törésvonalak kiéleződése vagy éppen elsimítása mentén. Leginkább aszerint, hogy visszatér-e a CDU és Weber az eredeti kereszténydemokrata elvekhez, vagy végleg felad mindent a liberális, illetve a szocialista politikusok, értelmiségiek és médiapropagandisták irányába érzett megfelelési kényszertől hajtva. Meglátjuk…
Facebook
Twitter
YouTube
RSS